… Tehát, mint a fenti sürgönyből kivilágosodik, azt mondta Bacsáknak a
_geográffia_, hogy Csorváson Telkessyéknél akad rá Bódira. Azért pedig
Csorváson, mert ez a falu mindössze egy napi járó út Eperjestől és azért
Telkessyéknél, mert nála volt férjnél a Bódi huga és igen vig házat
vitt. Különösen szüretkor hét vármegyére szóló dáridókat adott.
Ergo semmi esetre sem mondott bolondot a _geográffia_, tekintve a Bódi
mulatozási hajlamait, aligha nem a logika is azt mondta volna.
Különben ugy számitott Bacsák, hogy mire megérkezik Csorvásra, már ott
találja Bódit. De azért ideges volt, mert igen szíhatott volna a
Rákóczi-pipából, holott attól tartott, hogy a négy napi terminusig ki
nem ereszti az urfit cécós sógora. (Hej, a kiskésit, az irtó nagy baj
lenne!) Elhatározta, hogy végső szükség esetén megvesztegeti Bódit s
megvesztegetvén, megszökteti.
De mi a menydörgős menykővel vesztegesse meg?… Hopp! Eszébe jutott, hogy
él Fenesen egy parázs özvegy menyecske: a Csigolyáné. Azt is tudta, hogy
Bódi szaporán eljárogatott hozzá csókot koldulni, de nem kapott. (Majd
ha megnő a bajsza.) Hát most lesz csók: a menyecske várni fogja Bódit… A
plánum – skrupulizált a papocska, – nem papos éppen, de üsse kő! Két
lóért és egy Rákóczi-pipáért megcsinálta volna talán maga szent Ágoston
is.
[Illustration]
Hát ez rendbejött a lelkiismerettel, most már az lett a fő, hogy
csakugyan helyben legyen Bódi idején… (Hej Rákóczi, Bercsényi!…)
Szapora ábrándozása közben alig vette észre Bacsák, hogy ime, a csorvási
kastély udvarán zörög már a bricskája. A házigazda és vendégei nem
voltak otthon, agarászni jártak. A háziasszony egyedül és sirva jött
eléje.
Tehát a sürgöny már megjött és ijesztett, de Bódi még nem érkezett meg,
konstatálta magában a pap. (Hej, a kiskésit, mi lesz?!)
Odajárult a bánatos asszonykához és illendőképpen kezet csókolt neki.
– Ne tessen busulni, ha ma nem, holnap biztosan itt lesz.
De nem fogott a vigasz a kis menyecskén, jó szivecskéjét ugyanazok az
aggodalmak gyötörték, a miket anyjától tanult el.
– Jaj, biztosan kutba esett, vagy szélylyeltépték a farkasok…
– Ej no, – vigasztalta a tiszteletes, – nem olyan könnyü egy kutba
beleesni.
– Nem-e? Hát nem emlékszik a monsieur Quigneard-ra?
Hát azt nem tagadhatta Bacsák, emlékezett Quigneard urra. Zongorahangoló
volt Gyarmaton és biz az csakugyan beleesett Fenesen egy kávátlan kutba.
Szerencséjére csak szájáig ért benne a viz, azt a csekélységet, a mi
azonfelül találtatódott a kutban, beitta a müvész. És ez a quantum aztán
elég is volt neki egész életére. Megfogadta, hogy világéletében sem
iszik több vizet. Az igaz, hogy addig se igen ivott.
– A Ginyár?! Az egészen más, – jelentette ki határozottan Bacsák. – A
Ginyár először is zongorahangoló volt, másodszor is részeg volt,
harmadszor is francia volt…
– Ugyan már! – hüppögött a kis menyecske. – Miért ne eshetnék kutba egy
magyar is?
– Mert az lehetetlen, – szavalta Bacsák. – A magyar a lába alá néz; csak
a francia olyan, hogy mindig a csillagokat vizsgálja.
[Illustration]
– Hüpp, hüpp, de mégis… Legalább kerestetni kellene.
– Az nem árt, – egyezett bele a pap.
S miután a férfiak éppen megérkeztek az agarászatról, nyullal
teliaggatott délceg paripákon, legott megejtődött az intézkedés.
Telkessy azonnal befogatott három szekérbe s azonkivül hét gyalogos
bérest és kerülőfélét rendelt ki Bódi keresésére, azzal, hogy öt bankó
forint üti markát annak, a ki megtalálja.
Mielőtt széjjelszéledtek volna, a pap kioktatta őket. Különösen a
kocsmákat ajánlotta figyelmükbe: a zombori kettőscsárdát, a hol kitünő
mádi bort mérnek és a tokaji vendéglőt, a hol cigány huzza.
