Tehát, mint a fentiekből kivilágosodik, vala Bódinak esze bőven. Csak
nem akarta koptatni a tudományokon, stiklik kigondolására forditotta az
egészet.
Ezekben dús leleményességet fejtett ki Bódi. Egy nap kolompot kötött a
kutya farkára, másnap rákot csempészett a Filax úr ágyába; még a Póli
nénit sem kimélte: eleven békát csempészett a műkontyába, pedig Póli
néninél talán egész Magyarországon sem volt félelmetesebb alak:
mindenkit leszólt és szidott, a ki élt.
Hát a Bódit, szó sincs róla, volt is oka szidni, mert a béka-kaland
csaknem tragikusan végződött reá nézve. A béka ugyanis kínjában
elbrekegvén magát a feje tetején: azt hitte, hogy a fejébe mászott a
béka és ugy megijedt, hogy már-már a bolondok házába kellett szállitani.
Szerencsére még idejekorán kifészkelődött a rab a kontyból s kisült,
hogy Bódi volt a bünös.
Volt is haddelhadd. Póli néni évszázadokra szóló elégtételért rikácsolt
és Boldizsár ur, bár titokban ujjongott csemetéje szellemes stiklijén
(mert ki nem állhatta Pólit), teljesítette aggszűz testvére kivánságát,
mert _erbtanti_ volt. Szegény Bódinak felkötötték a sarkát, két óra
hosszat kellett, miként a gólyának egy lábon állania…
Már Filax nem volt ilyen kegyetlen hozzá. Még csak nem is rekriminált a
rákok miatt. Azt a kis ijedtséget, a mit okoztak neki, nem Bódin, hanem
Felapoton logikai képletének rendelése szerint, magukon a rákokon
bosszulta meg. Egyszerüen megfőzte a _snellsziderjén_ és befalatozta
őket mind közönségesen.
Filax ezzel nemcsak a rákokat, lefőzte Bódit is.
– Derék ember maga, Filax ur, – dicsérte meg ez pirulva vígan falatozó
nevelőjét, – én azt hittem, hogy kitöri a rákoktól a frászkarika.
– Köszönöm az elismerést, Bódika, – nyugtázta Filax tanítványa
leereszkedését, – de azt a szót, hogy frászkarika, ne használja többé,
mert az csunya szó.
– Hát a rossznyavalya szebb?
– Az is csunya.
– Akkor hogy mondjam?
– Ugy, a hogy Aeneas mondta, a mikor a Kykloposoktól megijedt.
– Hogy mondta Aeneas?
– Ugy, hogy: timeo.
– Timeo? Mit tesz az?
– Félek…
S apránkint belecsürte-csavarta az Aeneas szájába s onnan a Bódiéba a
második konjugáció szabályait…
… Ilyen becsapási szisztémával folyt tovább a Bódi gyerek neveltetése.
Hősökkel és tündérekkel mondotta el neki Filax még a tizedes törteket
is, hogy a szép mama parancsára a szeretettel való nevelés elvének
eleget tegyen.
[Illustration]
Ilyenformán Filax egy egészen új, soha nem alkalmazott oktatási módszer
megalapítója lőn, hála a juhhusos kásának. Eleinte ugyan csak szükségből
üzte ezt a metódust, de később annyira vérévé vált, hogy a nagyokkal sem
tudott másféleképp beszélni.
Például egyszer, midőn tömegesen döglöttek a Boldizsár ur birkái s a jó
ember azon töprenkedék: miféle orvossággal lehetne elejét venni a
szapora birkahalálozásnak, igy szólalt meg Filax:
– Méltóztat tudni, mit mondott annak idején Kátó, mikor sorba fűbe
haraptak a kecskéi?
– Mit?
– Azt, hogy: annak döglik, a kinek van.
– Bolond maga, amice, – fedte Boldizsár, – azt egy cigány mondta.
– Kérem szivesen, – tiltakozott Filax, – a cigány csak utánozta Kátót,
az eredeti mondás tőle való.
És rogyásig védte az igazát. Hovatovább szentül hitte maga is.
… És, nem mondhatni az ellenkezőjét, a módszer fényesen bevált, Bódi
szaporán haladt a tudományok rögös mezején.
Az első gimnáziumi vizsgálatot Losoncon jelesen tette le.
Kapott is érte Filax ajándékba egy akkora lovat, hogy létrán kellett a
tetejébe mászni. De nem volt Filax gyáva: a tetejébe mászott. Ha
lecsapta, ujra fölmászott reá. Apránként teljesen belegyakorolta magát a
lovagerényekbe, hovatovább fente a bajuszát, megtanult inni, sőt
káromkodni is. És idővel olyan szenvedélyes agarász lett belőle, hogy
akárhányszor kalap nélkül jött haza.
