A fenesi kuria mintha gyászba borult volna… Boldizsár ur elszomorodott,
mint egy gazdátlan komondor, hitvese nem találta helyét, bujkált a
könnyeitől.
Az apai szigor nagy terhet mért a Bódi lelkére: az asztaltól
eltiltatott, nem volt szabad atyja szine elé se kerülnie…
Filax kiüzetvén a paradicsomból, fogta a vándorbotot, de egyelőre nem
ment vele a világ, csak a falu végére. Ott lakott Csigolyáné. Filax
legjobb szeretett volna örökre ott maradni, de ez természetesen
lehetetlen volt a pletyka miatt. Keserves könnyhullatások között el
kellett bucsuznia. Mikor kitette lábát a fenesi határból, oly
meghatottság vett rajta erőt, hogy elszédült bele. Tántorogva támolygott
egy utszéli kőszenthez s nem törődve az arra járókelőkkel, leborult
előtte s zokogva ölelgette lábait…
A közhangulat sötétségébe csak Bacsák, a pap volt képes néha-néha egy
fénysugarat ereszteni. Érezte a hű barát, hogy emez érzelmi válságban
nagy szükség van rá a fenesi kurián, hát nem sokat okoskodott, otthagyta
az eklézsiát és egyszerüen betelepedett az urikastélyba. Különösen Bódi
végett tette, a kit ugy szeretett, mint a saját fiát.
S valóban nagy szüksége volt a fiunak egy résztvevő kebelre, mert nagyon
elővette atyja néma megvetése, még fizikailag is. Életerőtől duzzadó
hatalmas fiatal teste megvánnyadt, ragyogó szemének tüze kialudt s
lecsuklott büszke tartásu szép feje. Váltig azon töprengett, mivel
tehetné jóvá megtévelyedését. De itélőképességét is fölemésztette a
bánata.
Mily jól esett neki, hogy ott állott a pap, oldalán, esze nyugalmával,
becsületes szeretetével, tanácsaival.
– A bizonyitványt semmisnek kell tekinteni és le kell vizsgázni, –
javasolta neki ez mindenekelőtt.
És Bódi megfogadta tanácsát: nekidült könyveinek és szinte falta a
tudományt. Oly kitartó, szinte fanatikus buzgalommal, a milyenre csak a
legerősebb jellemek képesek.
Meg sem nyilt az uj tanév, tökéletesen elkészült a tananyaggal. Szót se
szólt róla még édesanyjának sem, tervét csak Bacsáknak árulta el. Az
volt a szándéka, hogy a kész bizonyitványnyal kezében kéri ki atyja
bocsánatát. Megirta kérvényét: határnapot kért a vizsgálatra a jogi
dekanatustól. Egy hét mulva visszajött a kérvény azzal a végzéssel, hogy
nem érthető, mert az alma maternek csak egy Fenessy Boldizsár nevü tagja
van, az pedig már levizsgázott, még pedig fényesen.
A végzés, bár el lehetett volna rá készülve, meglepte Bódit. Most már
mittévő legyen? Leleplezze magát a tanári kar előtt? Mily szégyen, mily
megalázkodás!
Nem sokáig lázongott önbecsérzete: legyőzte magát. Elhatározta, hogy
nyiltan szembeszáll álszemérmével: mindent elmond Stiller Mártonnak, a
lelépő rektor magnifikusnak s ügyét az ő kegyeibe fogja ajánlani.
Aképpen cselekedett. A pap társaságában fölutazott Pestre és a jó öreg
professzor csakugyan eligazitotta a baját. Egész lelkesedéssel
cselekedte: imponált neki az ifju őszinte megtérése.
Bódi vizsgálatát kitüntetéssel tette le. Mérhetetlen boldogság járta át
szivét, midőn kitünő bizonyitványával atyja elé lépett s annak sujtó
kezére borult. Pedig tudta, érezte, hogy ezzel még nem nyeri el teljes
bocsánatát.
Nem is. A vén Kátó nem vonta el ugyan kezét a fiától, de hallgatag
maradt. Csak éppen a szeme villant meg egy pillanatra. Mintha egy
könnycsepp égett volna benne. A másik pillanatban elfordult és lehajtott
gondolkozó fővel ellépett fiától… Igen kemény ember volt az öreg nemes.
