Mint fenti szerződésből kitünik, a csókkaland után roppantul
megnehezedett a Filax helyzete. Különösen a számtan törlése okozott neki
súlyos aggodalmakat. Mit találjon ki, ha Bódi a számot már mesében se
veszi be?
Mint csinálta: annak Isten a megmondhatója csak, de tény, hogy mégis
lecsapatta vele a vizsgálatot a számtanból is. Le, mind a nyolcat: az
első gimnáziumtól a nyolcadikig.
III. Filax mint levéltáros és jogász. Eperjesi virágok. Bódi
kicsapatik.
A Bódi érettségi bizonyitványától ugy megnőtt a Filax tekintélye, hogy
mérlegbe vetve lenyomta volna pápa ő szentsége csalhatatlanságát is.
– Filax, maga egy csudaember! – dicsérte Boldizsár ur. – Hogy csinálta?
– Szeretettel, nagyságos ur.
– Szeretettel?
– Igenis, kérem alásan. Az az én metódusom.
– Jól van, Filax, megigérem a fiam nevében, hogy, ha alispán lesz,
bedugja magát segédszolgabirónak.
Filax csodálatosképpen nem kapott ezen az előlegen, jobb szeretett volna
valami pozitivumot.
– Izé, – dadogta szégyenlősen, – nem maradhatnék inkább Fenesen?
– Mi a mennydörgős mennykőnek?
– Nagyon jó itt a levegő.
– A levegő?!
– Igenis, kérem alásan, jót tesz a tüdőmnek.
– Jól van, de a levegőt sem lehet hiába színi. Mit csinálok magával, ha
kitanult a fiu?
Filax megköszörülte a torkát és zavartan szedegette csámpás lábait.
– Ha szabad instálnom, – bökte ki végre, – tessen kinevezni a család
levéltárosának.
– Hogy maga irja a leveleimet? Nem irok én csak egyet egy esztendőben.
– Nem baj, instálom… Aztán, ha alispán lesz az urfi, megcsinálom neki a
beszédeit.
– Nini, mond valamit!…
– Igenis, kérem, én mindig fején találom a szöget.
– A fején, Filax. Nem bánom hát, kinevezem levéltárosnak, de előbb
hajtsa keresztül a fiut az akadémián is.
– A joghoz nem értek ugyan, – vallotta be Filax, – de majd megtanulom.
– Helyes, urbarátom. Legjobb lesz, ha együtt hallgatják a fiuval. Magát
is elküldöm vele Eperjesre.
Ez nem tetszett Filaxnak.
– Eperjesre? Nem Pestre?
– Nem. Ott ellumposodnak. Sok a vérük.
Filax ütött a fejével.
– Hát jól van, elmegyek én Bódikával a világ végére is…
… Igy kerültek fel Eperjesre jogászoknak: Filax, a végzett
professzor-mathezeos és tanitványa, a Bódi.
Boldizsár ur kosztra és kvártélyra Szivós professzornál helyezte el
őket. Koszt és kvártély teljesen közös és egyforma volt, de nem
egyformán honoráltatott. Bódiért ötven pengőforintot fizetett Boldizsár
ur, Filaxért csak huszat.
A látszólagos dijkülönbözet abban leli magyarázatát, hogy a Bódiért
fizetett összegért ki lett kötve a testimonium is. Azaz szavatolnia
kellett Szivósnak, hogy nem bukik meg a fiu.
Ment az akkor még. Miért ne ment volna.
A professzorok egyszerüen becsületszavát vették az urfi-kandidátusnak,
hogy nem lesz fiskális, aztán, akár vallott a tudományból, akár nem,
kiadták neki az oklevelet.
Ez a praktika különös nagy szerencse volt Bódira nézve, mert olyan
furcsa város volt Eperjes: lehetetlen volt benne tanulni. Jóravaló
urfinak annyi egyéb dolga akadt ott, hogy betüre abszolute nem tellett
az időből.
Különösen nem a Bódi idejében. Nevezetesen éppen _aktorok_ jártak
akkoron a városban. Azokat traktálni kellett. Az aktornéknak ellenben
kurizálni kellett. Urambátyámékkal inni kellett; a tisztekkel verekedni
kellett. A kisasszonyokkal táncolni kellett; a menyecskékkel cicázni
kellett.
