A milyen szép volt az álom, olyan rettenetes volt a fölébredés.
A grófleány egy mérhetlen örvényt látott maga előtt megnyilni, tele
alakváltoztató szörnyképekkel.
Minő társadalom ez? A hol még a szerelméért, még az üdvösségéért sem
lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az elhatározásának helyt álljon.
Itt csak az önzés az istenség, s a szenvedély a teremtő erő.
A ki egyszer «úr»-nak született, annak a szivéből ki van véve az az erő,
hogy saját magának «ura» lehessen. Az rabja a hajlamainak, az játéka a
pillanatnak.
Elhagyja őt, a kit imádott, és az anyját veszi nőül.
Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz, hanem
inkább, mert az nem követel tőle lemondást.
A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból. Kitépi
úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz magával belőle;
nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált kéznek az idege, még
azután is érzi a fájást, a mikor már az elveszett tag hiányzik.
Nem szólt senkinek, nem mutatott az arczán semmi változást.
Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára vásárol,
szedte össze a házalóktól a kopottas öltönyöket s azokat el tudta
rejteni jól.
Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton levő
hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.
Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz, magával
vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor kiment.
A tóhoz érve, besurrant a hattyuházba, ott öltözött át a kopottas
ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a tulsó partjára, a hol széles
nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti
állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.
A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával. Elég nagy
oka lehetett rá. Csak este felé, mikor a cselédek észrevették, hogy a
grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték keresni, hogy hova lehetett.
A kik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem
találták semmi nyomát. Csak a midőn fáklyafénynél kerestek össze minden
zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is
betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája
zsebébe volt egy levél az anyjához czimezve.
A levél tartalma ez volt.
«Grófnő!»
«Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne kerestessen. Nem
fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek. Annál rosszabbat is tehetek.
Beledobom magamat a társadalom iszapjába. Olyan fertőben fogom magamat
megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni valaha. Nem fognak
rám találni másutt, mint a bűnök kloakáiban. Irtózni fognak tőlem. Isten
bocsásson meg önnek, a hogy én megbocsátok s legyen boldog.»
«No name.»
A grófnő képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését beváltsa. Ő
maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte a vér
hajlamait?
Sietett azonnal a vasuti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt nem
láttak. Didergő, hótól belepett alakok jöttek a pénztárhoz, a kik a
harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.
A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső városok
rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta messze járt.
A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a hózivatar
megnehezítette a közlekedést.
Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a
nappali vonattal nem érkezett meg.
Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves
félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében való
eltünésre.
Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz irott
levele.
Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi sörházakba
álljon be pinczérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak barlangjaiban
mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra a szörnygondolatra
senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az égből lehullott csillaga az
előkelő mennyországnak nem esett az iszapba, hanem fennmaradt egy
fonálszálon, azon a czérnaszálon, a mi a szegény munkásnőket tartja
felemelve! hogy a grófleány napszámba dolgozik!
Nem! Ilyen bolondot nem hitt el senki!
Ez a «mal-entendu» nem zavarta meg a folyamatban levő ügyeket. A
grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltünéséből ne legyen nyilvános
botrány. Az ismerős világban az a hir lett elterjesztve, hogy a
grófleány zárdába vonult, s ennek az okát mindenki kitalálta.
A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya
levelében. Most már neki volt oka azt elitélni, s ebben az itéletben
megtalálni a saját felmentését.
Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon
megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is.
Régi mese, de mindig megujul az a rege a bűvös tükörről, mely azt mondta
a belenéző szép mamának: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné; de mégis
szebb a leányod!» A mi elég ok volt rá, hogy a leány meghaljon.
A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána a
nászutazás.
Az is elmeháborodott volt, a ki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő,
mikor már elérték, a mi után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor azt
az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s a helyett,
hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják magukat a
zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák fülükbe húsz perczenkint az
állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás, csengetyűszó interpunctióit,
vaczogtassák a fogaikat fűtetlen olasz fogadókban; profanálják első
ömledezéseiket idegen szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.