Azonban a Bódi helyzete ettől fogva mégis nagyot fordult. Édesanyja még
aznap közölte vele, hogy atyja megbocsátott neki, ezentul az asztalnál
étkezhetik.
Eleinte bizony kinos volt Bódira nézve ez az együttérzés, mert atyja nem
beszélt vele s ennek folytán feszélyezve volt az anyjával s a pappal
való társalgásban is. Ám lassacskán megtört a jégburok, a mi az öreg ur
szivét körülvette, fia komolysága s tapintatossága megtette hatását.
Midőn Bódi tanulmányainak folytatására került a szó, megszólalt végre.
– Mikor kell Pestre menned? – kérdezte igen szárazon.
Bódi válaszolt s azóta esett itt-ott szó közöttük. Sőt midőn Bódinak el
kellett utaznia, hosszu, komoly beszédbe ereszkedett vele.
– Fiam, – mondta egyebek között, – jól tartsd eszedben, hogy annak
fejében, a mit őseid a hazáért cselekedtek, egy Fenessynek sok minden
szabad. Jogod van ahhoz, hogy fennhord a fejedet s apáid véradója
fejében megköveteld másoktól a kegyeletadót, – bizonyára nem akad
magyar, a ki ezt megtagadja tőled mindaddig, a mig méltó vagy reá, – de
egy dologhoz nincs jogod: hogy elpocsékold azt a nagy erkölcsi tőkét, a
miből nemzetségünk ereje kisarjadazott. Örökre megsziveld a
Fenessy-család hagyományos törvényeit: _hazudni_ és _félni_ nem szabad.
Belerezgett az öreg nemes hangja a szive szavába és megreszkettette a
Bódi szivét is.
– Megszivelem, – felelte sápadtan, – hiszen megbünhődtem érte
keservesen…
Még folytatni akarta, de éppen belépett a pap s tapasztalván az ünnepies
hangulatot, kikapta szájából a Rákóczi-pipát.
– Itt maradhatok? – kérdezte bátortalanul.
Boldizsár ur felelt:
– Maradhat, papom, már _végeztem_ a fiammal.
Bacsák először az apa szemébe mélyesztette tekintetét, aztán a Bódi
lelkét kutatta ki. S menten tisztába jött a dolgok állásával. És miután
a helyzet csöppet sem elégitette ki, elhatározta, hogy nem hagyja
annyiban.
– Ha szabad tudnom, – kérdezte, – mit végzett vele a tekintetes ur?
– A mit kellett, – mondta szinte elutasitólag Fenessy.
Ám a papot nem oly könnyü volt elutasitani. Nekidurálta kemény kálomista
fejét, hogy most már azért is kikezd a földesurával.
– Kötve hiszem, – mondta olyan kategórikusan, hogy Boldizsár urnak
leesett az álla.
– Mit lafatyol a levegőbe?
– Semmit sem lafatyolok a levegőbe. Tudom, a mit tudok.
– Mit tud maga?
– Azt, – vágta ki Bacsák villogó szemmel, elszántan, – hogy még most sem
bocsátott meg Bódikának igaz szivből, ugy, hogy végképp levette volna
lelkéről gyermekes tévedése terhét, – azt…
Az öreg ur kiegyenesedett.
– Bacsák, maga ahhoz nem ért…
Ám ez egyszer nem használt a büszkélkedése semmit. A pap elementumában
volt.
– Mit? – kiabált a Rákóczi-pipával hadonászva, – hogy nem értek hozzá? A
keresztényi szeretethez nem értek?! Hát akkor mihez értek, instállom?
Tessen megmondani.
– A mi törvényeinket maga nem ismeri…
Egyéb se kellett Bacsáknak. A nagyur gőgös megjegyzésére olyan templomi
prédikációt penderitett ki egyálltó helyében, az ebédlő közepén, hogy
beleszédült az öreg Fenessy. Szava pattogott, mint az ostor, az _ige_
ugy ömlött szájából, mint ég csatornájából a záporeső. Halántékere
kidagadt, szikrát szórt a szeme… Hej, most ugyan nem mókázott a pap! Nem
lehetett ráismerni a pompás adomázó atyafira: csupa méltóság volt, csupa
lélek, Isten kedve szerint való pásztora nyájának.