Hát ezek után tessék a nap huszonnégy óráját ugy felosztani, hogy az
alvásra szükséges négy órán kivül egyébre is fussa. Már mint a Bódi-féle
előkelő urfiaknak. Mert Filax: az más. Egy Filaxnak nincsenek
kötelességei: az tanulhat, a mennyit akar.
No azt meg is cselekedte Albert. Neki a napot csak két részre kellett
osztania. Az egyiket végigette és aludta, a másikat végigmagolta
irgalmatlanul. Mialatt Bódi „a leányok ajkairól szedte a mézet“, Filax
Justinianus homlokáról tépett magának babért.
Hát ez rendjén volt igy s nem is származott volna belőle semmiféle baj,
ha nem telhetetlen a Bódi. De telhetetlen volt. Még pedig a
rózsa-szüretelésben. Sőt nemcsak a rózsát tépte, a liliomot is. Az pedig
nagy hiba volt.
Mert a rózsát, hejh, azt le szabad szakitani, maga a rózsa se bánja:
„Jer, illatos vagyok, édes, mint a méz, csókolj meg és szakits le, –
jer…“ De a liliom! A liliom szelid fehér virág, csábitani nem, csak
epedni tud: „Oh jövel, szívd fel illatomat, de ne szakits le, nem akarok
elhervadni a te kebleden“…
Az a liliom, a mit Bódi csókjaival hervasztott, éppen Szivós Ilonka
volt, a kosztadó professzora leánya. Szép _hajadon-szűz_ volt: karcsu,
negédes és ártatlan, mint minden liliom.
Szivós igen impraktikus ember volt. Eleinte nem is sejtette, mitől
hajlik epedő bánatra az ő szép virága. Keserű sóval gyógyította és
ipekakuánával. Ám (érthetetlen), semmit sem használt az ipekakuána: még
fehérebb lett tőle a liliom-fejecske. Szivós már-már pemetefü-teát akart
a leánykával itatni, midőn végre-valahára rájött a baj igazi okára: hogy
a Bódi tüzes csókjaitól hervad a leány.
A spájzban csipte rajta a szerelmeseket. Nem volt közöttük csak egy
tejes köcsög. Bódi az Ilonka derekát fogta, Ilonka a Bódi nyakát. Bódi
csókolta Ilonkát, Ilonka nem csókolta Bódit, csak a száját tartotta.
Igen szép volt. Mindketten veresek voltak, mint a pipacsok.
Szivós is veres lett, de nem attól, a mitől Ilonkáék, hanem a gutátul, a
mi meg akarta ütni. Szerencséjére lágy ember volt a tanár ur, csak egy
pillanatig dühöngött, a másik pillanatban elsirta magát: a guta belefult
könyeibe.
[Illustration]
– Az Isten szent szerelmére, mit mível, amice Boldizsár?! – zokogta
keservesen.
Bódi ijedtében fellökte a tejes köcsögöt és eleresztette az Ilonka
derekát. Természetesen Ilonka is megijedt: egy lisztes hombárba ijedt
bele. Csupa liszt lett még a piros, csókos szája is.
– Óh, óh, mit mívelt a leányommal, amice Boldizsár?! – ismételte
_sirámját_ a szegény professzor.
– Tejfölt szedtünk kettesben, – hebegte Bódi, kínos zavarában, s
rámutatott a felrugott köcsögre.
A leányka rápityeregte:
– Igen, papa, leszedtük a tejfelt.
– Leszedtétek a tejfelt, igen, – keseregte a bánatos apa, – leszedtétek
a tejfelt és felrugtátok a köcsögöt… a becsületet.
– De nem tört össze, – vigasztalta Bódi vakmerően s fölkapván a
cserépedényt, bizonyságul Szivos ur orra alá nyomta.
De már ekkora szemtelenségre beszüntette könyeit a professzor ur.
