Csigolyáné föllocsolta az ájult Filaxot, aztán maga ájult el.
Ha egy olyan kemény kötésü ténsasszony, mint Csigolyáné, elájul, az nem
kicsi dolog. Az becsületes elájulás.
Hiába dörzsölte Filax ecettel, tormaszeszszel, a kétségbeesett menyecske
még csak nem is rángatózott tőle.
[Illustration]
Filax sirt és orvosért szaladt. Az orvos se ért semmit. Azt mondta, hogy
ilyen makacs ájuláson csak a természet segit. Rá kell bizni.
Bódi, az igazat megvallva, nem igen bánta a dolgot, mert unta már a
Csigolyáné hüséges ragaszkodását, de viszont nem esett a feje lágyára,
hogy ki ne aknázza a kedvező helyzetet. Maga elé citálta Filaxot és
ráncbaszedte szemöldökét.
– Alávaló csábitó! – dörögte a képébe. – Igy hálálja meg az apám
jóságát?! Szeretőt tart magának és vele fizetteti? Hát kicsoda maga?
– Jaj!…
– Semmi jaj… Most már vagy leteszi a vizsgálatot helyettem, vagy
kicsapatom a levéltárnokságból.
– Leteszem a vizsgálatot, csak ne tessen szólni…
– De kitüntetéssel ám, különben…
– Ne tessen félni, bevágom még a jegyzeteket is…
Bódi akaratlanul elnevette magát. Barackot nyomott a Filax fejére, aztán
engesztelésül megölelte a bünbe esett férfiut.
– Akkor, – mondta, – kvitt a tapló, Filaxkám, szervusz.
– Hogy értsem? – dadogta a filozopter boldogan.
– Hát ugy, – válaszolt Bódi, – hogy ezentul per te-s-tu cimborák
leszünk.
Filax fülig pirult.
– Én – egy ilyen nagyurral?…
– Letetted az exament, ur vagy magad is.
– Agyonüt a tekintetes ur…
– Semmi okoskodás… a pajtásom vagy és jösz velem a Beleznayba.