– Hogy hivják?
– Filax Albertnek.
– Filax?! Hisz’ az kutyanév.
– Alásan kérem, engem is ugy hínak.
– … Hát lássuk a testimoniumot.
– Tessék… Csupa kitünő.
– Jól van, de ez még nem elég: csak azt bizonyitja, hogy tanulni tud,
azt nem, hogy tanitani is tud.
– Kérem, a ki tanulni tud, az tanitani is tud.
– Bizonyitsa be.
– Kérem. Csak azt tessék megmondani, milyen módszerrel. Dedukcióval,
indukcióval, metafizice, avagy logice?
– Hát mondjuk: logice.
– Helyes. Miféle syllogismust parancsol? Barbara, celarent, darii,
ferio, derapti, felapton, disamis?…
– Elég! Megbolondult?
– Nem, kérem, csak bizonyitani akarok.
– Bizonyitson ugy, hogy én is megértsem.
– Parancsára… Tehát, _főtétel_: A ki tudatlan, az nem tud tanitani.
_Altétel_: A tanitó nem tudatlan. _Zártétel_: Tehát a tanitó tud
tanitani.
– Ezt a logika mondja?
– A logika, kérem szivesen.
– Akkor igaz lehet. De hát arra meg mit mond a logika: hogy kell egy
olyan fiut tanitani, a ki nem akar tanulni s a kiből mégis vicispánt
akar csinálni a család?
[Illustration]
– Kérem, erre nem a logika felel.
– Hát mi?
– A pedagógia és a – család.
– Mit mond a pedagógia?
– Azt, hogy a mely fiuban nincs meg a tudomány iránti hajlandóság: abba
tapintatosan bele kell verni a tudományt.
– Tapintatosan?…
– Igenis. Nevezetesen mogyorófapálcával.
– És mit mond a család?
– A család azt mondja: alispánnak akarom a fiamat, hát addig traktálom a
vármegyét, mig rá nem jön, hogy a fiu a vármegye esze.
– Helyes, Filax. Megfogadom. Átveheti a fiút.
*
Ez a tanulságos párbeszéd a fenesi kastélyban hangzott el 1855-ben, a
nagyebédlőben, öreg Fenessy Boldizsár és ifju Filax Albert között.
Fenessy Boldizsár egy háromezer holdas ur volt, semmi egyebet nem
tudott.
Filax Albert professzor-kandidátus vala (matheseos et classicae
philologiae), de ezeken kivül koplalni is tudott. Nem ugyan jószántából,
hanem mert muszáj volt neki. Az igazság az, hogy a libapecsenyét és a
rostélyost még Horáciusnál is jobban szerette, egy rőf kolbászért meg
odaadta volna az egész Ovidiuszt.
Ezt nem is lehetett neki rossz néven venni, mert Ovidiuszszal nem lehet
jóllakni, a kolbászszal ellenben igen. Tehát a végcél a kolbász, nem
Ovidiusz.
Ennek is megvan a képlete valahol a logikában. Filax tudta és szorosan
ahhoz tartotta magát. Teljes erejével azon volt, hogy végkép sajátjává
tegye a végcélhoz vezető eszközöket. Éjjel-nappal magolt, négy
esztendeig száraz kenyérrel ette a tudományt, hogy majdan megcsiphesse a
sült malacot.
Hát megcsipte végre. Instruktor lett a dús fenesi kúrián. Az igéret
földjén való sáfári állás sem lehetett ennél különb kondició. Mert ugyan
mi lehetett a manna a juhhusos kásához képest? – Siralom.
Hát siralom ám, de nem kell azt hinni, hogy a fenesi kúrián csupa
juhhusos kása volt az élet. Ha nem is a pazar asztal fogásaiból, de
nyelt Filax siralmat eleget Fenesen is.
A keserű falatokat ifjabb Fenessy Bódi, a család nagyreményű fia, a
vármegyei alispáni trón örököse tálalta föl neki. Mindjárt az első napon
kijelentette, hogy utálja a bötüt, akkor is bolond volt, mikor
megtanulta, most nem szekiroznák vele.
Filax eleinte igyekezett szivére beszélni, de tapasztalván, hogy ez nem
használ semmit: a tapintó érzékeire beszélt. Fogta a mogyorófa-vesszőt:
azzal diskurált vele.
Bódi addig orditott és kapálózott, mig sikerült megmenekülnie karmai
közül. Filax utána… Bódi hatalmas kengyelfutó volt, csak ugy cicázott
Filax-szal. Hébehóba hátrafordult és szamárfület vágott a nevelő urnak.
Flegmatikus volt Filax, de ez a szamárfül csak mégis kihozta a sodrából.
Összeszedte minden erejét és megcsipte a nebulót. Vitte fülönfogva
befelé. Azaz vitte volna, de, szerencsétlenségére, találkozott utközben
a ház szép asszonyával.
– Mit mível, Filax úr?
– Móresre tanítom az urfit. Szamárfület mutatott nekem.
– Valószinüleg megverte.
– Nem valószinüleg, de biztosan.
– Szerencsétlen ember! – tiltakozott az anya majomszeretetteljes gőggel.
– Mit gondol maga? Hogy merészel kezet vetni egy enesei, kensei és
alsófenesi Fenessyre?… Filax!
– Kérem szépen, – mentegetődzött Filax, – én nevelő vagyok,
mogyorófavessző nélkül pedig hogy lehessen nevelni?
– Az a maga dolga, – rippent rá az erélyes menyecske, – megtiltom, hogy
verje az én fiamat.
