Ilyenformán együtt voltak az állatkák, mind a négyen: a mauzi, a cica, a
kutyus és a pávián.
A cica karmolt, a kutyus csaholt, a pávián szörnyülködve tépte a haját
és a mauzi igen szükölt. Volt is miért, mert ő kapott mindent. Egy
karmolást az orrára, egy másikat a homlokára, a kutyus a haját tépte
meg, a pávián, a ki hüségesen ki akarta ragadni a veszedelemből, a
karját marjitotta ki. Szerencséjére, hogy behunyta a szemét: a szemét
nem tudta kikaparni senki se…
Hát igy végződött Bódi regénye: a Csigolyáné győzedelmével.
Azontul Bódi (jól spekulált a familia) nem mert más hölgyekkel cicázni,
Filax nagy keserüségére, (a ki éppen a Bódi csapodársága révén remélt
egy kis jóhoz hozzájutni).
IX. Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz
műevő.
Ettől fogva Bódi kizárólag férfimulatságokra szentelte minden
talentumát. Cigányversenyeket rendezett a Komlóban és fiakkerversenyeket
a Rákos mezején. Még pedig olyformán, hogy a bandák közül nem az lett a
nyertes, a ki a legszebben huzta, hanem az, a ki a legkeservesebb
gyászindulót a leggyorsabb tempóban végezte ki; a fiakkeresek között
pedig az, a ki vágtában legutóljára ért a célhoz.
Egyáltalában arra igen ügyelt Bódi, hogy mindent másformán csináljon,
mint a többi hétköznapi ember. Ezt a problémát ugy oldotta meg
rövidesen, hogy mindent visszájára csinált.
A Kuglerhez omnibuszon járt, de ő hajtott a bakon, s a kocsis volt a
publikum. Páros napokon magyar spenclit viselt, de félrőfös pincset
ültetett a fejére, a páratlanokon ellenben _höherpéterbe_ vágta magát és
pörge kanászkalapot viselt.
Valami csudálatosan perverz föltünési vágy irányitotta minden
cselekedetét. Nem bánta, ha különcködéseit ki is nevetik az okos
emberek, csak az utca bámulja meg.
Nohát az utca meg is bámulta. A suszterinasok ugy ismerték, mint a
tenyerüket s hangos hujjahóval vették körül, midőn a Váci-utcán karéjba
hajlitott karral végigevezett, sarkig leemelt pincsével mély
komplimentumokat csapván a szembejövő puccos dámáknak s fellökvén minden
élőt, a ki nadrágot mert viselni s ki nem tért neki.
[Illustration]
Eme cifra mókái révén hovatovább oly népszerüségre tett szert Bódi, hogy
a merre csak járt, megállott az utca közönsége s boldog volt, a ki
kalaplevéve szemébe mosolyoghatott.
Bódi büszkén honorálta a megtiszteltetést.
– Szervusz! Csau! Puszi! – köszöngetett jobbra-balra, de ha jókedve és
pénze volt, nem érte be szóval: pénzt szórt a suszterinasoknak, a
leányoknak puszit, a kedélyes bácsiknak meg szivart nyomott az orruk
alá.
Budaiak, a kik évek óta nem jártak Pesten, átrándultak vasárnaponként,
hogy szemtül-szembe láthassák a hires tréfás gavallért és hű testőreit:
a sógort s a többi vállalkozó szellemü ősjogászt.
És Bódi erkölcsi kötelességének tekintette gondoskodni az ő hű bámulói
mulattatásáról. Ha egyebet nem tudott kieszelni, összegyüjtötte a köréje
csődült suszterinasokat és a promenádézók nagy gaudiumára cigánykereket
hányatott velük.
De ritkán volt szükség eme sovány pótlékra, – ötletekben Bódi nem vala
hiányos, – rendezett ő közkivánatra légi utazásokat is. Az még semmi,
hogy vastag abroncsos krinolinban kiugrott egy másodemeleti ablakból,
fölfelé irányuló légi kalandokról is gondoskodott. A Varhanek Ferencné
félfontos kis pincsét például zsebrevágta egy szép napon és
összevásárolván száz ökörhólyagot, összekötözte, belemadzagolán a
pincsit is. Akkor aztán eleresztette a komplikált léghajót s a publikum
ujjongása s a légutazó szörnyü visongása közt a mennyek felé szállitotta
a boldogtalan kiskutyát.
… Éppen eme kutyakaland alkalmából egy különös ismeretségre tett szert
Bódi.
Egy kurta emberke volt pipaszárlábon, de egyébként rendkivüli térfogati
viszonyok között. Olyan volt, mint egy pohos üst, a mibe folyton rotyog
valami. Valósággal dúlt benne az élet: váltig karatyolt, mint a szőri
szarka; ha nem karatyolt, rángatódzott, mint a megdelejezett békacomb;
ha nem rángatódzott, harsogott, mint a Varhanek trombitái. Egyszóval
minden ina-porcikája állandóan a legintenzivebb működésben volt.