No de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól. Gazdagok
nászutazása raffinált élvezetekkel jár.
Külön coupée: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s a hol nagy város
jön, vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes elhelyezkedés,
kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte Carlóban egy kis
szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban Vezúv-látogatás, virágzó
narancsligetek, sorrentói idyll. És a többi.
A többi?
Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincznyolcz éve mellett még
mindig feltünő szépség, a ki a figyelmet képes lekötni: még a saját
férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csipőben széles termete még
fiatalabbnak mutatja. Arcza azok közé tartozik, a mik az évekkel nem
változnak, halvány olajbarna szinnel, erős sugár szemöldei hódító
kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének; vékony, classikus metszésű
orra, a lüktető czimpákkal, felvetett piros ajkai mind heves
temperamentumot árulnak el. A hangjában is van valami, a mi megigéz,
mély hang, melyet csak érczes csendülése különböztet meg a férfiétól. És
aztán azok a kicsiny kezek és lábak!
Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a győztes.
Ugyan ki adná az arany almát Minervának?
A mézes hetek valóban azok lehettek.
Vissza is vonjuk, a mit fentebb mondtunk a nászutazások feltalálójáról.
Ez csak a parasztoknak szólt.
De sőt nagyon czélszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem járhat
a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el semerre; meg van
fogva.
Vége is van aztán annak a boldogságnak, a mint haza került az új
házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.
Itt aztán az ifjú gróf folytatta a régi életmódját.
A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az némelykor csak
úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatot vásárol: máskor meg a
legsundább uzsorások kérdezősködnek utána, hogy fölkelt-e már, s
benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.
Egyszer reggelizésnél megkisérlé a grófnő a fájós fogára tapintani a
férjének.
– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte. Ne üljön
ön le kártyázni mindenféle emberekkel.
– «Mindenféle» emberekkel? Például?
– A kiknek a jelleme felől nincs egészen tisztában.
– Hát mi közöm én nekem azoknak a jelleméhez, a kikkel kártyázom?
– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek emberek, a
kik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a korrekt
becsületesség szabályaira.
A férj nagyot nevetett erre a szóra, a közben gyöngéden megveregetve a
neje kacsóját.
– Hát a kártya-asztalnál tanuljuk a korrekt becsületességet?
– Én azt hiszem, hogy oda is magunkkal visszük.
– Kedvesem: a ki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott minden
szabad, csak észre ne vegyék.
– Akkor ön nagyon rosszul teszi, hogy nagy pénzben játszik.
– Hát kis kutyákat fésüljek krajczáros tarokkban?
– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az
előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam tőlük
önnek a váltóit.
– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba állított
vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek a váltóit
valaki más fizeti ki.
– De mikor már lejártak volt?
– Én tudtam volna, hogy mit csináljak velük.
– Drága uzsorát fizetett volna értük? Ez kártyaadósság volt?
– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, a ki most cseppent be először a
klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én szándékosan
hagytam szemtelenkedni.
– Miért szándékosan?
Azért, hogy holnapután megint visszajőjjön, elbizakodva a tegnapelőtti
disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én vetkőztetem le.
– Ez szivtelenség.
– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző intézet. Inkább
temetkezési egylet. Az én guvatom «holt ember.»
Ezen volt elég oka a férjnek nevetni.
– De hátha megint a szegény halott kerül fölül s az temeti el a sirásót.
– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelenczéjét s egy szivarkát
(czigaretta) csavargatott magának. Holnap rajtam lesz a bankadás sora.
Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura vagyok a helyzetnek.
– Lorettói szent szűz! Csak nem ismeri ön a kártyákat a hátlapjaikról?
– Haha! Nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. A hátlapjukról
nem.
Azzal odatolta a neje elé a dohányos szelenczéjét.
– Ugy-e milyen szép tabatiére ez?
Aranyból volt. A födele tükörsimára volt csiszolva: s minthogy domboru
volt, a bele néző arczát miniatureban mutatta. Az ilyen tükörben látva,
olyannak tűnik fel az ember, mint valami «nap-lakó».
– Nagyon szép.
– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát osztom.
Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, a mit másnak adok, s a
mi nekem következik. S ez az «onze et demi»-ben nagy előny.
A grófné fölugrott a helyérűl.
– De uram! Hisz ez «tricherie».
– Ah dehogy! Ez csak «avantage», a bankár előnye: épen mint a «refait».
– Nem! nem! Ez nem tisztességes dolog! Ezt senki sem teszi.
– Ah bah! Ez az én találmányom. A mihez nekem épen olyan kizárólagos
szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz, mint Behringnek
az általa felfedezett tengerszoroshoz.
– De nem szeretném, ha e találmány az ön nevét viselné.
– Hát – hitves társak között nincsen titok: én csak meg akartam önt a
felől nyugtatni, hogy a fáraó-asztalnál én vagyok az mindig, a ki
utoljára nevet.
Azzal zsebébe dugta a dohányszelenczéjét; kezet csókolt és
elbalancirozott.
A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, a mit a férjétől hallott. Ha ez
nem tréfa?
Két nap mulva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos volt,
mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.
– Apropos! Mondá a harmadik ásítás után. Azokat a váltókat, a miket ön a
napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem, sziveskedjék
előkeresni.
S azzal az inexpressibleje zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó összegyürt
százast és ezrest s kezdett belőlük válogatni. A pénzcsomag közül
egy-egy névjegy is hullott ki, a mire a név mellé irónnal valami szám
volt felirva: «Jó 10000 forintig.» Ez is mind pénz.
A grófnő iszonyattal tolta el magától ezt a pénzt.
– Vigye ön előlem! Ilyen úton még nem került pénz az én chatouillomba.
– Dehogy nem! Apai ősei Raubritterek voltak, s anyai nagyapja
Armeeliferant.
A grófnő görcsöket kapott s elkezdett csuklani.
Oszkár vállat vont: «Én megkináltam önt: ha nem tetszik, nem tehetek
róla» s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a theáját. Ezuttal Bokk
szivart szítt hozzá…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azután következtek a tavaszi lóversenyek.
Oszkár egész nap a traininggel volt elfoglalva: nem lehetett vele
egyébről beszélni, mint lovakról és jockeykról.
A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami dijért nyolcz paripa
futott: mind korábbi versenyeken győztes kitünőségek s a nyolcz
versenyző közül épen az lett az első, a melyre legkevésbé számítottak a
«My Dream». A favorit, a melynek diadalát biztosnak hitték, hátramaradt
rossz harmadiknak. Óriási volt a sensatio!
A győztes paripa portraitját minden illustrált lap közölte, s nevével a
legujabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominosus szó!)
Azt pedig minden hirlap ujdonságai között lehetett olvasni, hogy ezen a
Derby-napon az ismeretes «Captain Green» (tudvalevőleg gróf Y. Y.
Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.
A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön megvette
a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt mondta, hogy
szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért, hogy a versenyparipái
számára ott tarthasson istállót: a minek a tervezetét el is készítteté
egy előkelő épitészszel.
– De édes Oszkár, monda a grófnő egy kedvező pillanatban, a midőn hozzá
juthatott, hogy a férjével beszéljen: – édes Oszkár! Ha ön most
kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem történhetik-e
meg, hogy egy másik lóversenyen épen annyit fog elveszteni: vagy talán
kétszer annyit?
– Az rajtam nem esik meg.
– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, a kinek a
leghiresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitünőbbek. És
mégis mindenütt megbukik velük.
– Igen, mert csak félig tanulta meg a leczkéjét.
– Hogyan félig?
– Hát úgy, hogy «csak» a saját jockeyit fizeti igen jól. De aki egészen
tudja a leczkéjét, az a saját jockeyit is jól fizeti, de a
versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.
A grófnő elképedt.