[Illustration]
Boldizsár ur csak hallgatta, ámulva, merőn. Soha se hallott ő ilyen ékes
orációt. Se annyi igazságot, se oly kemény itéletet. Nem volt
hozzászokva, hát eleinte alig tudta tájékozni magát. Hovatovább azonban
megmozdultak szivében az elnézés szelidebb érzései s maga se tudta, hogy
történhetett meg: kitárta karját, hogy keblére ölelje fiát.
Maga Bacsák se remélt ekkora hatást a szavaitól. Büszke is volt reá
egész holta napjáig. Egy hétig egyébről sem beszélt, mint erről a
„győzelméről, a mit a tekintetes uron aratott.“
– Megadtam neki! – mondogatta. – Az egész Magyarországon én vagyok az
egyedüli ember, a ki szemébe merte mondani az igazat.
A nyakas nemes megtörésének természetesen főképpen Bódi miatt örült a
derék pap. Roppant fájt neki az eleven izzóvérü fiu buslakodása s tudta,
hogy mindaddig, a mig ki nem fakad a makacs nagyúr erőszakosan elfojtott
atyai szeretete: vissza nem tér régi ragyogó életkedve, szikrázó humora,
a mibe neki annyi gyönyörüsége telt.
Hálás is volt érte a fiu.
– Papocskám, bácsikám, – mondotta s összeölelgette lelkes védőjét, – ezt
én magának sohasem felejtem el.
– Nono, – háritotta el Bacsák a hálálkodást, – nem magáért tettem, hanem
magamért. Teli volt vele a torkom, megfultam volna bele, ha ki nem adom…
Kemény magyar ember nehezen enged, de ha egyszer kiengedett,
keserüséget, salakot nem hagy a szivében. Boldizsár urnak oly őszinte
volt a fiával való kibékülése, hogy szinte elfelejtette ugy az ő
tévedését, mint a saját bánatát eme tévedés miatt. De Filaxnak nem
tudott megbocsátani. Most már egyedül reá háritotta azt a bünt, a mit
Bódi elkövetett. Ő tévesztette meg fia egyenes lelkét, vélte, bizonyitja
a fiu magábatérése, őszinte megbánása…
Arról tehát szó sem lehetett, hogy ujra Filaxot szerződtesse Bódi mellé…
Másképpen állt a dolog Csigolyánéval. A gondos apa, tekintettel ama
veszedelmekre, a mik egy fiatal fiut a nagyvárosi ledér nők részéről
fenyegetik, ragaszkodott hozzá, hogy ismét Csigolyáné vezesse a Bódi
háztartását.
Azonban Csigolyáné csudálatosképpen megbicsakolta magát. Hogy ő nem megy
a félvilágért sem, mert hogy ő tisztességes asszony, nem engedheti a
becsületét.
Boldizsár ur nem igen értette a hires menyecske eme hirtelen megtérését.
– Mi lelte magát, lelkem?
Csigolyáné nem akart vallani.
– Nem megyek, – hajtogatta egyre. Egyebet nem mondott.
Boldizsár ur végre is fiától akarta megtudni a valót.
– Összevesztetek Csigolyánével?
Bódi, egy pillanatig sem habozott, megmondta az igazat.
– Én vagyok a hibás, apám, elhanyagoltam, Filax meg igen is kultiválta,
hát most ő iránta érzi hűségre kötelesnek magát.
Az apa megcsóválta fejét.
– Hát most már kit keritsek neked?… Se nevelőd, se gazdasszonyod.
Bódi eloszlatta atyja aggodalmát.
– Nevelőre most már nincs szükségem, édes apám, gazdasszony meg akad
Pesten is.
Denikve Bódi egyedül utazott föl Pestre. Tehát egész más alapon kellett
berendezkednie, mint az előző évben. A maga erejéből és izlése szerint,
tanácsadó, támasz nélkül. És ez a tudat jól esett a fiunak. Eddig
ugyszólván egy lépést se tett az életben magától, még gondolkozni is más
gondolkozott helyette. Hát most már másképpen lesz. És megmutatja, hogy
tud a lábán járni s nem fog megbotlani.
Régi lakását megtartotta ugyan, de nem otthon étkezett. Ebédre,
vacsorára a Tigris-be járt. A Tigris elsőrendü szálló volt akkoriban.
Duhajkodni biz ott nem lehetett. Eleinte nem is igen tetszett Bódinak az
ott divatozó komoly tónus, egész lelke visszarítt a Komlóba, de
dicséretére váljék, megemberelte magát. Elgondolta, hogy ezentul már
saját maga felelős minden tettéért, hát inkább nem jár el olyan helyre,
a hol könnyen elragadhatja a vére.