Bódinak különösen a szája tetszett meg, a mi ferdén volt ráillesztve az
ábrázatjára s a jobb füle cimpájától a bal halántékáig ért. Ekkora
szájat csak a Bolond Miskában látott Bódi, azon a képen, a melyen a
nyurga Német Michel a kövér Magyar Miskát egy kortyintásra lenyeli…
Hát ez az alak a kiskutya mennybemenetelén oly harsogó kacajt robbantott
ki gégéje fejéből, hogy egy ideges, puccos dáma ijedtében menten a Bódi
karjaiba szédült.
Az ismeretség ezen hölgy alapján lőn megkötve. Olyformán, hogy Bódi,
(tekintettel a Csigolyáné félelmetes voltára), udvariasan megköszönvén
az elájult dámát, áthelyezte a békaember karjaiba. Csiklandozza
eszméletre az, a ki hóttrakacagta.
Az érdekes idegen készségesen vállalta a dolgot, még meg is köszönte
Bódinak.
– Tank sén, Herr von Bódi, – mondta és az első kapu alá cipelte a
finnyás dámát.
… Herr von Bódi!… Roppantul hizelgett a fiunak, hogy a nép már
keresztnevén szólitja, mint a fejedelmeket.
– Sógor! – adta ki a jelszót. – Ezt az embert ki nem eresztjük.
Csipjétek meg és hozzátok a Komlóba.
A fiuk pariroztak, csapatostul a kapu alá vonultak a békaember után.
A dáma már ébren volt akkor és a harisnyakötője után kiabált. Azt
állitotta, hogy lelopták a lábáról. Már pedig ő nem engedi a tulajdonát,
mivelhogy az kedves emléke neki. Ergó vagy adják vissza, vagy a
policájra megy.
Szorgos kutatás után megtalálták a fiuk a harisnyakötőt – (nagy betyár
lehetett a békaember: az ő zsebéből piszkálták ki), – aztán szélnek
eresztvén a dámát, hozzáfogtak a parancs végrehajtásához.
– Szervusz, bugris, mit iszol? – szólitotta meg a sógor a
harisnyakötőtolvajt.
A kis ember ujra elharsogta magát.
– Bor, ser, nafta, tinta, – sorolta elő s büszkén mellére csapott: –
Hablicsek Vencel mindent megiszik.
– De hercig neved van! – jegyezte meg Szinay Jancsi és hátbaveregette a
bemutatkozót.
– Hát német vagy? – kérdezte Bódi kicsinylőleg.
Hablicsek erélyesen tiltakozott: hogy német az a kiskutya, a ki a
mennyekbe ment, ő Csaszlauból való, jelenleg azonban magyar polgár és
csokoládégyáros a Vizivárosban.
Bódinak menten egy eszméje támadt. A pénze fogytán volt: hátha
csinálhatna a gyárossal egy kis kedvező hitelmüveletet.
– Mennyiért adja a csokoládé mázsáját? – kérdezte s gőgösen megcsapkodta
a szivét, a mi fölött lapos bugyellárisa dobogott.
– Kétszázhuszonöt a kurz, – válaszolt Hablicsek készségesen, –
készpénzfizetéssel két százalék rabatt.
– Akkor – szavalta Bódi kevélyen, – nem veszek készpénzen, nem kell
kegyelem, engedmény, – váltóra veszek.
A csokoládégyáros igen kulánsnak mutatkozott.
– Mennyit parancsol? – kérdezte s parolára nyujtotta kezét.
Bódi beléje csapott.
– Egyelőre tiz mázsát; ha jó a portéka, majd veszek többet is.
Megrázták egymás kezét és mentek a Fillingerbe. Hablicseket
jobbról-balról fogták a fiuk, hogy meg ne szaladjon a vásár elől. De,
ugy látszik, nem volt szükség az óvatosságra, Hablicsek a váltót és tiz
bankóforint foglalót (azt mégis kikötötte) igen jókedvüen fogadta el.
A Komlóba azonban már nem ment készségesen… Hogy sajtot visz a tizennégy
gyermekének, okvetlenül haza kell mennie, különben reggelre éhen halnak
étkes fiai.
De a fiuk nem eresztették! – Egyenek a gyerekek csokoládét, – mondták, –
jól lehet lakni attul is… Denikve becipelték Hablicseket a Komlóba.
Patikárus Miska villogó szemmel várta az ő kedvelt hiveit s a Bódi
láttán szilaj nyirettyüjével menten húrba kapott.
Az aranyjogászok elhelyezkedtek, jobban mondva elterpeszkedtek
törzsasztaluk körül, biztonság kedvéért jól falhoz ültetvén a csokoládés
csehet.
Az most már nem bánt semmit: végképp beletörődött a helyzetbe s
megelégedése jeléül aprókat kacagott. Sejtette, hogy jól fogják tartani
s ugy látszott, ez a kilátás kellemesen érintette.