– Ne kivánja elhinnem, hogy ön is ezt teszi!
– Hát bolond legyek?
– Hiszen ez supercherie!
– Édesem! nem ért maga ehez. A hol lovakról van szó, ott minden meg van
engedve. Szemesnek áll a világ.
– Jól van! nem moralizálok. Ráhagyom, hogy «lovar» és «lovag» nem
egyértelmű szavak. Megengedem, hogy a hol «ló» a thema, ott a
«mylordnak» ugyanaz a pátense van, a mi a czigány lócsiszárnak. Én csak
a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön versenytársai
közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a jockeyját vesztegeti meg?
Oszkár gróf nagyot nevetett.
– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor a budapesti
gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos vagyok felőle,
hogy a jól ismert jockeymat tetőtül talpig megkenik. Csak hadd fizessék.
Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az egyiktől elvált, de azt is
tartani kell neki. Én úgy teszek mintha semmit se sejtenék: bejegyzem a
tárczámba a fogadásokat. Most már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás
napján aztán az én öreg lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni: nem
ülhet maga a lóra. Nekem pedig tartalékban van egy másik jockeym, a
kiről senkinek sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel. – Hoha!
– Tőlem nem lehet lopni.
A grófnő elhallgatott.
Voltak azonban mások, a kik kevésbé voltak megnyugtathatók. A
jockeyklubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak épen a
legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon példálózott
a nyereségének homályos eredetére.
Hát erre is van trompf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen észrevételnek
utját lehet vágni.
Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy ő neki sietve kell
lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban. Veszélyben
Izrael!
Hát csak teljesítse hazafiúi kötelességét.
A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a budapesti régi
lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár
gróf és Q. X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett keresztül
lőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka összeszólalkozás.
Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár gróf otthon
volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán mindjárt
lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.
Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében. Az alig
engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől Marcheggig
folyvást pezsgőzött a két secundánsával: még most is egészen mámoros
volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére s elébb sorba próbált
neki mindenféle neveket adni, míg rájött az igazira.
Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a sentimentális hangulatba,
a mibe a neje óhajtotta volna belevezetni.
Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy ő neki se keze, se
lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal, hogy most az ő
arczát könnyeivel összeáztatja?
– Ki halt meg?
– Csak hogy te élsz!
– Hát mi sirni való van azon?
– Te párbajt vívtál?
– Nem tudom én: régen volt már!
– Oszkár! Az Istenért! Ha megöltek volna.
– Akkor legalább most aludni hagynának.
– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Igérd meg, hogy nem
fogsz többször párbajt vívni.
– No itt van – nesze – a numero kettő!
– Mit beszélsz numero kettőről?
– Kettő meg kettő, kétszer kettő.
– De hát beszélj okosan.
– Az egyik kettő: te, meg a leányod. Ő is azt kivánta tőlem, hogy
először ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor, hogy ne párbajozzak. Még
egy harmadik kivánsága is volt. Azért hagytam ottan. S most már te jösz
ugyanezekkel a követelésekkel. Még megérem, hogy a harmadikra is rájösz.
– Én csak az életed miatt aggódom.
– Sohse félts te engem!
– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztolylyal. Egy ostoba golyó: –
és én egy üdvösséget veszítek el.
– Hiszen nem vívok én soha holmi koczapuskással, a ki vaktába lövöldöz s
bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak a kiről jól tudom, hogy
kitünően lő pisztolylyal.
– És mégis abba kötsz bele?
– Igen: mert az jól tud czélozni!
– S ha jól tud czélozni?
– Akkor nem lőhet meg.
– Nem birom felfogni.
– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább aludnom s
eredj a papagájaidhoz.
– Nem. Addig nem megyek el: a míg meg nem nyugtatsz. Mi az?
Niebelungenhős vagy, a kin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott
tündéranyád?
