Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy
távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.
Ötödik nap délben, a vonat megérkezte után, toppant be a szobájába.
A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna,
okvetlenül megdöbbentté teszi az a baljóslatos kifejezés, a mi Oszkár
egész megjelenését kisérte. Sugárzott az arczáról a kétségbeesés.
Azon kezdte, hogy a nejének a kezét megfogta és ajkaihoz emelé.
Ezt úgy hiják, hogy «kézcsók». Szokták tiszteletből tenni, vagy
szeretetből, vagy kiengesztelésből.
A grófnő porczellánra festett. Valami khinai madár volt készülőben.
– Meghozta ön a karpereczemet? Kérdezé, rá se nézve a férjére.
– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karpereczéről? Azóta nagyobb dolog
történt. Megbukott a My Dream.
– Ki az a My Dream?
– Hát az én versenyparipám.
– Hol bukott meg?
– Hát a budapesti lóversenyen. Onnan jövök.
A grófnő nem titkolhatta el a kárörömét.
– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt
megverni. Az «egy» róka rátalál a «másfél» rókára. Ezúttal az ön
jockeyját vesztegette meg más.
– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást
vezetett. A birálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt.
Hanem az új jockey nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három
lóhosszaságnyira a tribünehöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön
s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a perczben megállt,
megfeszítette a lábait s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind
elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.
– Hát ez az érem visszás oldala.
– Én elestem a bizonyosnak hitt nagy állami dijtól.
(Isten büntetése rajtad! Gondolá magában a grófnő, de nem mondta ki.)
A gróf leveté magát egy karszékbe: s a körmeit kezdte rágni.
A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi ujság szép Budapesten?
Csak neki kellett magának előállni vele.
– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a dijat nem gombolhattam be; de
roppant sokat vesztettem a fogadásokon.
– Azt is előre megjövendöltem önnek.
– A fogadásaim, a miket elvesztettem, hatszázezer forintra mennek.
Erre a szóra mégis abba hagyta a grófnő a paradicsommadár festést.
– Hatszázezer forint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt
fedezni?
– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb
fogadásokat, a kik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett
függ.
– S hogy fogja ön azt a feje fölül elhárítani?
– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy
megkérdezem: van-e még valaki, a kinek az én fejem ér valamit?
– Azaz, hogy ötszázezer forintot?
– Igen.
– S ha jól sejtem, az a valaki én vagyok, a kitől ezt megkérdezik?
– Ki lenne más?
– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég
szikrázó genienek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét
megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek
vagyok, a ki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt
az összeget fizetni, a mit a fogadásain vesztett?
– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában
meg nem jelenhetek.
– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész,
csak a klubb, meg a turf? Nincs-e nekem szép uri birtokom, a hol ön
fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a
politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar
főrendek asztalánál? mit senki sem tehet vitássá a miatt, hogy a
totalizateurnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva
a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körül utazni a földet? vad
emberek közé, a kiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja,
hogy az itthoni kannibálok egyék meg?
– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem
kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?
– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt
ezt az egész világot, a miben most él, és jöjjön velem oda, a hová én
viszem.
– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a
lelkemet. Én az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön
adósává tenni, vagy nem?
– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám
rajta. De ha én most az ön könnyelmüen kötött tartozásait kifizettem, –
az után a nagy keserüség, az után az égető megszégyenítés után, a mivel
ön engem elhalmozott: egy év mulva ön megint azt fogja tenni, a mit most
tett. Hogy az elveszett fél milliót visszanyerje, utána fogja küldeni a
másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő
tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom:
adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell s ezzel
az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek
leszünk falura visszavonulni.
– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomosak. Nem kisértem meg
a czáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.
– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a
hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, a kinek a gyermekei alól elárverezik
az utolsó nyoszolyát, a ki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet,
kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas
szegény lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem
mehet ön többet a klubba: «avantaget» gyakorolni saját találmánya
szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a
mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott
pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez a becsület, a minek az
elvesztését egy férfiunak nem lehet túlélni?
E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva
a neje felé.
Az ablak előtti három lábu állványon volt japáni vederkében egy exoticus
virág, melyre rásütött a nap: a nyiló fehér virág kelyhében fürdött egy
fényes arany zöld légy.
– Milyen szépen süt a nap! sohajta fel a gróf. Milyen jó szaga van ennek
a gardéniának!…
Azzal megfordult s minden üdvözlés nélkül elhagyja a neje szobáját.
Ez a hang, ez a szó nem ment ki a grófnő lelkéből.
«Milyen szépen süt a nap!»
S ki tudja meddig süt erre a főre?
Rajtakapta magát, hogy most is szereti ezt az embert.
Őrültség tőle az a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem
nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa
szivében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes
vetélytársné!
Hja bizony, a győzelem nem megy vérontás nélkül!
Csöngetett a komornyiknak.
Levelet irt a férjének.
«Elitéllek. De megmentelek. Még ma beszélek a bankárommal».
Ezt átküldte Oszkárnak a lakosztályába.
Válasz jött rá vissza.
«Köszönöm. Életem a tied».
Azontul aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz,
jogtanácsoshoz, földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg
kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, a míg nyélbe sütik.
Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket
negyvennyolcz óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a
teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klubb elé hozni, s
akkor a késlekedőt kigolyózzák.
Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással,
hogy panaszt csak az emelhet, a ki irásbeli felhivásra nem kapta meg
rögtön a fogadáson nyert összeget.
E végett a grófnőnek ügyletszerü feladata volt a férje czimére érkező
leveleket sajátkezüleg felbontani, hogy ha azok között találkozik
megsürgető levél, annak az iróját azonnal kielégíttesse a bankárja
által, a ki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját
magának is volt készpénze s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt
készülve az ostromra.
Azonban az ostrom nem következett be. Elmult a kritikus negyvennyolcz
óra s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett
levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel
vegyest.
A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf
vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.
Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a
lakosztályán kívül mutatni magát.
A harmadik napon a jockey-clubb stampigliájával ellátott levél érkezett
a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.
Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt
volna.
Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli
választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás. – Nincsen semmi veszély!
A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a
kölcsönkért pénz liquidálva van. Azonnal fölvehető.
Ő maga sietett azt a földhitelintézetnél átvenni. Aztán vágtatott haza.
A mint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a
grófnak levele?
Egyetlen egy volt.
Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár
(Edelweis) volt felragasztva. A czímen nőirás felismerhető.
Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta
volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.
– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod
nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy.
Hanem az a virág mindent elrontott.
Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos
borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle.
Florinda irta.
Furcsa levél volt! Épen nem szellemdús. Így a Kolatsen-Lizl irhat.
– Szép Diegóm. Hát mi lesz abból a fél millióból, a mit nekem igértél a
budapesti lóversenyek után?
A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé
se eszére, se szivére. Leült levelet irni a férjének: s azt a hetæra
levelével egy borítékba zárva, átküldé hozzá.
Mit irt e levélben? azt nem tudja senki, mert abból fojtást csavartak.
Tíz percz mulva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár
gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét.
Azt a gyönyörű szép fejet, a miről a világ asszonyai annyi álmot
álmodának – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –