Reznek úr volt a fővárosi alvilág lakóinak a réme. A legügyesebb kutató
rendőr.
Már egyszer találkoztunk vele. Ama hófúvásos éjszakán, a mikor a ruttkai
vonat elkésve érkezett meg a «losonczi» pályafőhöz.
Hogy akkor a jelezett grófkisasszonyt elszalasztá, az nem az ő hibája,
hanem a Paczal János konstáblernek az érdeme.
A detektivnek a kezében volt a téves személyleirás, a mit a kiindulási
állomásról megküldtek a budapesti rendőrségnek, de az épen nem illett rá
a vonattal érkezett egyetlen fiatal fehércselédre. Azért azt mégis
figyelmébe vette volna a detektiv, ha véletlenül a váltóőr pártul nem
fogja. Ha az a leány egyedül megy ki a pályaházból, akkor a konstábler
intésére a detektiv mindenütt a nyomában marad. Így azonban a kantinból
visszatérő detektiv, a ki a napszámosokat kérdezte ki, azt a tudósítást
vette az őrt álló konstáblertől, hogy «megkerült a Kapor Ádámék
elveszettnek hitt szobalakó mamzellje». S ezzel az egész szimat el lett
vesztve.
S minthogy a koldusok szövetsége még erősebb és szervezettebb, mint a
szent Hermandad szolgáié, a személycserét, a kik sejtették, tudták, azok
sem árulták el soha. Hiszen nem volt bűnös, a kit rejtegettek. A saját
nyomorúságuknak enyhítője volt az a tudat, hogy ezt szívesen osztja meg
velük valaki, a ki, ha akarná, palotában lakhatnék, a ki maga is szenved
– és nem mondja senkinek.
Jutalom eddig is volt kitűzve, ezerekbe menő az eltünt grófleány
feltalálójának, de arról csak a rendőrségi közegek tudtak, hírlapokban
nem lehetett azt kikürtölni. Képtelenség volt feltenni egy rendőrről,
hogy az, ha valami gyanút talál, mely nyomra vezet, azt fel ne
használja, a szép dijazás reményében, kivált miután a feljelentettnek
ezáltal nem kárt, de hasznot tehet. De hát azt már láttuk, hogy Paczal
János nem volt rendőrnek való ember.
Reznek úr már az volt.
Hát bizony ő sem született annak. Nem is készült erre a derék pályára. A
«detektivséget» nem tanítják se az egyetemen, se a polytechnikumon.
Reznek úr valamikor épen azon az úton járt, a melyen Oszkár gróf.
Csakhogy ő, mikor a nagy árok keresztül állt az útjában, nem ugrott bele
a nyakát kitörni, hanem szépen leszállt abba s folytatta tovább a
sétáját az árok fenekén.
Neki is voltak egykor négyesfogatai, a mikkel nagy ostorpattogtatva
vágtatott végig az utczán; ő is udvarolt a világszép hölgyeknek, ő
alatta is futott a versenyparipa a steple chasen: vele is kaczérkodtak a
«négy dámák» a fáraó-banknál, párbajairól beszélnek az arczán látható
vágások rúnái. Mikor egyszer aztán kiszaladt a föld a lába alól, (a föld
forog!) s ő úgy maradt a világon, mint a kit a hajótörés után kidobott a
tenger, hát akkor nem lőtte főbe magát, hanem beállt a rendőrséghez
detektivnek.
Ez a tudománya maradt meg az eddigi tanulmányainak a kursusából.
Úri mulatságból keresztül-kasul kitanulta mindazt az életet a
fővárosban, a mi a vonalon alól van. Titkos játékbarlangokkal,
tolvajtársaságokkal, lélekvásárlókkal, anarchistákkal, a lebujok
orgiával alapos ismeretségei voltak. És a mellett a salonok chronique
scandaleusét is könyvnélkül tudta. A tolvaj jargont csak olyan jól
ismerte, mint a clubbok repülő-szavait. Uzsorásokat, zálogüzleteket,
orgazdákat fel tudott találni, s a névtelen istenasszonyoknak
(névtelenségük daczára) egész természetrajzát volt képes megirni.
Miért ne vette volna hasznát ennyi szép tudománynak, mikor minden kötél
elszakadt?
Minden munka tiszteletre méltó s a detektiv munkája bizony az.
S ennyi szükséges ismeret mellé még egyéb kiváló tulajdonokkal is
rendelkezett Reznek úr.
Személyes bátorsága a csodával volt határos. Egyedül be mert törni olyan
rejtett bűnbarlangokba, a hol a késdöfést könnyen osztogatják, s testi
erejével imponált a gonosztevőknek. Győzte a spirituozumokat, soha senki
le nem tudta itatni. A nőcsábítástól sem tartózkodott, ha valami titkot
kellett ez által kicsalni. Arczát, alakját úgy el tudta változtatni,
hogy a társaság, a mely közé keveredett, hozzátartozónak vette; a
nyelvükön is értett, s meglepően tudott utánozni minden tájkifejezést, s
a mellett minden előkelő európai nyelven beszélt folyékonyan.