– No hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát megmagyarázom. Mikor
nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná válni: azon vagyok, hogy
valamikép megsértsem, hogy aztán az híjon ki engem. A kihívást
természetesen elfogadom, de akárhol történjék is az, kikötöm, hogy a
párbajnak Magyarországon kell végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség:
de nálunk még nincsenek mouchardok. Más országban a párbaj halálos
kimenetel esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja
a párbaj miatti elitéltetést megbecstelenítőnek s legtöbbször
legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a rencontret
Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá. Aztán más joga is
van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell használni. Azokat
nem ő maga, hanem a secundánsai veszik. Új pisztolyoknak kell lenni, a
mikből még senki sem lőtt. Nekem pedig van Pesten egy puskamívesem,
ahhoz utasítom a segédeimet. A puskamíves az én emberem. Meg van neki
érte a maga haszna. Ő átadja az én secundánsaimnak azt a két pisztolyt,
a mik egyenesen az én czéljaimra készültek. Mind a kettőnek az a
sajátsága, hogy felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, én az
ellenfelemnek a jobb könyöke alatt egy arasznyira czélzok, s akkor
bizonyos vagyok róla, hogy a karját, vagy a mellét fogom eltalálni. Az
pedig nekem egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy
arasznyira lő el a fülem mellett. Ebből áll az egész boszorkányság. Már
most megtudtad, a mit akartál. Mehetsz zongorázni.
A grófnő mellére valami nehezedett, mint egy lidércznyomás.
– Oszkár! Ha én azt elhihetném, hogy te most igazat beszéltél.
– Hát ki beszélt más?
– Te mámoros vagy!
– No hát: borban az igazság. Hagyj aludnom.
– Az rettenetes, a mit te most beszéltél. Csak nem akarsz megfosztani
attól, hogy becsüljelek?
– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna meg
bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porczellánt festeni.
Azzal a falnak fordult s elkezdett horkolni.
Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem képzelhető,
hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének.
Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki. A feleség nem
lehet terhelő tanu. A feleség ismerheti minden hibánkat, gyarlóságunkat,
bűnünket, azért a «világ» nem tud azokról semmit. Sőt ellenkezőleg! a
feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát. A ki tolvaj, annak a
felesége tartozik orgazda lenni. Nála a bűn = erény: ellátva a
társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.
A grófnő feldult kedélylyel hagyta ott a férjét, a ki most már a
másodszori mámorálomból épen nem volt felkölthető.
Hát ilyen az asszonyok eszményképe?
Egy ember, a ki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó
birbics-játszónak, a czigány lókupecznek, s a kirgiz utonállónak: csak
hogy épen kilenczágu korona van a medvés czímere fölött. S a ki mind
ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a czigány
felesége = czigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?
Az egész rémséges revelatioból csak egy ragadta meg a grófnő figyelmét.
Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől. Hogy ne játszék
nagyban szerencsejátékot és ne vívjon párbajt veszélyes kimenetellel. Ez
még csak kettő! De mi lehetett az a harmadik! A mit félmámorában
kiszalasztott a száján a férj? – Majd azt is megtudja később…
Nem is sokáig várakoztatott magára a Sphinx rejtélye a megoldásával.
Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt vendége,
akár nem, átment a nejével a társalgó szobába; ott kiszítt egy szivart,
elmesélte a legujabb pletykákat, a miket előtte való nap a klubban
hallott: aztán, hogy eljött a szinházba menetel ideje, befogatott,
elkisérte a nejét az operába: ott megvárta az első felvonást. Addig csak
jött valaki az ismerős urak közül, a ki a feleségét mulattassa: akkor
búcsut vett, s azt mondta, hogy megy a klubba. Onnan aztán csak a hajnal
vetette vissza. Kivételt csak azon esték képeztek, a melyeken az opera
után ballet is következett. Akkor végig várta az előadást.
A choreograph művészet «Star»-ja volt akkoriban mademoiselle Florinde.
(Franczia művésznő Leutomischlből: népszerű nevén «Kolatschen-Lizl.»)
Egy este a klubbnak egy habituéja látogatást tett a grófnál, s miután
azt nem találta otthon; az illedelmi vizitet folytatta a grófnőnél. Régi
jó ismerős volt.
– A grófnő nagyon szigorú regulában tartja Oszkárt: mondá a jó barát.
Van három hete, hogy nem láttuk a klubban: azt hiszi róla mindenki, hogy
maidenspeechre készül a magyar lordok házában.
A grófnő el tudta titkolni meglepetését. Neki mindig a klubban hallott
meséket szokta előadni másnap ebéd fölött. És ő maga ott sincs. – Akkor
valahol másutt van.
– Nekem megigérte, hogy nem kártyázik többet. Mondá a helyett, hogy
meglepetését elárulta volna.
– Hiszen, az igaz, hogy a kártya nagy betegség. De higyje el grófnő,
hogy néha a gyógyszer rosszabb a betegségnél.
Ezzel az elejtett szóval egyszerre fel lett Argusnak minden szeme
nyitva.
A grófnőnek nem lett nehéz bizonyosságot szerezni magának a valódi
tényállás felől.
Oszkár nagyon is vigyázatlanul vitte a dolgát. A felesége megtudta, hogy
az egész időt, a mit máskor a klubban szokott hasznosan értékesíteni,
hetek óta következetesen a primadonna boudoirjában vesztegeti el.
Egy reggel kitörésre került a dolog.
– Ön mindennap Florindánál van! Támadá meg férjét egyenes assautval.
– Ahán! Jön a numero három. Dörmögé Oszkár s engedte üttetni a
plastront.
– Mindenről értesülve vagyok.
– És «sok» az a «minden?»
– Elég arra, hogy engem halálra sértsen. Ön nekem azt hazudja, hogy a
klubba megy kártyázni.
– No – és rosszabbat teszek, mintha oda mennék?
– Ott csak a pénzét veszti ön el, de itt a becsületét.
– Ezt nem értem.
– Egy courtisane boudoirjában!
– Ez a nagy tévedés. Az egy művésznő.
– A kinek szabadalma van?
– Kivételes állása minden esetre. Önök előkelő hölgyek azt képzelik,
hogy egy művésznő termeiben nem is lehet mást, mint orgiákat rendezni.
Rossz regényekből szedik az ismereteiket. Megnézik a «Kameliás hölgyet,»
a «Márvány hölgyeket,» s aztán azt hiszik, hogy a mi a szinpadon szabad,
az a zárt ajtók mögött is lehet. Hisz nem vagyok én egyedül Florindánál.
Se az első nem vagyok, a ki érkezik, se az utolsó, a ki a többiek után
ott marad. Ott egy illustre társaság van együtt. A szellemi életi
világa. Müvészek, költők, celebritások. Ott egy kétértelmü szót nem
lehet hallani. Annál kevésbbé lehet valami szerelmi cselszövénynek
kezdődni. Florinda egy szikrázó genie, a kinél elfelejti az ember azt,
hogy nő.
– Édes Oszkár. Ön nem veszi észre, hogy védekezés közben milyen mérges
sebeket üt rajtam. Ha nyiltan, brutalisan bevallaná, hogy «hát mi bajod
vele: én szépnek találom s gyönyörködöm benne, a hogy férfinak lehet: én
szeretem a halat, tehát megeszem.» Akkor meglehet, hogy én
dúlnék-fúlnék, porczellánokat törnék, asszonyi mérgemben; de végre is
azt gondolnám, hogy fiatal férjem van: heves a vére: nagy betyár! Még
titokban büszke is volnék rá. De mikor azt mondod, hogy «oh engem semmi
földi szenvedély nem csábit e nőhöz: én csak a szellem, a genie
gyönyöreit keresem nála, a miket te együgyü, ostoba, unalmas feleség nem
tudsz nekem nyujtani.» Ez engem összetör. Nem kiabálok: nem csinálok
jeleneteket; de megemészt a szégyen, az undor, a keserüség. Mondd ki
őszintén, hogy használod azt a nőt, mint szeretődet: s én nem
kérdezősködöm utána többet.