– Jól van, kezét csókolom, akkor bátor leszek borsón térdepültetni.
– Min?
– Borsón.
– Megbolondult?
– Akkor kukoricaszemen.
– Azt sem engedem meg. Nevelje szeretettel a fiut.
– Szeretettel – ellenveté Filax a mély meggyőződés hangján, – csak a
papagájt lehet kitanitani; a gyermek, kérem szivesen, megkivánja a
fenyitést. A pedagógia…
– Hallja, Filax, ha maga nem tud szeretettel nevelni, én elcsapom magát…
Filax olyan tejszines kávét kapott reggelire, hogy megállott benne a
kanál. Ebédre kaszásleves volt, borjufej-frikasszé, malactokány,
zsivány-pecsenye, pulykasült, turósrétes és levelensült – levelensült!…
Hát biz ő egy ilyen paradicsomi állapotból nem engedi magát kiüzetni a
rongyos pedagógiája miatt. Horkantott egyet s szólt:
– Ne tessen félni, kezit csókolom, szeretettel fogom nevelni az urfit. –
Azzal Bódihoz fordult: – Ne haragudjék, kis barátom, ezentul tanulnia
sem kell, majd mesében adom be magácskának a tudományt.
Bódi vállat vont.
– Csak aztán szép legyen az a mese. Legyenek benne tündérek és hősök is.
– Lesznek, fiacskám, lesznek, lelkem.
– Lássa, – dicsérte Filaxot a szép mama, – igy kell egy urfival bánni.
– Kezit csókolom, – köszönte Filax a bókot… – Hát gyerünk, Bódika:
elmesélem az Argonautákat…
Bódi ment, mert kiváncsi volt az Argonautákra. De nem kevésbbé volt
kiváncsi Filax arra, hogy miképpen fogja beleszőni az Argonauták
regéjébe az első konjugáció szabályait. Mert az volt a célja, hogy azt
tanitványa fejébe igy, orozva lopja bele.
Ugy felsrófolta az eszét, hogy majd kiugrott a fejéből. De valóban csak
a travesztált mese ugrott ki belőle.
Ime, a Bódi zseniális észrevételeivel együtt:
– Hát, – kezdte Filax, – volt a görögöknek egy rettenetes hősük, a
Jázon. Ez a Jázon öcscse volt az akkori királynak, egy bizonyos Pelias
nevezetű vén görögnek. Mondja Pelias Jázonnak: – Hallod-e, öcsém, Jázon,
igen fáj a fogam a kolchisi aranygyapjura, elhozhatnád nékem. – El ám, –
válaszolt Jázon bosszusan, – ha nem őriznék hétfejü sárkányok. Elsőbben
kergettesd el a sárkányokat, osztán beszélhetünk az aranybirkáról…
Pelias dühbe jött. – Hogy mersz velem, királyi bácsiddal igy beszélni,
fráter?! Pakkolsz rögtön és hozod a gyapjut, vagy visznek a zsandárok az
akasztófa alá!… – Jázon megijedt, mert jól tudta, hogy bácsija nem érti
a tréfát. Ijedtében egy szó szaladt ki a száján…
Filax szünetet tartott. Bódi majd felrobbant a kiváncsiságtul.
– Miféle szó?
– Az, hogy: amo.
– Ámó? – Mit tesz az? – kérdezte Bódi kidülledt szemmel.
– Azt, hogy: szeretek.
– Szeretek?!… Miért mondta azt?
– Nem tudom, – sunyitott Filax, – olyan bolondos természete volt.
– És osztán? – érdeklődött Bódi. – Mit felelt a bácsija?
– Azt kérdezte tőle: amas?
– Hát az meg mán mit tesz?
– Azt, hogy: szeretsz?
– Hogy volt tovább?
– Hát ebben a pillanatban belép egy görög gróf és az felel a királynak
Jázon helyett: amat. A mi meg annyit jelent, hogy: szeret… – Amamus, –
tette hozzá; – magyarul: szeretünk…
Bódi élt a gyanuperrel, de nem szólt semmit. Filax folytatta.
– Az öreg Pelias, nem tudni mi okból, megharagudott. – Amatis?! –
förmedt rá Jázonra és a grófra. – Amant, – válaszolt rá egy aranyos
liberiás inas, a ki éppen hozta urának a kávét.
Bódi végre is megunta a sok idegen szót.
– Ugorja át ezt a helyet és folytassa mindjárt a sárkányokon.
Filax összeszedte luteránus eszét. Kétségbeesett képet vágott.
– Jaj, nem lehet ám, édes Bódikám, mert ezek nélkül a szavak nélkül nem
lehet a mesét megérteni. A mig meg nem tanulja, biz Isten, nem
folytathatom.
– Tudom én, hogy lóvá akar tenni, – mondta Bódi ravaszdi fölénynyel.
– Én? – ijedezett Filax. – Magát? Hogy merném?
– Nono, tudom, a mit tudok. Szerencséje, hogy kiváncsi vagyok a
sárkányokra, hát megjegyeztem magamnak azokat a buta szavakat.
Felragyogott a jó Filax szeme.
– Halljuk, édes kis barátom.
Bódi (ugy látszik, jól fogott a nebuló esze) sorjában hiba nélkül
felmondta:
– Amo, szeretek; amas, szeretsz; amat, szeret; amamus, szeretünk;
amatis, szerettek; amant, szeretnek…
Igy csempészte bele a jeles Filax tanitványa fejébe az első konjugációt.
Azt hiszem, kissé ravaszabbul, mint Sinon Trójába a falovat.