De olyan ügyes és vakmerő lovas mégsem kerekedett belőle, mint
tanitványából, a Bódiból. A kemény vérbeli kölyök olyan kitünő
bátorságot és lélekjelenlétet tanusitott szilaj irlandi poniján, hogy
égnek meredt tőle Filax minden hajaszála.
– Katonának kell nevelni a fiut, nem alispánnak, – tanácsolta apjának, –
hadvezérnek, hősnek született ez, nem pennarágónak.
Öröm és boru nyilallott az apa szivébe, e szavakat hallván. Az utóbbi
kerekedett benne felül.
– Minek neveltessem én hadve érnek, hősnek az én fiamat, mikor nincs a
magyarnak hozzávaló hadserege?
– Majd lesz! – bizakodott Filax és föllángolt a szeme. – Lesz még
egyszer ünnepje a magyarnak, villámok fényinél… Majd ha eljő az a nagy
vihar!…
– A nagy viharkor ott álljon a magyar nemes a bástya fokán. Magyarok
bástyája a vármegye.
– A mi nincs…
– A nagy kövek megvannak, ha rombadőlve is. S a mig megvannak, nincs
baj: a várat ujra föl lehet épiteni.
Mély, sokatmondó, vágykergető sóhaj tört ki a Boldizsár örvényes
kebeléből. Ugy állott ott, mint a megtestesült nemzeti tradició,
áhitattól és kegyelettől méltóságteljesen.
Filax szürke szeme bágyadt fényben uszott, szeretetteljes bizalommal
csüngött nemesen egyszerü, büszke kenyéradó urán. Isten tudja, miféle
misztikus érzés nyomása alatt: szeretett volna ráhajolni a kezére és –
sirni…
Abban az időben, mikor ez a história lejátszódott, könnyen sirásra
állott a szája nemcsak Filaxnak, a legkeményebb magyarnak is. Elég volt
ahhoz egy sóhaj… az anyaföld párája, levegő libbenése… a _csattogány_
egy mélabús akkordja, egy gondolat, egy eszme… egy hunyó gyertyaláng,
egy semmi. A magyar bánat ott rezgett mindenütt, a föl nem osztható
parányt is képes volt fölosztani…
De hejh, nem vágom a fenség aranykoronáját a humor pajzán süvege
hegyébe. Bódit kell nyomon követnem az alispáni székig. Holott az ő
utján nem akadt lélekemelő, csak vidító mozanat: napsugaras tájképek
mindenfelől, tarka, bohókás, üde szinek. Az ő szilaj életkedve rózsákat
fakasztott a kősziklákból is. S hű mentora, a jóllakott boldog Filax nem
tiporta le eme rózsákat, ellenkezőleg: ha teheti vala, gomblyukába tüzte
volna valamennyit.
Ugy megszerette a csintalan, de nemesszívű fiut, mint a saját gyermekét.
Gyönyörüsége telt még hibáiban is. Ártatlan csinytevésein könyezésig
nevetett, s aggódó hűséggel háritotta el vastag tréfáinak sulyossá
válható következményeit. Gondolni sem mert, nem is akart arra, hogy
valaha is megváljék tőle. Ő ugyan nem hagyja magát kikergettetni a
paradicsomból, nem evett ő benne tiltott almát soha.
Azaz megálljunk. Evett biz ő.
Volt a háznál egy csinos kis szobacicus: a Juci. Hát biz abba
beleharapott Filax. Hanem ő persze azt hitte, hogy nem tudta meg senki…
Hogyis ne! Olyan orra volt Bódinak a pikantériákhoz, mint egy vizslának
a nyulhoz. Kétszer se harapott Filax az almába, Bódi már kiszimatolta
volt még a találkája helyét és idejét is.
El is határozta menten, hogy rája csap, mint a kánya.
A park végében egy nagy diófa alatt volt a találka helye. Hát Bódi
fölmászott erre a diófára a találka előtt és jól megbujt annak sürü
lombja között. És valahányszor elcsattant egy csók: egy diót ejtett a
szerelmesek fejére.
Azok természetesen nem tudták mire vélni ezt a természet-tüneményt, mert
hiszen a dió nem potyogós gyümölcs. És hiába néztek föl a fára, nem
fedezték föl rajta Bódit.
– Biztosan egy mókuska játszik odafönt a diókkal, – nyugtatta meg Filax
a remegő Jucit.
– Kergessük el, mert én félek, – kérte Juci.
– Sose féljen, adjon egy puszit.