Ez a lemondás különben sem igen esett nehezére, mert szinte végképpen
szétszóródott tavalyi vig kompániája. A sógort, az ősjogoncot otthon
fogták szülei s rövid uton megházasitották; Szinay Jancsi azonképpen
járt, azzal a különbséggel, hogy ő a saját szakállára házasodott. Egy
vidéki primadonnát vett el szülei tiltakozása ellenére. Hát most avval
élt és maga is szinésznek csapott föl: a kedélyes apaság a szerepköre.
Azután Csiba Feri is elkallódott valahová, de nem tudni hová… Egyszóval
a régi cimborák közül egyedül Sághy Tóni jött vissza jogásznak, az is
úgy, hogy sehogyse. Egy tanárhoz dugták be teljes ellátásra s havi
költőpénz fejében nem kapott csak három bankóforintot. Tehát cimborának
szegény Sághy Tóni se számithatott.
Bódinak, hogy agyon ne únja magát, uj ismeretség után kellett néznie. A
Tigris-ben nem igen étkeztek jogászok, többnyire csak katonatisztek és
előkelő vidéki urak, hát kénytelen volt körülnézni az egyetemen. Eleinte
csak a folyosókon ődöngött, de később unalomból betért egy tanterembe
is. Az öreg Wenzel (mindig öreg volt) tartott ott előadást a magyar
jogtörténetből, cseh létére oly magyaros tüzzel, szinte fanatikus
hévvel, hogy megkapta a Bódi szivét. Ezentul egyet sem mulasztott el
Wenzel előadásai közül. Rájött a tudomány ízére s ha nem is éppen törte
magát érte, naponkint egy-egy órát elolvasgatott. Egyszóval elérkezett a
Bódi érési ideje. Anélkül, hogy csappant volna életkedve, abba hagyta a
régi komédiákat, a magábaszállás egy-egy csendes órájában szinte pirult
tavalyi idétlen csinjai miatt.
Föltette magában, hogy ezentul komolyabb, lehetőleg nálánál idősebb
emberek társaságát keresi föl, olyanokét, a kiknek szaván okulva,
lelkesedni lehet. Szive szükségét érezte valami eszménynek
ösztönszerüleg, öntudatlanul.
Hamarosan megtalálta ezt az eszményt. Megragadta lelkét mindnyájunk
édeskinos aggodalma, szivárványos álma, gyönyörteljes reménye: a haza
nagysága…
Fiatal költők és publicisták társaságába vetődött. Afféle titkos
társaság volt ez, mert akkoriban nem igen lehetett a hazáról szabad szót
ejteni. A festők allegóriákban öntötték ki honfiui bánatukat, a
regényirók régi dicsőségről zengettek: a faji erő önbizalmát csak
ilyenformán lehetett ápolniok és szitaniok. Lélekemelő munka volt ez,
rengeteg szivjóság, naiv reménykedés, hit kellett hozzá: olyan
kvalitások, a milyenek ma már aligha teremnek meg a magyar lélekben. Ma
már a számitó rideg ész dominál az érzések fölött, a hatalmi suly
opportunisztikus kérdése az eszményi szabadság és népboldogság fölött…
Idegen szelek fujdogálnak… A saját portáján való hajdanti kiskirály
otthagyja szabad birodalmát, s egy idegen hatalom szolgálatába
csatlósnak áll… Mily dőreség!… A nagyzás vak, a nagyzás bukni szokott!…
Bódi fájdalmasan érezte inferioritását a lánglelkü szellemi munkások
társaságában. Azok agyából szinte pattogtak az eszmék, alakot öltöttek,
s meghóditották a kishitü kételkedőt. A nemzeti sötétség hadvezérei
voltak ők… És ő semmi közöttük! Ő a honfoglaló Fenessyek utódja, a
hadvezérek sarja egyszerü szürke közkatona, a kinek semminemü szerep se
jutott… Csak legalább odavághatna valahová!… Oda, a hol legjobban fáj a
németnek. Azt sem bánta volna, ha agyonütik érte…
Teljesült a Bódi kivánsága. Betört hat német koponyát. És nem ütötték
érte agyon, mert nem hagyta magát. Csak becsukták egy kicsit… De
csakhamar jött a hajnal hasadása és megnyilt börtöne ajtaja.