De előbb széttolta a butorokat, mert egy őrültnek nagy hely kell. Aztán
csakugyan kiállott a placcra. Azonban mielőtt belefogott volna a
tulajdonképpeni tárgyba, még mimikai előgyakorlatokat végzett. Arca
skáláján lejátszotta az összes emberi érzelmeket a duhaj örömtől a vad
kétségbeesésig. Aztán visszafelé: a vad kétségbeeséstől a duhaj örömig.
Ezen művelet alatt ugy röpködött minden arcizma szájától a füléig,
állától a hajáig, hogy attól lehetett tartani: menten százfelé röpül az
egész ábrázatja. De nem, a végin csudálatosképpen visszamászott rendes
helyére valamennyi porca. A tulajdonképpi szavalatba már egész normális
emberi ábrázattal fogott bele. S azontul inkább végtagjainak juttatott
szerepet. Keze úgy járt, mint a cséphadaró, lába ellenben úgy, mintha
vitustáncot járna egy álló helyében.
Ám hiába, telhetetlen az emberfia, a vig szüreti népet még ennyi
rugkapálás sem elégítette ki. Recsky Bandi rákiáltott a vers közepén:
– Illusztráljon az ebadta! Ugy illusztráljon, mint a szabó.
Böngérfi készségesen engedett a felszólitásnak és azontul illusztrálva
szavalt. A „pitypalatty“ szónál pitypalattyolt; ennél a mondatnál: „Az
asszony vonzza magához a férfiakat“ – szélsebesen odavonzódott az éppen
belépő frájhoz és annak lába elé vetette magát.
[Illustration]
Hát ennek aztán már megvolt a hatása. A vendégsereg nem nyugodott addig,
mig meg nem ujrázta a nagy jelenetet. És másodszor – hiába visitott a
fráj, – Böngérfi vérszemet kapott a sikertől: nem lábai elé borult a
leánynak, hanem a nyakába.
Természetes, igy még jobban megtapsolták a passzust. Hát még a vers
végét, a mikor a művész „levegőbe röpitette a világot!“
Ezt ugy cselekedte meg, hogy kinézett magának egy garmada kártyát,
képzeletében megtette világnak és szerteszélylyel szórta a szoba minden
zugába.
Óriási hatás! Két nyurga lábánál fogva megfogták a művészt és –
fellökték a kályha tetejére. Onnan köszönte meg, kecsesen hajlongva, a
kitüntető tetszés-erupciót…
… Nem soká maradt Böngérfi a kályha tetején, ugyancsak lábánál fogva
hamarosan lerántották róla, hogy mesélné el most már a ruhacsere
történetét. Érezték az urak, hogy pikantéria rejlik a dologban, hát azt
a világért se hagyták volna benne. Ki vele!
Böngérfi igazitott kissé összecibált toalettján, letaposott sarkantyuját
helyrekalapálta egy harapófogóval, eresztett a nadrágszijján, beöntött
egy kancsó mádi tüzest, azán igy nekikészülve, belefogott a pikáns
kaland elbeszélésébe.
… Bódival Csőregen ismerkedett meg egy hamis menyecskénél, a kinél éppen
alamizsnát gyüjtött, Bódi ellenben éjjeli szállásért könyörgött. A
menyecskének igen féltékeny ura volt, nem bizott Bódiban, inkább őt
tartotta ott éjjeli szállásra. Szegény Bódi kénytelen volt egy kazalban
hálni… A vers vége: Bódinak igen fájt a szive a menyecske után, ő meg
két nap alatt végkép belefáradt. Ilyen viszonyok között nem ment nehezen
a megegyezés: két huszasért ruhát cserélt Bódival és ő ment a
szalmakazalba lakni. Bódi meg egy sötét estén beosont a házba. Hogy
valahogy meg ne csipje a férj, kikötötte, hogy se vacsorát, se világot
ne hozzanak a szobájába, sötétben kell imádkoznia. A házigazda nem
bánta. (Jól van, hagy koplaljon a barát.)
Egyszóval jól kezdődött a kaland. De elromlott a végén. Bódi ugyanis
igen mohó volt: a sötétben felrugott egy egész almáriumot, a mitől a
szomszéd szobában hortyogó gazdának fel kellett ébrednie. Mindenekelőtt
a menyecskéjét kereste. De az persze nem volt az ágyában… Be a barát
szobájába! – Bódi ki az ablakon! – A férj utána! – Szaladt Bódi
egyenesen a szalmakazalhoz. – Onnan aztán együtt szaladtak tovább. Meg
sem állottak Csorvásig. Nem volt rá idejük, mert a dühös férj folyton
puffogtatott… E miatt természetesen ruhájukat sem lehetett
visszacserélniök.
A balladaszerüen előadott történet nagy tetszést aratott. Egyedül Becsky
Bandi nem volt megelégedve – Bódival.
– Öcsém, – mondotta neki, – másszorra jegyezd meg magadnak, hogy
menyecskéhez ne nyulj, ha a férje nincs legalább százhatvanöt
lépésnyire.
– Miért _éppen_ százhatvanöt lépésnyire? – kérdezte Bódi kiváncsian.
– Azt nem tudom, – vallotta be Bandi, – de ugy számitotta ki Horácius.
(Horácius?!) Egypár pillanatra elnémult mindenki: valamennyi fej a
Horácius számitási kulcsával bibelődött. Persze senki se fejtette meg.
Ergo abbahagyták a töprengést és folytatták, a hol elhagyták, az
italozást.
[Illustration]
A tiszteletest kivéve. Azt nem hagyta a Rákóczi-pipa gondja még inni se.
Inkább Bódiba szerette volna belediktálni a maga részét is, hogy annál
könnyebben boldogulhasson vele. Mert hogy az ő puszta kedvéért innen
másnap hazamenjen, arra józan észszel gondolni se lehetett.
Szerencséjére vele volt a Rákóczi szelleme. Bódi hajlott a szapora
ivásra, de különben is ugy ki volt merülve a nagy szaladástól, hogy
éjféltájban egy ültő helyében elaludt.
Nosza vitte Bacsák az ágyba. Dehogy eresztette volna ki a körmei közül.
Ott virrasztott felette és hajnali öt órakor ezzel a csábitó igével
ébresztette föl:
– Bódika, igen várja mán a Csigolyáné.
Bódi felugrott ágyából.
– A Csigolyáné? Engem?!
– Hászen hogyne. Ő tüle jövök.
– Micsoda? Ő küldte?
– Hát hiszen persze. Most már a mióta jogász lett, majd eleped az urfi
után.
– Akkor, – rikkantotta el magát Bódi s majd kiugrott a bőréből, – akkor
fogasson, papom, mert én is epedek.