– Még hencegni mer, tudatlan minorennis! – zugta a Bódi képébe. – Hát
bánom én a cserepet, – s kivágta a köcsögöt a Bódi kezéből, – mikor a
becsületemről van szó!… A cserepet – folytatta dühösen, – össze lehet
drótozni, de ki drótozza össze az én leányom becsületét?!
Mondván, hajába markolt a bánatos apa. Ilonci a lisztet tisztogatta
magáról és keservesen zokogott.
Bódi egész oda lett. Szivét egy egész órára való bünbánat szállotta meg.
– Itt vagyok én, professzor ur, – mondta, – elveszem a
kisasszony-leányát.
Ilonci nyakába akart ugrani, de nem hiába volt Szivós impraktikus, a
helyett, hogy szimpliciter ő is a nyakába ugrott volna, még a leányát is
ellökte tőle.
– Mit?! Mit?! – rivallt rá Bódira. – Maga még házasodni akar?!
Bódi nem értette meg Szivós logikáját, de más sem igen értette volna
meg. Szegény öreg koránál negyven évvel előbbre bandukolt a fejével:
mikor még teljesen ismeretlen volt hazánkban a demokrata gőg, már ő ugy
tele volt vele, hogy majd felrobbant tőle. Urgyülölő volt szive
fenekéig. Inkább feláldozta volna leánya boldogságát, minthogy sem egy
gőgös nemes familiába adja nőül… (Hogy lenézzék a kutyabőrösök?!
Hogyisne…)
– Házasodni akar? – ismételte s epésen felkacagott. – Hahaha! Hogyne,
mikor ugyis tudja, hogy bele nem egyezik az apja. No de én se. Én is
büszke vagyok. Csakhogy nem egy kósza kutya bőrére ám, mint fráter
agyagos, hanem azokra az ősjogokra, a miket Isten adott… És ezek
egyikének erejénél fogva mindjárt ki is kergetem a házamból… Takarodjék!
És felágaskodott a kis ember: ugy mutatta meg Bódinak, merre van az
ajtó. Bódi, mit volt mit tennie, kiment rajta.
Másnap a kollégium ajtaját mutatták meg neki s szegénynek azon is ki
kellett mennie…
Mármost hová legyen? És mit mondjon Filaxnak? Az árva már a nélkül is
annyit kérődzött miatta a jogon, mint egy bús bak a kövi mohán… Nem, nem
akarta szegényt még jobban elkeseriteni.
Elhatározta, hogy nélküle megy világgá. Világgá ám, mert haza csak nem
mehet. Szegény Filaxot agyonvernék miatta.
Mindenekelőtt kulacsát töltötte meg. Gondolta, a többi majd adódik
magától. Igaz, hogy elfogyott a pénze, már csak három huszasa volt, de
jó az Isten, majd csak beleigazitja valami – kalandba…
A kulacscsal a nyakában, három huszassal a zsebében és egy rozsdás
pisztolylyal az ővében csakugyan bucsut mondott Bódi Eperjes városa
kapufélfájának.
Ilonci az ablakban sirt… Filax a szobában magolt… Szivós a kollégiumban
dühöngött… Bódi az országuton kutyagolt és – fütyölt.
IV. Filax elbujdosik. Riadalom Fenesen. Bacsák, a pap és a zsákja. Mit
mond a geográffia?
Filaxot az a körülmény, hogy Bódi estére nem jött haza, egy csöppet sem
busitotta el. Az aggodalom csak akkor kezdte furkálni, mikor jeles
tanitványa szokása ellenére reggel sem jött haza. Berontott Szivóshoz.
– Professzor ur, az urfi nem jött haza…
Szivósnak csak akkor jutott eszébe, hogy nini, hiszen tulajdonképpen
együvé tartozik az ő két kosztosa.
– Hát nem szóltam magának?
– Nem nekem egy szót sem.
– Nem mondtam, hogy kicsaptam az úrfit az utcára?
– Ki – ki – ki – kkk?…
Filax torkán megakadt a sok _k_. Feje elkezdett forogni. A butorok is
őrültül forogtak körülötte. A fiszharmónium rá akart dülni, de elugrott
előle, aztán háromszor-négyszer megfordult a saját tengelye körül,
végül, – szervusz világ! – mint a fején lőtt nyul, lezuhant a földre.