És azonkívül azzal az adománynyal birt, hogy a kit egyszer meglátott,
annak az arczára évek mulva is vissza tudott emlékezni. Tízezer nevet
tartott a fejében.
Ez az úr lett kiadva a leányát kereső grófnő mellé.
A hajsza egész komolyan indult meg. A grófnő idegei bámulatos módon
kibirták azt a kalandozást az alvilágban.
Egy olyan világrészben, a melyről neki eddig sejtelme sem volt.
Néha talált egy olyan alakot, a mely hasonlított azéhoz, a kit keres.
Ijedség és öröm szállta meg egyszerre az idegeit. Azt megfogta, odavonta
az ölébe, letörölgette az arczáról az ámító festéket, vallatóra fogta,
aztán megint egy visszás keveréke az érzéseknek váltotta föl az előbbit:
ismét a bánat, hogy «ez nem az», és az öröm, hogy «még sem ez az».
Egész csapatvizsgáját tartotta a kisérteteknek. Körülvették a nevető,
tánczoló koboldok. Feltünt néha a bacchikus jelenetek között egy-egy
madonna arcz is. Bukott angyal. Egy ilyennek a láttára még jobban
megerősödött az a hite, hogy az ő leánya is ebben a világban lehet.
Egyszer aztán azt mondta neki a kisérő detektiv.
– Grófnő, mi hamis nyomon járunk. Ebben az athmosphærában mi nem fogjuk
feltalálni azt, a kit keresünk.
– Saját levele utasít ide.
– Épen azért nem igaz. Én furfangosságom daczára ráhagytam magamat
szedetni. Hisz a ki szökni akar, nem mondja meg a valódi helyet, a hová
menekül. Ez a levél csak arra való, hogy elámítsa az üldözőket.
– Mit gondol ön?
– Én azt gondolom, hogy a grófnő leánya, ha esett, nem lefelé, hanem
felfelé esett.
– Ha ez igaz volna!
– Nekünk vissza kell fordulnunk és más kiindulási pontot keresnünk.
– Tud ön ilyent?
– Nekem van egy sejtelmem. Azon a napon, a melyen az itteni rendőrséghez
a grófnő távirata megérkezett az eltünt grófkisasszony felől, az
elkésett vonaton csak egy fiatal leány érkezett, a többi utasok
elmaradtak a hófuvat miatt egy közbeeső állomáson. Annak az egyetlen
fiatal leánynak személyleirása semmiben sem hasonlított a grófnő által
megküldötthöz. A leány hozzátartozni látszott ahhoz a tojásszedő
kofához, a kivel egy kocsiban ült, annak a kosarait segített czepelni, s
a míg az a pénzügyőrség szobájába ment, annak a kosarait őrizve maradt
hátra s leült egy padra. Én nem láttam őt eltávozni, de az a konstábler,
a ki mellém volt adva, beszélt is vele s úgy emlékezem, hogy meg is
mondta nekem, hogy az a leány hova fog szállni? Ez volt a 116-ik számú
konstábler a VI-ik kompaniából; a neve: emlékezem már rá: Paczal János.
– Akkor siessünk ezt a konstáblert felkeresni.
– Csakhogy azzal egy nagy baj van. Ez a rendőr, épen e napokban, egy
veszedelmes internationalis tolvaj elfogása közben, a mikor bátor
önfeláldozással teljesíté kötelességét, olyan súlyos sebeket kapott,
hogy most a veres kereszt kórházában fekszik, élet-halál között. Ha
felgyógyul, bizonyosan megkapja az ezüst érdemkeresztet. De bizony
meglehet, hogy csak fakereszt jut neki.
– Siessünk ezt az embert felkeresni.
A grófnő, férfi öltözetét megtartva, kocsizott át Budára, a detektiv
kiséretében.
Ott a felügyelő-orvos nem akarta őket a beteghez beereszteni. Annak a
sebláza egyre tart, beszélnie pedig épen nem szabad.
A detektiv felvilágosító szavaira azonban beereszték a grófnőt a
megsebesülthöz.
Paczal János extasisban ragyogó, merőn felnyitott szemekkel feküdt a
kórágyon; arcza láztól veres, homlokán veritékgyöngyök, száraz ajkai
félig felnyitva, valamit beszélni látszottak, de hogy mit? azt nem
lehetett megérteni.
Az ápoló irgalmas néne azt monda, hogy a lázroham már éjfél óta tart s
ha meg nem fordul, akkor vége van a betegnek. Folyvást deliriumban van.
A grófnő elfeledé, hogy férfiöltönyt visel s imára kulcsolta kezeit.
Imádkozott egy embernek az életeért, a kit soha sem látott azelőtt.
Reznek úr odahajolt a beteg fölé.
– János pajtás! Nem lesz semmi baj, mondá neki.
A sebesült nyitott szája mosolyogni kezdett; szemeire félig lezáródtak a
veresre gyuladt szemhéjak, eszmélni látszott.