– Ismét csak azt mondom, hogy soha sem volt vele semmi viszonyom.
– Akkor hát gyáva vagy, a ki nem mer követelni, vagy pedig éhenkórász, a
ki nem tud egy pohos bankárt túlliczitálni; hanem lesi a maradékot, mit
az a tanyérján ott hágy!
Még erre a kegyetlen «touche»-ra sem volt hajlandó Oszkár felemelni a
fleurettet, akár paradera, akár ripostra.
– Azt önnek kell legjobban tudni: súgá vissza. – S az övé maradt az
utolsó szó. Mindig nagy baj egy férjre nézve, ha az utolsó szót magának
tartotta.
Pár nap mulva valami kellemetlen esemény történt a grófnő lakásán.
Az öltöző szobájából elveszett egy karperecze, a mit este, szinházból
hazajövet tett le a kandalló párkányára. A férje kisérte haza.
A karperecz értékére nézve is nagybecsü volt: a rosettet rajta tizenkét
nagy brilliant képezte; de legnagyobb értékét a befoglalt nagy
igazgyöngy adta meg, melynek közepébe ritka természetjátékul egy fekete
kereszt volt benőve. Magát a gyöngyöt a grófnő nagyatyja kapta a pápától
ajándékba, mikor II. József császár idejében Bécs falai közt hosszasan
időzött ő szentsége.
Ez az ereklyének is felbecsülhetetlen kincs veszett el a szobából.
Pedig oda senkinek bejárása nem volt. Tolvaj nem juthatott be a
palotába; mert ott a grófnő és férje egyedül laktak: s a zárt kapun
minden embert a portás eresztett be és ki. A gróf kénytelen volt azt
esetet a rendőrségnél bejelenteni, a beküldött rendbőrbiztos vallatóra
vette a házi cselédséget. Azok mind egyenkint tisztázni tudták magukat.
A komornyiknak épen szabad napja volt: nem is hált a palotában. Egyedül
a komornára hárulhatott a gyanu. Az sirt, esküdött, a haját tépte;
mezítelenre vetkőzött, mint egy őrült: annál rosszabb! Elvitték
vizsgálati fogságba.
Ott sem tudtak belőle kivenni semmit. A karperecz elveszett.
Közbejött aztán valami nagy országos örömünnep. Bécs városa ez alkalomra
fényes bált adott.
Az efféle jubilaris ünnepélyes báloknál egy nagy baj van. Nem lehet a
meghivott vendégeket kategoriánkint termekre szétcsoportosítani. Hogy
például az egyik teremben foglalna helyet a magas aristokratia, a
felsőbb tisztikar és az előkelő hivatalos nép, salonképes hölgyeivel. A
másikban aztán a bourgeoisie: a gazdag gyárosok kereskedők,
szabómesterek és mózeshitüek. A harmadikban a minden világrészbül
összecsődült idegenek, lengyelek, japánok, török, magyarok. A
negyedikben végre a művészek, művésznők, tánczosnők, énekesnők
muzsikusok, piktorok, poeták, ujságirók: egy szóval a «bohéme.» No hát
ez a század negyedik fertályában már lehetetlen. Azért megtörténik, hogy
a zsúfolásig tömött fényes teremben egymással karambolázik az igazi
török basa meg a trafiktürke, a minisztert megszólítja a reporter, s a
ballettánczosnő uszálya végigseper a herczegasszony schleppjén. Senki
sem marad egy helyben: minden nyüzsög, mint a feldúlt hangyaboly: egyik
látni, másik láttatni akar. – Szabad a vásár! Mindenki «passiv»
helyzetbe jutott: «activ» állapotja csak annak a fürgencz emberkének
van, a ki testétől elálló frakkban, ferdére csúszott kravátlival, semmi
érdemrenddel a gomblyukában, hanem jegyzőkönyvecskével a kezében
furakodik a legsűrűbb tömegen keresztül, nem törődve vele, hogy kinek a
schleppjét, kinek a sarkantyúját tapossa le; hanem jegyezve szorgalmasan
a jelenlevő celebritások neveit, toilettjeit, kiejtett szavait,
szellemes aperçuit a «reggeli lap» számára.