Szivós egy lavór szappanos vizzel föllocsolta ugyan, de, ugy látszik, a
katasztrófára, részben legalább, ráment a hű Filax esze.
Rögtön pakkolt ő is s három arasznyi vászon paktáskáját hátára
madzagolván, minden bucsuzás nélkül rohant Bódi után. Föltette magában,
hogy világgá bujdosik, ha nem találja meg. Hogy soha többé föl ne
fedezhessék a fenesiek… Ha másképp nem megy: beáll haramjának a Bogár
bandájába. Szerencsére tud lovagolni. Igaz, hogy rabolni még nem tud, de
a ki megtanulta a matézist és a jogot, könnyen megtanulhat rabolni is…
Nem is lehet unalmas a dolog… Mindenekelőtt egy juhot fog magának lopni
és egy zsák kását, mert juhhusos kását egyszer sem evett a fránya
Szivósnál…
[Illustration]
Egy szó, mint száz: Bódi miatti aggodalmában félig-meddig megkergült
szegény Filax…
… Szivós professzor csak harmadnap irta meg a strágest Fenesre. El se
lehet képzelni, mekkora riadalom származott ott belőle.
Boldizsár ur ugy feldühödött Szivósra, hogy méreglevezetőnek kénytelen
volt fölpofozni az egész ártatlan udvari cselédséget, különben biztosan
kilyukadt volna valahol.
A szép mama ellenben ugy megijedt, hogy ki kellett kapcsolni a miderjét,
hogy végképp bele ne dagadjon.
– Oh jaj! – siránkozott ez. – Megölik a zsiványok. Vagy, ha nem találják
meg, a kutba esik. Avagy eltéved és éhen hal a rengeteg erdőkben…
Széttépik a farkasok, vagy leesik egy szikla tetejéről… Átkozott vidék,
a hol annyi az erdő és a szikla! Miért is küldték éppen Eperjesre, a
mikor Debrecen oly szép laposan fekszik?!… Óh jaj!…
Boldizsár ur már nem sirt, de káromkodott.
– A ki angyala van annak a kehes iskolamesternek, mit gondol magáról?!
Hogy merészelt egy Fenessyt kicsapni! No hiszen majd befütök én neki:
ugy kipöndöritem szőröstül-bőröstül az akadémiájából, hogy elmehet
kántálni főtt kenyér-napszámba.
Aztán természetesen szegény Filaxra került a sor. Ki lett rá mondva a
szentencia, hogy kerüljön csak a szeme elé, hiába professzor: rávereti a
huszonötöt. És be is csukatja azonfölül, a miért igy vigyázott a fiura.
… Hanem addig? – Addig is csak kell valamit cselekednie, mert magától
semmi sincs, – vélte Boldizsár ur, midőn kissé lelohadt a káromkodástól…
Mit csináljon? Hol kezdje? Köröztesse a fiut, mint tavaly az elveszett
kopóját?… Azt csak még se teheti meg egy Fenessyvel!… Vagy maga induljon
a keresésére? – Hová a gutába? Nyolcvan millió holdon hogy találja meg?
Végre is abban állapodott meg, hogy elhivatja a tiszteletest. Annak ő
nyolcvan mérő papi bért fizet évente, hát kutyakötelessége valami okosat
kitalálni.
– Fogjatok be, bitangok! – rivallt rá az istállóban ődöngő kocsisokra. –
Egy óra mulva itt legyen a pap.
Ott volt még hamarább is. Pedig jó egy mértföldnyire lakott Fenestől, a
_filiáléjától_. Uj atilláját már nem is volt ideje magára hányni, csak
ugy jött, hogy még a pipáját is otthon felejtette.
Jól tette, hogy sietett, mert biztos, nagyon kikapott volna. Boldizsár
ur ugyanis olyan türelmetlen volt, hogy elébe ment egész a falu végire s
már száz lépésről reákiáltott.
– Hol mászkál az ebugatta, mikor szükség van magára!? Vagy nem tudja,
hogy kicsapták a fiamat a luteránusok?
– Azt valóban nem tudtam, – igazolta magát a pap.
– Annak is maga az oka. Minek rekomendálta Eperjest? Most már szedje
össze azt a kis eszét és gondoljon ki valamit, különben olyan rostaalját
kap kommencióba, hogy a kacsa is kiköpi.
Bacsák György tiszteletest (igy hivták papunkat), rendíthetetlen
flegmával áldotta meg Isten. De még talán a flegmájánál is kiadóbb volt
a humora. És ezt a kétrendbeli kvalitását ugy össze tudta egyeztetni a
hatalmas földesurnak _dukáló_ tisztelettel, hogy a füle se látszott ki
belőle. Egyszóval, nagy selyma volt ő kigyelme, saját szavaival szólván:
észszel élte a világot.
– Ne tessen busulni, – biztatta az izgatott nagyurat. – Ekébe való
vónék, ha még ezt a kicsi bajt se tudnám eligazitani… Hogy történt? Hagy
lássuk, mit kell kireparálni?
Boldizsár ur elmondta neki, hogy mindenekelőtt Bódit kell megtalálni,
mert nyoma veszett.
– Meglesz, – állitotta biztonsággal a pap.
– Hát csak keresse, – sürgette Boldizsár ur, – ha megtalálja, magának
adom a Rákóczi-pipát.
A Rákóczi-pipát?! Kéjes örömében majd leesett a pap a szekérről.
– A Rákóczi-pipáért hat nap alatt hazahozom.
– Akkor megkapja a Tüzest is…
– A Tüzest?! Öt nap alatt otthon lesz az urfi.
– A Sármányt is, egye meg a kánya, csak siessen.
– Minorita-barát legyek, ha meg nem keritem négy nap alatt.
Boldizsár urnak, bár láthatólag hizott bele, már mégis soknak tetszett
ennyi önbizalom.
– A teringésit, ne hencegjen! Hát hogy akarja csinálni?
– Tessen csak rámbizni és egy bricskát alám adni, a többi az én dolgom.
Boldizsár ur megcsóválta üstökét.
– Fene egy ember maga!… Itt van a szeredása?
– Dehogy is van. Azért még haza kell menjek.
– Megy ám a pokolba! – tiltakozott a türelmetlen apa. – Majd még a napot
lopja nekem!… Kap itt szeredást.
– De a csizmám?!… Ez csak botos…
– Kerül csizma is.
A pap vérszemet kap: tartja a zsákot.
– Az atillám…
– Azt is kap, az ebugatta! Ne féljen, kulacsot is.
Mondván egy kis félóra alatt ugy kiekvipirozta Boldizsár ur a papot,
hogy elmehetett volna akár Szentpétervárra is. Még bortömlőt is kapott,
egy félakósat, nehogy az uton elunja magát. És egy olyan finom
asztrakánsapkát nyomtak a fejébe, a milyen alatt még nem szuszogott
Bacsákfi, mióta világ a világ.
Persze, a dolog nem ment ingyenbe. Ki se fujhatta magát az árva, lökték
föl vissza a bricska tetejére és – gyü te! – azonmód el kellett utaznia
Bódi után.
Rimaszombaton stációt tartott. Ott egyenesen a postára ment, mert
sürgönyözni akart. Komisz egy munka volt ez a sürgönyözés, mert sok
mindenfélére kellett ügyelnie: hogy kevés szóval sokat mondjon a szöveg,
hogy ne blamirozza az uri családot és hogy mégis világos legyen.
Nem csuda, hogy egy félóráig tartott, mig a táviratot össze birta
szerkeszteni. De akkor aztán legalább nyélbe ütődött ugy, hogy majd
megszólalt. Ime:
„Telkessy István kastélyába, Csorváson.
Bódika urfi Eperjesről Szivós folytán önkénytelenül távozott. Mivelhogy
Csorváson reá nézve biztatóbbak az állapotok és tekintve a szüreti
időket, vigabbak is, mint Fenesen: urfinknak, ha nem csal a
_geográffia_, maholnap oda kell tévednie. Mig nem jövök, tessen jól
tartani.