[Illustration]
Evett is ugy, hogy a sógor bámulatában összecsapta kezét feje fölött.
– Ez az eleven lyukas hordó! – kiáltott föl elragadtatással. – Hová tér
ebbe ennyi elemózsia?
Volt oka a csudálkozásra, mert akkor már a hetedik tál ételnél tartott a
csokoládés és még mindig közvetlenül, azaz behunyt szemmel evett. Azt
mondta, hogy ő csak akkor szokta kinyitni a szemét, ha rájön az étel
ízére.
A fiuk érdekkel lesték: mikor következik be ez az érdekes állapot?
Sokára következett be. Egy sertéskaraj, egy borjuszelet, három adag
szilváslepény és egy gölödénynyel körülteremtettézett szószos pecsenye
után.
Nagy látványosság volt eme gölödények eltüntetése. Mert akkorák voltak,
mint egy kisebbfajta ágyugolyó és épp oly kemények.
Hablicsek eleinte kétfelé szelte a finom nemzeti ételt s egyszerre csak
egy felet nyelt be. Szinay Jancsi azonban, a legnagyobb gasztronóm a
társaságban, addig könyörgött neki, hogy próbálkozzék meg egy egész
knödlivel, mig egy palack Cliquot fejében beleegyezett a vállalkozásba.
De már ehhez a művelethez fölállott a cseh.
Eddig is sokan bámulták, de most feléje fordult az egész Komló figyelme.
Hablicsek mindenekelőtt fölrántotta a száját és kétszer-háromszor
megfenyegette a gombóccal. Aztán beleeresztette azt és hátravetette
fejét… Nyelési előgyakorlatokat tett, – nyelt egyet, egy irtózatosat… A
gölödény horpadozott, horpadozott, de nem csuszott le, megakadt a
torkán…
Minden ember azt hitte, hogy, no most mindjárt megful a kis ember… Szó
se volt róla. Bort öntött a gombóc hegyibe és a hátát mutogatta, hogy
puffantsanak rá.
Bódi megtette és – zsupsz! – lent volt a knödli.
Tapsvihar jutalmazta a hires nyelést. Megrendelték a Cliquot-t.
Bódi vérszemet kapott.
– Hallod-e, német, ha megeszel egy egész libát, tőlem is kapsz egy
palack pezsgőt.
– Libát! – ujongott Hablicsek. – Hol az a liba?
Elhozták a libát, Hablicsek megette még a csontjait is.
Ez már aztán felülmult minden képzeletet.
– Sógor, – jelentette ki Bódi lelkesen, – mától fogva ennek az asztalnak
állandó vendége vagy.
– Ihatok is? – kérdezte Hablicsek aggodalomteljes várakozással.
– A mennyi beléd fér. Mennyi fér beléd?
– Hujjé, – legyintett kezével Hablicsek, – aztat nem lehet kiszámitani.
– Öt liter bort! – rendelkezett a sógor.
Hozták az öt liter bort egy óriási kancsóban s letették Hablicsek elé.
Ez belekapaszkodott az edény két fülébe s tapasztalván, hogy a kvantumok
imponálnak a társaságnak, nagyhencegve Bódi felé fordult:
– Ed uj palack Cliquotért egyszerre megiszok, – jelentette ki s kevélyen
körülhordozta tekintetét.
– Megkapod! – vágta ki Bódi általános lelkesedés között.
Hablicsek mosolygott és szájához vitte a kancsót… Aztán elkezdett inni…
Négy percig ivott. Olyat szólt minden kortyantása, mint egy örvény
buffanása, mikor egy eleven lovat nyel el… Ezekre a hangokra a
jogászasztal köré gyülekezett az egész Komló… a cigány elhallgatott…
siri, várakozó csend köröskörül.
Hablicsek hosszukat nyelt, szabályos időközökben. Adámcsutkája egy
arasztot ugrott minden nyelés után. Az idősebb urak hovatovább
aggodalmaskodni kezdtek s be akarták szüntetni a rémitő ivást. De a
fiatalok nem engedtek: rajta, rajta!
Hablicsek helyeslőleg intett szemével és folytatta a tornát, a mig egy
csöpp bor akadt a kancsó fenekén. Csak akkor tette le a monstre-edényt.
A bámulat moraja zugott végig a vendégseregen. A kis cseh még csak el se
szédült: ugy állott a lábán, mint a cövek. Sőt még tósztozni is tudott.
Az egekig magasztalta Magyarországot és annak első gavallérját, a Herr
von Bódit. Azzal kapta az éppen frissiben fölbontott Cliquot és
nyomtatékul az öt literre, egy hajtásra leöntötte a büvös gégéjén.
… Általános hujjahó, vivátozás. A cigány tust huzott. Szinay Jancsi
bikanyaka közé kapta a nagy ivót és diadalmenetben körülcipelte az
összes éttermeken.
