No lőn eme levél fölött Fenesen akkora emóció, a mekkorát negyvennyolc
óta nem élvezett Fenessy-fi.
Az öreg ur azonmód iróasztalhoz ült, a kiszáradt gubacstintát
föleresztette ecettel és megfaragta a ludtollat. Aztán irt volna, de még
se irt. E célból inkább elhivatta a papot és a következő episztólákat
diktálta a tollába:
„Édes fiam, Bódi!
Atyai büszkeséggel vegyes aggodalommal tekintek reád. Azt irja Stiller,
hogy szorgalmas vagy. Csak nagyon meg ne erőltesd az eszedet, nem
származik abból semmi jó.
Mi lelt, édes fiam, hogy igy megváltoztál?! Hiszen, nem mondom,
szeretem, hogy tanulsz, de tudós azért valahogy ne kivánkozz lenni, mert
abba bele nem egyezem, vicispánnak kell lenned!
Küldök háromszáz bankót mulatozásra, addig ne tanulj nekem, a mig ezt a
csekélységet el nem vered.