A vendégek egyike, Recsky Bandi, a híres agarász, még a leleszi papokra
hívta föl a népek figyelmét, a kik is tudvalevőleg kötéllel fogják a
vendéget és el nem eresztik addig, a mig ki nem józanodik, a mi pedig
hosszadalmas állapot, mert reggel ott kezdetik vele, a hol este
elhagyta, mindaddig, a mig egy bőjti nap nem következik. Ezt aztán
átaluszszák vendégestül, hogy, ha akarnák se lehessen inniok…
Ezek után utnak eredt a csapat. A kerülők flintával, a béresek baltával
s fokossal a juhászbojtárok. Szeredása mindegyiknek volt, egy hétre való
szalonnával bélelve. A kulacsok is ott lógtak a combokon. Sőt Telkessyné
jóvoltából három huszast is kaptak. Egyszóval, a fölszerelésben nem igen
volt hiba.
Fogadkozott is valamennyi Bódi-kereső, hogy, ha a pokolból is, de
előteremti az urfit.
De hajh, hiába fogadkozott. A földön nem tudták megtalálni, a poklokra
meg még sem szállott alá érette senki se. Fogyott az idő, mint a
foghagymás kolbász és nőtt a bú. Már-már ráragadt a vendégekre is. A kis
menyecskéhez orvost kellett hivatni, mert a sok sirástól szemgyulladást
kapott. S a pap a Rákóczi-pipára való tekintettel olyan izgatott volt,
hogy már még a bort se birta: minden pohár után ki kellett a szobából
szöknie.
Telkessy nem aggódott, de mérges volt a nyomott közhangulat miatt. Hogy
némileg felizgassa a kedélyeket, tüzijátékot rendezett: felgyujtatott
egy iromba kazlat.
Az se használt semmit. A kazlat eloltotta az udvari cselédség, aztán
tovább folyt a borongás, már muzsika sem kellett hozzá. A vendégek
már-már azon törték a fejüket, miképpen lehetne innen megszökni egy
vigabb házba, a midőn egyszer csak, mint valami forgószél, még pdig
részeg forgószél, beviharzott a szobába az öreg János, az első cseléd,
egy nagy hirrel a bagója mögött.
V. A csuhás urfi és a sarkantyus barát. Böngérfi, a bonviván. Bódi, a
barát és a menyecske.
– Istállom, – jelentette János Telkessynek, – gyütt egy barát sarkantyus
csizmába és egy ifjur csuhába.
– Tán megforditva, János?
– Ugy van istállom, a hogy mondom. A csuhás ifjúrnak bajca van, a
sarkantyus barátnak meg kopasz a feje teteje.
Egyszerre felvillanyozódott a társaság. Telkessy elnevette magát.
– Biztosan ruhát cseréltek. Vajjon miért?… Jöjjenek be, – mondta
Jánosnak.
Bejöttek. Általános bámulatba fojtott kacagás. A csuhásnak csakugyan
bajsza volt, de ugy hányta a lábát a csuhában, mint egy kadét. Azonban a
barát is jól mozgott a feszes magyar ruhában és sarkantyus csizmában,
ugy lépegetett benne, mint egy balétmester.
– Isten hozta! – üdvözölte őket a szives házigazda, – kik légyenek az
urak?
A csuhás ifjur nem birta tovább a tettetést, elrikkantotta magát:
– Sógor!…
Hát biz a Bódi volt.
Nosza kerekedett általános nagy hujjahó. Megfogták Bódit jobbról-balról,
elülről-hátulról, összeölelgették, meggyomrozták, hogy keze-lába majd
kimarjult.
– Csakhogy nem estél kutba! – sóhajtott fel boldogan kis
menyecske-testvére.
– Hát csuha hogy került rád? – kérdezte a sógor.
– Adjatok egy kupa bort, – nyögte Bódi elfulva, – és beszéljen a barát.
A barát?!… Nosza körülfogták a furcsa barátot, nagyokat kacagván rajta.
– Hát hogy vág a spencli, szent atya?…
A szentatya egy méltóságos gesztust kanyaritott a levegőben s ballábával
egy graciózus félkört rajzolván a padolatra, tiltakozott a megtisztelő
cim ellen.
– Bocsánat, nem vagyok én szent; attul igen távol vagyok.
(– Nono!…)
– Sőt még barát sem vagyok, – folytatta. – Ellenkezőleg.
(– Ellenkezőleg?…)
– Igenis, én éppen ellentéte vagyok a barátnak. – S szemét ég felé
emelvén, oda, a hova a Parnasszus képzelendő, kilökte jobbját a hegy
csúcsa felé: – Én szinész vagyok!
– Bravó, barát!…
A barát dühbe jött.
– Szent Gógó uccse, szinész vagyok!
– Sose restelje magát, – biztatták a vendégek, – mi nem áruljuk el.
Bódi elkacagta magát.
– Igazat mond… Azért jár barátcsuhába, – világositja fel a kételkedőket,
– mert másképpen nem kap alamizsnát az inséges kolostor számára.
Erre már mindenki kacagott. Az aktornak meglett az elégtétele: elhitték
neki, hogy az, a mi.
– Nohát! – mondta kevélyen a kacagók szemébe.
Aztán megkapta a maga pint borát és beszélnie kellett. Alig győzte
felelettel, annyi kérdés zudult a fejére: Hol fedezte fel Bódit? Miért
cseréltek ruhát? Nem-e lenne kedve elszavalni az őrültet?…
Böngérfi – igy hivták Thalia papját, – mindenekelőtt a maga kalandos
történetét mesélte el.
A nyiregyházi truppnak volt a bonvivánja, de el kellett onnan mennie,
mert összeveszett a hősszerelmessel az igazgató feleségén. Nem az
igazgató kergette el, szó sincs róla, ő igen meg volt elégedve vele,
hanem a hősszerelmes volt nagyon veszedelmes ember: őrült
féltékenységében háromszor is bele akarta lökni a spádéját; mert mindig
azzal járt, az utcán is, nemcsak a szinpadon. Hát nem birta el a
szervezete ezt a bizonytalan állapotot: megszökött a trupptól. És egy uj
társulatot szervezett: egy varieté-truppot. A varietének négy tagja volt
rajta kivül. Egy borbély, a ki verseket szavalt, illusztrációkkal, azaz
olyformán, hogy ha menydörgés volt a versben, tényleg menydörgött is, ha
gyilkolás volt benne, fogott egy mordélyt és – piff-puff! – elsütötte… A
szavaláshoz szüksgées szerszámok egy asztalra voltak kikészitve, hogy a
mikor ugy kivánta a vers szelleme, legott kéznél legyenek. A borbélyt
Kupinak hivták, nagy művész volt, megfonta még a lángostort is az
Őrültben, (egy bekátrányozott égő madzagból), a mi őrületes szenzációt
keltett mindenfelé.
A Böngérfi második művésze Bakcsi uram volt, a bagosi csizmadia-mester.
Ez már nem is a másokét szavalta, hanem extemporizált. Többnyire
szamárháton jelent meg a világot jelentő deszkákon és a hű állattal
játszott el egy bluettet. Ő volt az intrikus szerelmes, a szamár a
naiva.
A harmadik társulati tag Csóri Ferke volt, egy tizenötéves paraszt
siheder. Ennek az volt a specialitása, hogy békát nyelt és kuruttyolt
tőle. De lenyelte ő a csengetyüt is és csengetett tőle.
A negyedik művész végre csak kutya volt, de igen szellemes kutya. A
truppnak nem annyira a szinpadon tett szolgálatot, mint inkább a profán
életben. Ha ugyanis éhes volt a trupp, csak inteni kellett Bikficnek,
Bikfic már értette, alló, neki iramodott és egypár perc mulva meglett a
szükséges szalámi-rud. Nem volt a hazában még egy olyan zseniális
tolvaj, mint ez a Bikfic. Böngérfinek legkiváltképpen csak ő érte fájt a
szive.
Egy gyászos napon ugyanis roppant katasztrófa sujtott le szegényre.
Tudniillik egy fránya szolgabiró konfiskálta (a komoly hazai művészet
védelmének ürügye alatt) és széjjel toloncoltatta a truppját. S a mi a
legfőbb gyalázat, Bikficet magának tartotta meg…
Mit volt mit tennie, kénytelen volt előadó az igazgatóságról lemondani
és szólóban komédiázni próbálni. De hej, egy magános embernek egy egész
estét végigkomédiázni igen bajos… Egyszóval, belebukott a vállalatába,
azaz majd belehalt éhen. Egy kolduló barát már fel is akarta rá adni az
utolsó kenetet, a midőn szerencséjére éppen eme barát láttán egy kitünő
mentő ötlete kerekedett.
Nagyon hasonlitott hozzá a barát, hát gondolta, miért ne lehetne belőle
is az? Addig rimánkodott a szent embernek (hogy bünbánata jeléül
okvetlenül csuhában akar a mennyországba menni), mig megszánta végre és
odaadta neki fölös ünneplő csuháját. Akkor aztán természetes, már nem
volt bolond meghalni: mikor javában agonizált, uccu, megugrott a felette
imádkozó barát gála-csuhájában. Azóta vigan él, már disznót is kapott a
kolostora számára, de csirkét, sonkát, tojást töméntelent.
– Egyszóval okosan kell élni; – fejezte be önéletleirását a művész, –
most már hála Istennek urfi ruhám is vagyon. Mert hogy nem adom vissza,
az szent és bizonyos…
Az előadást hangos kacagás és taps-vihar követte. Telkessy jutalmul
odaadta a művésznek azt az ezüstveretü rézkupát is, a miből ivott, még
tiz márjást is lökött a kupába.
Böngérfi csupa készség és hála lett a _készpénztől_.
– Finom helyre tévedtem, – nyugtázta az ajándékot, – most már akár
elszavalhatom az Őrültet is.
– Halljuk! Halljuk! – zugott feléje a lelkes közkivánat.