Magasra ágaskodott a jókedv… Bódi valami kolosszális bolondságon törte a
fejét… Ugy látszik kisütötte, mert egyszerre csak, észre se vették
cimborái, elillant…
… Egy félóra mulva hat fiakker robogott be a Komló udvarára. Az elsőn
Bódi ült.
[Illustration]
– Kifogni a lovakat! – rendelkezett a kocsisokkal.
A parancs teljesitve lett s Bódi belépett az ivóba.
– Fiuk! – hirdette ki harsány hangon, – tüntetést rendezünk uj cimboránk
tiszteletére. Lóra fiuk!
Az eszme óriási lelkesedést keltett. Egy pillanat alatt talpra kaptak a
magyarok.
Bódi rendelkezett:
– Hablicsek a legmagasabb lóra ül és négy csatlósa lészen: a Micike, a
Tinike, a Jucika és a Sárika… A facér fiakkerosok azonmód teremtsék elő
a csatlósokat… Szinay Jancsi párnán viszi az ötliteres kancsót az
ünnepelt után… Miska a jubiláns lova fülébe huzza a kufercest; a
nagybőgős és cimbalmos egy fiakker tetején fognak játszani.
Megtörténvén minden intézkedés, lóra kaptak a fiuk. Hablicsek alá,
miután panaszkodott lova csontos háta miatt, egy kockás dunyhát
keritettek valahonnan nyereg helyett.
Bódi a menet élére állott és a pikulás szerszámján megfujta az indulót.
A karaván elindult… Pokoli zsivaj és vivátozás… Az ablakok kinyiltak és
hálósapkás és főkötős alakok jelentek meg bennük. A sipkásokat
leabcugolta a díszmenet, a főkötősöket ellenben megéljenezte. Bódi egy
fehérnyaku menyecskének csókot hányt, a miért a férje hozzávágott egy
cserépedényt. Szerencsére tullőtt a célon.
A szerviták terén azonban már egy komoly akadályba ütközött a díszmenet:
egy policistába.
A policista belékapaszkodott Bódi vezérlova kantárába és halt-ot
parancsolt.
Egy pillanatig gondolkozott csak Bódi, de ez a pillanat elég volt
Hablicseknek arra, hogy a policájtól való veleszületett félelmében
leugorjon lováról és – uccu, vesd el magad!…
Ez dühbe hozta Bódit. Pikulájával rávágott a rendőr keze fejére, hogy
menten eleresztette a kantárszárat, aztán kiadta a parancsot:
– El kell fogni az árulót! Utána!
A menet megfordult és Hablicsek után ügetett. A rendőr markába huhókolt
és azt gondolta, hogy egy egész hadsereggel ugy sem boldogulhat egy
magános ember, hát egyelőre belenyugodott a díszmenetbe.
… Az uri-utcában szerencsésen elfogták az ünnepeltet és visszaültették a
dunnájára, akárhogy kapálódzott is.
– A Fillingerbe! – vezényelt Bódi és belefujt a pikulájába.
A hires kávéházból kiszaladtak az éjjeli vendégek és nagyon megörültek a
heccnek. Bódit különben is ismerte ott mindenki, a legjobb oldaláról,
azaz arról, hogy ő vesztett legtöbb pénzt az alagéren.
No de most nem alagérezni jött Bódi a Fillingerbe. Büntetni jött oda.
Megfogta – hiába állott vele üzleti összeköttetésben, – a
csokoládégyárost és kiteritette egy billiárdasztalra. Aztán a
legvastagabb dákóval sajátkezüleg rávágta a szabályszerü huszonötöt.
– Igy büntetik – mondta, – Magyarországon az árulást.
S hogy Hablicsek kiabálni merészelt, még ki is röpittette azonfelül. Az
ablakon dobta ki Szinay Jancsi, a vasgyuró, oly kiméletlenül, hogy a
feje volt elül.
[Illustration]
De már ettül Bódi is megijedt. Kinézett az ablakon: nem-e tört össze az
áldozat valamije.
Szó se volt róla. Talpra esett a gyáros, mint a macska és még csak nem
is haragudott. Ellenkezőleg, levette kalapját és illedelmesen
köszöntötte kegyetlen biráját.
– Herr von Bódi, – mondta kajánul, – habe die Ehre mich vorzustellen:
Jiritsek, Kunstfresser und Championsaufer aus Prag.
Azzal a cimborák nem kis megdöbbenésére úgy eltünt az éjjeli sötétben,
mint egy földi manó.
Bódi megvakarta füle tövét.
– Csuffá tett a gazember! A váltóm! A tizesem!…
X. Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné
és a diván.
A negyven év előtti _policáj_ nem volt olyan finnyás, mint a mai
András-nemzedék, de némi idege volt azért neki is: ha pikulával a
körmére ütöttek, biz ő is megharagudott.