Ebben a nagy tohuvabohuban egyszerre csak szembetalálkozott X. X. grófnő
Florinda kisasszonynyal.
A grófnő a férje karján sétált.
A művésznő elegáns grácziával inte ismerős bókot – Oszkár felé.
Még ez az ismerős mosoly nem lett volna olyan halálos méreg. Hanem
ugyanakkor X. X. grófnő meglátta Florinda kézcsuklóján az elveszett
karpereczet. Nem lehetett csalódás. Ilyen gyöngy, azzal a természetes
kereszttel a közepén, nincs több a világon.
A reporter ternot csinált.
Feljegyezheté a tárczájába:
«X. X. grófnő: egyike a legelőkelőbb translajthániai mágnásnőknek
hirtelen rosszul lett és elájult. A mentőtársaság rögtön alkalmazott
segélyének daczára sem jött magához, palotájába kellett őt szállítani.»
Másnap délben a komornyik, midőn Oszkár grófot öltöztetni bejött, egy
levelkét csúsztatott a kezébe.
– Ahá! Monda a gróf.
A czimzeten megismerte a grófnő irását.
Akár fel se bontsa. Tudni lehet a tartalmát.
Elébb végezte a fürdését: azután behozatta a csokoládéját, s végig
futott szivarozás közben a reggeli lapok báli tudósításain.
Rittig! Mindegyikben benne volt a grófnő elájulása. De annyi tapintat és
discretio mégis volt mindegyikben, hogy Florinda nevét nem említék
ugyanabban a sorban, hanem külön kikezdésben.
Már erre aztán mégis kiváncsi volt megtudni a történetnek a folytatását
s felbontá a billet doux-t.
Csakugyan azt tartalmazá, a mit sejtett.
«– Uram. Ha holnap reggelig az elveszett karpereczem itthon nem lesz, s
az igazságtalanul bezáratott cselédem szabadon nem lesz bocsátva – akkor
válunk.»
«Ah – ah!»
Szépen zsebredugta a levelet.
– George! Hány órakor indul a gyorsvonat Budapestre?
– Négykor.
– S még most csak egy óra. Mi az ördögöt csináljon az ember addig?
Unalmában villásreggelizik az ember. Azt a vasuti vendéglőben is el
lehet végezni.
Négy órakor már a rezervált félcoupéeban nyujtózkodott s meghagyta a
kalauznak, hogy Budapestig fel ne költsék.
A grófnőt nem tartotta szükségesnek incommodálni annak a bejelentésével,
hogy hová utazik. Hisz az is bizonyosan kiváncsi lesz a mai lapokat
elolvasni. No hát azokban – mindjárt a báli tudósítás alatt rá fog
bukkanni a «Sport» rovatra, abból részletesen megtudhatja, hogy holnap
és a rákövetkező három napon mennek végbe a budapesti lóversenyek, s
azokon a «My Dream» a nagy államdijért fog versenyezni. A többit
combinálhatja a maga eszétől.
Ha tetszik neki: utána jöhet. Azt is tudhatja, hogy Oszkár mindig az
Angol királynő vendéglőbe szokott szállni. Nincs közöttük semmi titok.
A grófnő, a mint értesült a férje elutazásáról, tudta, hogy mi a legelső
kötelessége. Elment személyesen a vizsgáló biróhoz: kinyilatkoztatá,
hogy az elveszettnek hitt karperecz megkerült, s kérte a letartóztatott
komorna szabadon bocsátását. Ez rögtön meg is történt.
A méltatlanul gyanusított leányt aztán gazdagon megajándékozá, adott
neki kitünő bizonyítványt s elbocsátá a szolgálatból.
A budapesti lóversenyekre pedig nem rándult le. Nem volt több kedve az
istenek nektárjából inni, a mióta megtudta, hogy hogyan szüretelik?