A grófnő rögtön kiköltözött a palotából.
A temetést se várta be.
Menekült a rémtett színhelyéről. Haza sietett magyarországi birtokára, s
ott elzárkózott a kastélyába a világ szeme elől.
Nem kellett tartani a látogatásoktól. Egy ilyen gyászban nincsenek
résztvevők.
A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elitélve, a ki őt
megmenthette volna, de elmulasztá.
Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a
jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, a mit épen
kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, a kiknek Oszkár
tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána
pótolhassa.
S aztán ott maradt ősei kastélyában rettenetes egyedül.
Örökké ébren és örökké álmokat látva. Közel a megtébolyodáshoz.
Mikor azokon a nagy viszhangzó termeken végig ment, úgy tetszett, mintha
ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú
hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. A mit annak igért a férfi,
azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a
nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna
ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.
És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És
mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiusága, szenvedélye.
Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park
porondos útján. – Nem! őzek futnak végig az úton.
Majd azt hallja, hogy kaczagva kiáltoznak künn a kastély előtti
pázsíton. Hangjaikra ismer. Oda fut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy
gyermekei játszanak lawn tennist.
Hintót hall végig gördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők
érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.
Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet
nevezni, mikor valaki az ételeket végig bámulja.
Csak nappal mer lefeküdni, éjjel virraszt.
Felhívja magához a várnagy kis leányát, s azzal meséltet magának.
A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az
hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt
hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három
hete.
Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják s
három szép paripát vezetnek be az udvarra, csikos zubbonyú lovászok.
A grófnő épen künn ül az erkélyen.
– Mit akarnak ezekkel a lovakkal? kérdi az istállómestertől.
Az alázatosan felelt.
– Hát kérem alássan: a fiskális úr hozta Bécsből.
– Az én jogtanácsosom?
– Igenis, a bécsi advokát úr:
– De hogyan «hozta?»
– A vasúton, kérem alássan.
– Hát itt van?
– Igenis, kérem allássan. Odaszállt a tiszttartó úrhoz.
– Hát miért nem jelentik be?
– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek
be.
– De az ügyvéd kivétel. Azzal dolgom van. Küldjenek érte sietve.
Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár
kedvenczei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, a ki nekik czukrot
szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély
fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású
szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek
tartja magát ennél a két lábon biczegő fajzatnál. A kötőféket tartó
lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy
lábával fel ne köszöntse.
– Hejh! Te gyilkos! mondá neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát
megveregette.
A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, a mi azt tehette, hogy
«te is az!»
(Úgy-e te se tudod tűrni a korbácsütést?)
E közben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másod magával jött. A kisérője egy
zsandár volt, teljes fegyverzetben.
– Ön csendőr kiséretében jön hozzám? kérdé elbámulva a grófnő.
Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán
felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki:
– Kiséretet kellett hoznom magamal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek
egyedül járni.
– Nagy összeg pénzzel?
– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. A mi az elhunyt
gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.
– Hát a kiknek tartozott?
– Nem jelentkezett a kitűzött határidő alatt senki.
– Ez csodálatos.
– Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak
becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A
gentleman bajtársak, a kiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind
félre ugranak mellőle, nehogy a vére rájuk frecscsenjen, s másnap
mindenki azt mondja: «Szegény Oszkár! de kár érte! Vajjon kinek
tartozhatott?» A halálnak nem akad gazdája.
– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, a mi a tárczájából fedezve lett,
semi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbizott összeget visszahoztam,
nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf
halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános
örököséül.
Tehát még ő örököl férje után! Milyen ironia!
Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő
lelkében. A gyanu, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, a
miért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a
rejtély titkára?
A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta
levágott feje, a hóhér arczulütésére még elpirul.
– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? kérdezé az ügyvédtől,
indulattól fuladozva.
– A végrendeletről szóltam.
– De egyébről?
– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon,
de azon csak egy keresztnév volt.
– Minő keresztnév?
– A grófnőt úgy tudom Katharinának híják. – Nem az volt rá irva.
– Hát mi?
(A sárkány tüzet okádott már!)
– «Amelie»-nak volt czímezve.
(Aztán fejére zúdult a tenger.)
– Az a leányom neve.
Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne
rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.
Ott aztán leveté magát a grófnő a kerevetre és zokogott keservesen.
– Milyen igazán szerette őt!
Azután lassankint magához tért s letörlé a könyjeit.
– Hol van az a levél?
– Elébb hadd adjam át az összeget.
– A levelet kérem elébb.
Eleget tettek a szeszélyének.
Kezébe vette azt a finom vieux saxe papirra irott levelet, a koronás
monogrammal lezárt borítékban s hosszan elbámulta a ráirt betűket.
– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem irt, hanem
a leányomnak.
– De most, kérem, vegye át az összeget a grófnő.
– Csak vigye ön vissza és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse
az én lelkemet többé. Tudok egy jó czélt, a mire fordítani lehet.
Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, a ki az eltünt leányomat
visszahozza.
– Hát a grófkisasszony nem ment kolostorba? kérdé bámulva az ügyvéd.
A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya leveleit, a miben az
rettenetes búcsút vesz az anyjától.
– Olvassa ön ezt.
Az ügyvéd egyeneslelkű ember volt. Nem birta felháborodását eltitkolni.
– De hát, grófnő, most jut eszébe önnek az eltünt leányát kerestetni?
– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem
rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel.
Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak
hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, a mennyit az én gyászfátyolom el ne
takarjon. Legyen ön segítségemre!
– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy
tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, a
mivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a
saját édes anyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.
– Annak a tengernek a fenekén?
– Annak a sártengernek a fenekén.
… Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, a mit a grófnőnek követni
kell.
A grófnő ráállt, hogy felölti a buvárkészüléket.
És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet
keresztül vigye. – Miről volt szó?
Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőkép
a hűtelen jegyesét és vetélytársnőjét, az édes anyját. – Boszút akar
rajtuk állni és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja
nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy herczegkisasszony, a ki családi
controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a herczegi
czímert a harisnyájára hímezteti, a hol az egész világ láthatja.
Az ötlet bizarr, de egészen lélektani.
Meghurczolni a legfényesebb optimatesnevet a «mob», a «hanjagel» között.
Összepárosítani a diadémot a phrygiai süveggel. Foghagymabűzt lehelni az
ájuldozó haute-volée arczába. Van benne valami dæmoni elégtételvevés.
Azonban az eltünt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés volt. Ez
már nem arról a «félvilágról» beszélt, a hol a fényes «nevet»
bepiszkolják, hanem a hol már semmi «nevet» sem viselnek. Ez már az
«alvilág», a mi a cafée chantantok podiumán is alul következik.
Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a pathologia ád magyarázatot.
Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre dæmon lesz. Ha egy
vesztaszűz leveti fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az
idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a
klinikán.
Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az
eltünt leányt egy bizonyos világ sphæráján belül kell keresni. Abban a
gőzkörben, mely parfümből és ser-zamatból, szivarfüstből és lámpagázból
verődött össze.
A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes incognitóban. Nem is
vasúton, hanem «gyors parasztokkal».
Ott kifogadott egy üresen álló szállást, a hol a házmesterné szolgálta
ki.
Férfiruhát öltött, a mi termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak
nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon
hasonlított egy hegedűművészhez.
A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és
bátor detektivet, a ki őt az ismeretlen alvilág labyrintjában kalauzolja
és megvédelmezze: ez volt «Reznek» úr.