A Bódi-rendezte diadalmenet különben is akkora szenzációt kelett
városszerte, hogy napirendre térni fölötte nem lehetett…
Bódi még aludta az ártatlanok álmát, midőn, ugy tiz óra tájban
beköszöntött hozzá a rend embere. Kivirágzott orra alatt töméntelen
bajusz burjánzott, pocakos termetét fehér heveder övezte, különben nem
volt semmi baja. Azaz, hogy be volt csipve egy kicsit, de ezt ő már ugy
szokta. A snapszszal jött meg és azzal ment el az esze, tehát dukált
belé a snapsz.
Azonban tapintata már nem volt a neveletlennek: Bódit nem szóval, hanem
a lábánál fogva ébresztette föl.
– Bitt’ gfälligst! – nógatta és ráncigálta az ágyból kifelé.
Bódit, ha egyszer aludt, nem volt gyerekség fölébreszteni: morgott egyet
félálmában s a kötelességtudó férfiu felé rugott. Jól talált. A rend
embere fölhemperedett. Mindazonáltal nem csinált patáliát, hanem fogott
egy kancsó vizet és a makacs alvó nyaka közé zuditotta.
Ebből természetesen egy hatalmas pof származott, de még ezt se vette
zokon Bach embere. Kihuzta derékszijából a rendőrfőnök idéző parancsát
és Bódi orra elé vágta.
Az álmos fiu csak erre eszmélt föl végképpen.
– Mi a menydörgős menykőt keres maga itt? – rivalt rá a rendőrre.
– Bitt gfälligst, itt van az irásban…
Bódi elolvasta az irást. Az volt benne, hogy letartóztatandó. Hát ennek
már a fele sem volt tréfa. Mi türés-tagadás, kissé megszeppent a
Fenessy-gyerek. De a humora nem hagyta el.
– Jőjjön barátom délután, – mondta egy kiutasító mozdulattal, – ilyenkor
még alszik a becsületes ember.
A rendőr a parancsoló gesztusból mindjárt kiérezte, hogy urral van
dolga, nem okvetetlenkedett Bódival. Lakájsorból került a rendőrségre,
tehát értett az illemhez is. Mélyen meghajolt a kevély gyerek előtt, ugy
mondta egész alázatosan:
– Bitt gfälligst, nem jöhetek délután, mert délelőttre szól a parancs.
– Hát ki parancsol magának, há?
– A policájchef ur.
– Muszáj neki engedelmeskedni? – kérdezte Bódi, mint a körbe szorult
róka, s egyben törte a fejét, mint kellene kiszabadulni a váratlan
kutyaszoritóból.
Persze nem sütött ki semmi okosat. A helyzet nagyon uj volt, a
perspektiva nagyon sötét: cserbehagyta az eleven esze. Csak nézdelt
jobbra-balra és rágta a bajuszkáját. Tekintete a rendőr orrára tévedt,
onnan egy mázslásos palackra, a mi a szekrény tetején ékeskedett. Az
orrot viszonylatba hozta a mázslással s miután ugy találta, hogy jól
viszonylott hozzá, vállára csapott a policájnak, mondván:
– No csak barátom, fogja azt a palackot és huzza meg.
A kötelességtudó férfiu rápislogott a finom italra és félrehuzta száját.
– Nem szabad ám, – mondta s tantalusi kínjában egy nagyot nyögött.
– Ne okoskodjék, – rivalt rá Bódi, – igyék.
A volt lakáj nem tudott a parancsnak ellentállani, szétfente torzonborz
bajuszát és ivott. Aztán letérdelt Bódi elé, ugy kérte, ne árulja el,
különben kicsapják és éhen hal a kilenc gyermeke.
Bódi őszintén megsajnálta a lelkiismeretes férfiut s a snapszon felül
még egy pengő forintot is adott neki. Aztán végtére is hozzá fogott az
öltözködéshez. Csizmáját nem találta sehol.
– Biztosan az ágy alá vágtam a csizmámat, – szólt oda a rendőrnek, – no
csak, barátom, kaparja ki.
A pocakos férfiu szuszogva, de készségesen lehasalt az ágy alá. A csizma
csakugyan ott volt. Bódi fölhuzta. A rendőr segitett neki az
öltözködésnél, sőt még a keresztcsontját is megtaposta. Aztán a Bódi
parancsára egy kocsiért szaladt. Bódi szokásához hiven maga hajtott, a
rendőr és a kocsis a fiakkerben ültek. Igy vonultak föl a városházára…
Egy szürkehaju policájráth fogadta Bódit. Jó képe volt az öregnek s igen
biztató volt, hogy ingujjban körmölt. A termete is biztató volt:
söröshordó formáju. Már pedig a ki sörön hizott föl, veszedelmes ember
nem lehet.
[Illustration]
Bódit, bár majd kitört bele a nyelve, magyarul hallgatta ki.
– Hogy a neve?
A Fenessy-gyerek előrecsapta jobb lábát és hátrafeszitette fejét:
– Enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsárnak.
A hatás el nem maradt: a cseh rendőrtiszt fölállott és meghajtotta magát
a három prédikátum előtt.
– Hány éves?
– Husz.
– Micsoda nacionalitás?