– Vizet… lihegé, forró lehellettel.
A grófnő maga sietett oda hozzá a pohárral, s egyik kezével a beteg
fejét gyöngéden fölemelve, a másikkal odatartá száraz ajkaihoz a
mandulatejes poharat.
A lázbeteg mohón nyelte a hűsitő italt.
Az ápolónő mondá, hogy már hét nap óta egyedüli tápláléka a mandulatej
és tiszta húslé.
Az italtól kissé nyugodtabb lett a beteg arcza.
A grófnő azalatt a míg így föléje volt hajolva, ezt sugta lopva a
fülébe: «Amelie»???
A beteg arcza egyszerre elkomorult. Homlokát összeránczolta, szemei
lezárultak, ajka becsukodott. Olyan lett, mint egy halott.
Csak az összevont szemöldök tanusíták, hogy él. A halott arczán nincsen
harag.
A grófnő pénzt hagyott hátra a kórházfelügyelőnél, arra a czélra, hogy
ha a sebesült felocsudik, minden kivánsága teljesítve legyen, a mit
ugyan az ő nagylelkűsége nélkül is megtesznek vala.
Mikor a veres kereszt kórházából kijöttek, azt mondá a detektiv a
grófnőnek.
– Most megint jutott valami eszembe. Azon az említett éjszakán nekem
ugyanez a konstábler azt az értesítést adta, hogy az ott alkalmazott
vasúti váltóőrnek a lakásán albérletben levő mamzell megkerült. Előtte
való napokban fel lett jelentve, hogy ugyanez a mamzell eltűnt és nem
jött vissza a szállására. Tudom jól, hogy mindenfelé kerestük. A
konstábler értesítése szerint ama vonattal érkezett leány lett volna az
eltünt varrónő. De hátha az volt, a kit épen mi keresünk.
– Ah! az lehetséges.
– Az a vasúti őr vitte magával a vonattal érkezett leányt.
– Akkor annak kell felőle bizonyosat tudni.
– Most már annak a lakására is emlékezem. A Stácizó-utcza szegletén van
egy ócska hajdani fogadó, egy roskadozó ház, a «Zöld paradicsom»-hoz
czímezve.
– Siessünk oda.
Most már kezükben volt a gombolyag fonálkezdete.
Talán még most is ott van az a leány?
S ha nincs is már ott; de a nagyszámú lakók közül csak akad egy, a ki jó
szóért, jobb pénzért, elmondja, hogy milyen volt az arcza, az alakja a
tudakolt leánynak? talán azt is megmondják, hogy hová költözött, ha ott
nincs. S ha nem mondják is; már azután a rendőrség kitudja sütni, csak
egyszer a helyes személyleirás legyen a kezében.
A grófnő és a detektiv a legvérmesebb reménynyel hajtattak vissza
Pestre, egész a Stáczió-utcza végéig.
Forró nyári nap volt. Azoknak a földszinti házikóknak, a mik a külső
Stáczió-utczát alkotják, minden ablaka nyitva volt. Szellőztettek,
poroltak mindenfelé. A vánkosok az ablakokba voltak kirakva. A vasrácsok
mögül virágzó muskátlik kandikáltak elő; szorgalmas gazdasszonyok az
ablakokat mosták, törülgették. Csak a «Zöld paradicsom» ablakai voltak
végig mind bezárva.
Aggasztó jelenség!
A mint a ház előtt megállt a bérkocsi, a detektiv kiszállt, s odament a
kapuajtóhoz. Az be van zárva. Csöngetni akart; a csöngetyühuzó le volt
szakítva. Dörömbölni kezdett a kapun. Senki sem jött elő azt kinyitni.
Sorra járta az ablakokat, azok tele voltak sárpettyekkel, a hogy a
szenes szekerek a tavaszi latyakkal tele fecskendték. Alig lehetett
rajtuk belátni. Valahol egy tábla be volt törve, azon be lehetett nézni.
Csak a vedlett falak látszottak. Valami dohos bűz jött ki a nyiláson. A
kapu fölött lóggó hajdani korcsmaczímeren csak a rézrozsda tartotta még
a zöld színt, a többi lekopott róla. A pecsenyesütőné utczai ajtaja
keresztbe tett deszkával volt beszegezve.
A szomszédban építettek egy új házat, átellenben meg egy régit bontottak
le. Ott az ójtott mész gőze, itt a mészpor segített kellemessé tenni a
levegőt.
A detektiv kérdezősködésére előállt végre valami pallérféle uraság, a ki
megadta a felvilágosítást.
A «Zöld paradicsom»-ot a városi hatóság, mint egészségtelen
hagymázfészket két hó előtt bezáratta, a lakosokat kiszállásolták
belőle. Azokat, ki tudja, merre fújta szerteszéjjel a szél. Szegény
ember volt valamennyi, a kinek «hátán a háza, kebelében a kenyere».
Senki sem volt, a ki a «Zöld paradicsom» krónikáiról hirt tudott volna
mondani.