Bódi erre a különös kérdésre sértődve lépett hátra és nem válaszolt.
– Felelje, – unszolta a cseh.
Hát, gondolta Bódi, a milyen a kérdés, olyan lesz a felelet.
– Francia, – vágta ki szemtelenül.
Bach hive nagyot nézett.
– Ne hazudja, – utasitotta rendre Bódit, – maga magyar van.
– Hát, ha tudja, miért kérdezi?
– Hallgassa!… Respekttel viselkedje… Nős?
– Néha, néha, – válaszolt Bódi ártatlan képpel.
– Ne tréfálja, mert mekpüntetik… Foglalkozása?…
– Böhönc vónék, de van egy koppantó-üzletem is.
– Mi az a böhönc?
– Jogtudós-jelölt.
A tiszt bediktálta a protokollumba: böhönc (egale:
Rechtsgelehrter-praktikant) und Grosshändler. Aztán folytatta a
kihallgatást.
– Volt már büntetve meg?
– Voltam, – ismerte be Bódi felséges őszinteséggel.
– Hányszor és mikor meg? – érdeklődött a kis cseh a részletek iránt.
– Vagy kétszázszor gyermekkoromban és többnyire azért, mert nem
engedelmeskedtem.
Látszott a kis tiszten, hogy jobb szeretett volna nevetni, mint
mérgelődni, de hát a hivatala ugy hozta magával: rárivallt Bódira:
– Mondtam, hod ne tréfálja, mert pecsukatok… Maga csinálta szombat écaka
az a porzasztó skandál? – folytatta dühösen.
– Én hát, – válaszolt Bódi önérzetesen.
– Minek csinálta?
– Egy barátom tiszteletére.
– Kicsoda a barát?
– Hablitsek, műevő és dijivó.
– Kik voltak benne?
– Két rostélyos, egy snicli, egy zaftbradli, tiz szilvásgombóc.
– Megpüntetek 2 forint, – vágta el a tiszt Bódi szavát. – Azt kérdezem
kik voltak a lumperajban benne?
Bódi kiszurta a rendbirságot s egyben kijelentette, hogy appellál
ellene, mert ő igazat mondott: a kérdésre felelt.
A tiszt rá se hederitett, tovább faggatta.
– Kik voltak a lumperajban benne?
– A Tinike, a Jucika, a Micike…
– Már megint tréfálja?!…
– Becsületemre mondom, hogy ugy hítták őket.
– A családnevek kérdem…
– Csak annyit tudok, hogy a L...t Rézi mama lánya valamennyi…
– A Rézi mama?!
A kis cseh sörös kedélye nem állotta tovább a komolyságot: elkacagta
magát.
– Sie, Spassvogel, Sie!…
Megtörvén a jég, ezentul nagyon kedélyesen folyt a tárgyalás. Vallott
Bódi, mint a záporeső. Olyan tényeket is, a miket el nem követett,
csakhogy több zamatja legyen a stiklijének. Gondolta magában: ugyis
megbüntetik vagy tiz forintra, tiz forinttal több vagy kevesebb: nem
zseniroz egy magyar nemest.
Bezzeg elhült benne a vér, midőn kihirdették előtte a kemény itéletet,
melynek értelmében ifj. enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsár ur,
jelenleg pesti tartózkodásu _böhönc_ pénzbirságra át nem változtatható
három napi elzárásra itéltetett… Ilyet még nem látott a világ. Egy
Fenessy a kóterben! Csirkefogók között!!
– Appellálok, – sziszegte foga közül.
– Nixnux, nem lehet, – mondta a kis cseh, – kikérjük a rektor
magnifikustól és pecsukjuk…
– Engem?!
– Nixnux három praedikát, – erősitette a tiszt.
Bódi támolyogva távozott a tárgyalási teremből. A világ tótágast állott
vele, az esze is a fejében, de annál jobban megfeszültek az izmai.
Irtózatos verekedhetnékje kerekedett. A lépcsőházban egy jámbor
dijnokkal találkozott. Megállitotta.
– Ki az apád?!
[Illustration]
A dijnok ugy megijedt a különös kérdéstől, hogy elejtette a hóna alá
csapott iratcsomót.
– Kepernek aus Prag, – mondta szepegve és a falhoz lapult.
– Tiszteltetem, – üzente Bódi és ugy vágta kupán az ártatlan embert,
hogy menten fölhemperedett.
Azzal rohant haza.
Csigolyáné éppen lencsét szemelt és Filax éppen térdepelt Csigolyáné
előtt.
– Filax!
A szerelmes filozopter ugy megijedt, hogy nem tudott fölállani. Azt
hitte, menten agyoncsapják.
– Ke-ke-kegyelem, – dadogta, – még nem történt semmi se…
Csigolyánét nem hagyta el a lélekjelenléte.
– Ugy köll neki, – biztatta Bódit, – tanitsa meg…
De bánta is most Bódi a szerelmet. Még csak meg se haragudott a Filax
alattomossága miatt.
– Filax, – ismételte, – szedje össze magát, mert nagy baj van.
– Mi?!
– Becsuknak!
Filax ugy fölpattant, mintha rugó lökte volna föl.
– Mi?!
– El vagyok itélve!
– I-i-i…
– Jöjjön a szobámba…
Bementek a Bódi szobájába.
Filax reszketett mint a nyárfalevél.
– Mi történt?
– Diadalmenetet rendeztem és becsuknak… Szerencsétlen ember, igy
vigyázott reám!
De már erre dühbe jött Filax is. Belekapott dús szőke hajzatába és egy
jókora tincset gyökerestől kitépvén belőle, a földhöz vágta mérgiben.
– Hátha hétfejü sárkányok repülnének le az égből, meg birnák őrizni
magát! – fakadt ki keservesen.
[Illustration]
Bódi e kifakadásra legott a helyzet magaslatára pattant.
– Micsoda?! Még maga beszél! Hűtlen csábitó!…
Filax legott lesüpedt a nulla alá.
– Bo-bo-bocsánat, tessen velem parancsolni.
– Találjon ki valamit.
– Kérem, kitalálok…
– Csinálja ki, hogy be ne csukjanak.
– Hát mit csinált, per amorem Dei?
– Diadalmenetet. Süket maga?
– Nem, de… milyen volt a diadalmenet?
– Megvertem a policájt…
– Jaj!
– Most már békitse ki a policájt!
– Én?
– Hát ki? Én nem tudok békiteni. És nem én vagyok magamért felelős,
hanem maga…
Filaxnak ezt be kellett látnia. Kinos izgalmában le s föl járt a
szobában, olyan rohammal, hogy miként egy bús bak, általugrotta a
közbeeső székeket…
– Mit csináljak, mit csináljak? Óh, Bódika, miért is rendezett
diadalmenetet?
– Azt most ne firtassuk, – dühöngött Bódi, – azon törje a fejét, hogy
visszaszivják az itéletet.
– Appellálunk…
– Nem lehet. Olyan ez a kutya német törvény, – egyszóval nem lehet.
– Akkor én fölakasztom magamat!
Oly kétségbeejtő képet vágott Filax, hogy Bódinak megesett rajta a
szive. S egyben egy ötlete kerekedett.
– Kár volna magáért, – mondta s megölelte hű nevelőjét, – inkább
csukassa be helyettem magát…
Filax elvben még csak egy pillanatig sem nehézményezte a javaslatot.
Csak tárgyi kifogásai voltak ellene.
– Igen ám, – mondta, – de akkor ki teszi le a vizsgálatot maga helyett?
Bódi erre már végképp elérzékenyedett.
– Hát hiszen a vizsgálatot is leteheti azért.
– Csakhogy, – ellenvetett Filax, – ha becsuknak, ki is csapnak ám.
– Ki, Filaxot, – eszelte Bódi, – de nem Fenessyt.
– De Fenessyt, – világositotta föl Filax, – mert engem az egyetemen a
kiskutya is Fenessynek ismer, a rendőrségen meg magát ismerik
Fenessynek, hiába ülök helyette akár hét esztendeig.
Bódi összeszedte eszét és belátta, hogy Filaxnak igaza van.
– Filaxkám, lelkem, – fogta könyörgőre a dolgot, – nem bánom akárhogy,
de az egyszer még mentsen ki a slamasztikából. Maga jól érti a logikát.
– A slamasztika nincs benne a logikában, – tiltakozott Filax, – én csak
az egyik pácból tudom kirántani… Vizsgázni magának fog kelleni.
– Hát ülni fog?
– Ülök, de csak egy föltétel alatt. Ha tanulni fog.
– Esküszöm!
– Akkor jól van. Megyek a rendőrségre és jelentkezem…
– Angyal!…
… A ki azt hiszi, hogy Filax a rendőrségre ment, csalódik. Ravasz volt
Filax, mint egy kopó. Nem a rendőrségre ment, hanem a Csigolyáné
szobájába.
– Ténsasszony!
– No!
– Elitélték a Bódiját három esztendőre, most már rántsa ki.
[Illustration]
– Jesszusom! – visitott Csigolyáné. – Elájulok…
– Ne ájuljon el, – támadt rá Filax, – hanem vegye a krinolinját és
menjen a rendőrfőnökhöz.
– A rendőrfőnökhöz! Én? Minek?
– Csábitsa el! Engesztelje ki.
A parázs menyecske nem igen volt szégyellős, de erre az inzultusra még
neki is vérbe szaladt az arca.
– Hát kiféle vagyok én, hogy ilyet mer nekem ajánlani? Pávián!
– Akkor felkötik a Bódit, – üvöltötte Filax, – a maga lelkin szárad az
élete!
– Irgalmazz Isten, hát mit csinált?!
– Megverte a rendőrfőnököt…
Csigolyáné elhalványodott. Aztán mártirtekintetet vetvén az égre:
megadta magát.
– Megmentem, – susogta, – ha lehet.
És felöltvén krinolinját, parádéba vágta magát.
Három óráig időzött a városházán, de legalább nem lopta a napot.
Estére szégyellős, de diadalmas arccal jelentette Filaxnak:
– Megsemmisitették az itéletet.
– Angyal! – lelkesedett Filax. – Hogy csinálta?
– Hát, – magyarázta Csigolyáné, – a divánhoz vágtam a rendőrfőnököt.
– A divánhoz?
– Hát persze, hogy a divánhoz. Mihez vágtam volna?
– És maga, – érdeklődött Filax dülledt szemmel, – hol volt akkor?
– Hát, – válaszolt Csigolyáné fülig elpirulva, – én is a divánon voltam.
A Filax arca elborult, mint a zord éjszaka.
– Megálljon, ténsasszony, engem sohse vágott a divánhoz… Óh, Csigolyáné,
mily boldogtalan vagyok is én!…
XI. Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint
nevelő és Filax, mint tanitvány.
Filax féltékeny szivében annyi mindenféle ellentétes érzelem torlódott
össze, hogy összezavarodott az esze is. Első gondolata az volt, hogy
csuffá teszi a rendőrfőnököt: nekimegy a pókhasának és megdögönyözi. Nem
származhatik abból semminemü veszedelem, mert hiszen sulyos visszaélést
követett el az ipse: csókkal megvesztegette magát.
Ámde hamarosan meggondolta a dolgot: ezzel az eljárással az ő Bódija
alatt vágná a fát… Márcsak inkább megalkuszik valahogy Csigolyánéval…
Egy pokoli ötlete kerekedett… Elárulja Bódinak a szivtelen asszony
hütlenségét. Igaz, hogy maga tanácsolta neki, de az mindegy. A ki célt
akar érni a szerelem terén, ne válogassa meg az eszközöket.
Berontott Csigolyánéhoz.
– Téns asszony!
– No!
– Tudja-e, hogy a markomban van?
A hamis menyecske csipőjére tette kezét.
– Ugy kisodorintom, hogy a lába se éri a földet!
– Én meg, – vágta vissza Filax kajánul, – elárulom az urfinak.
– Micsodát!…
– Megmondom neki, hogy megvesztegette a rendőrfőnököt.
De már ez sok volt Csigolyánénak.
– Erre, amarra, hát nem maga kényszeritett rá?! A ki angyala van
magának, mindjárt kikaparom a szemét…
Filax óriási fölénye érzetében pimaszkodni kezdett.
– Magát pedig elcsapja a Bódika… Azt hiszi kérem, hogy egy olyan ur,
mint ő, mutyizni fog egy cseh pimaszszal? Attul orra foghagymás!
Csigolyáné nekivágott Filaxnak és előljáróban belemarkolt a fürtös
hajába.
Bánta is Filax. Sőt. Fölsrófolta fantáziáját és egyszerüen szerelmi
viszonya bevezetésének minősitette megtépásztatását.
– Óh, ténsasszony, – rebegte, – én vagyok a halandók legboldogabbika!
– Hát ha ilyen a gusztusa, itt van magának egy pof is, – mondta
Csigolyáné és menten beváltotta igéretét.
Filax uszott a gyönyörben. A pofot – vélte egész helyesen, – a csóktól
már csak két lépés választja el. Az egyiket neki kell megtennie, a
másikat szerelme tárgyának.
Nohát, ő megteszi a magáét, ha belehal is.
– Téns asszony, – jelentette ki megátalkodott határozottsággal, – ha nem
csókol meg rögvest, még ebben az áldott órában leleplezem.
A fene menyecske egész zavarba jött ettől az égbekiáltó szemtelenségtől.
– Ilyet még nem hallottam! – kiáltott föl. – Most kapta a pofontot és
csókra van gusztusa!
– Óh! – sóhajtott föl a jelleméből kivetkőzött filozopter, – oh,
ténsasszony, maga ahhoz nem ért: a haragos asszony csókjánál nincs a
világon édesebb dolog…
Határozottan perverz jellem volt ez a Filax. Valamelyik görög ükapjától
örökölhette a természetét, különben honnan tudta volna, hogy mi a jó.
Még a klasszikusok sem irták meg, legföljebb Horacius ad e tekintetben
némi fölvilágositást…
Filax, a jámbor, naiv Filax, egy negyedórával a pof után olyan hetykén
járkált a szerelem labirintusában, mint akár Napoleon dicsőséges ezredei
között egy nyert csata után…
… Csigolyánétól nem egy, de – három csókot kapott.
Baj az, hogy nincs rózsa tövis nélkül: a harmadik csókon rajtavesztett a
szerencsétlen Filax. Bódi rajtacsipte ugyanis.
Csigolyáné sirvafakadt és azt állitotta, hogy tévedés forog fönn. Filax
elájult és meg akart halni. Bódi csak ennyit mondott:
– Megbosszulom a hagymakoszorut.