A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem haragudott
meg érte.
Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette,
(tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig
darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett
dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna
belőle. Frakkban meg épen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem
mondta volna, hogy nem franczia.
Arról az Y. Y. grófról beszélünk, a ki X. X. grófnőt elvette.
És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé.
Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves
korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a
világ minden részében, s úgy költött, mint egy herczeg. Mikor az utolsó
ezrest is felváltotta, akkor hazajött.
És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.
A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az
«gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a
paradoxont személyesíteni.
Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban, mint neki:
hangulathiven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel s a
legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt
el s saját paripái több ízben fényes versenydijakat nyertek. A turfon
«Capitain Green» volt a felvett neve.
Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban,
a miknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra
fogadott, hanem olyan paripákra, mikből senki sem nézte ki a leendő
nyertest. És legtöbbször sikerült neki.
Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.
Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét; kitünő
pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.
Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy
«szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit csak
ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és
palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva,
mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté
ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át
bűntetlenül a magyarok metropolisán.
Végre őt is utolérte a nemesis. Beleakadt a szerelem hálójába.
A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a kedvéért el
tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész
nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi család
őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két grófnő:
anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.
Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.
Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép
Diegó a grófkisasszonynak:
– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa.
Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni,
olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.
Ez nyilatkozat volt.
A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a következő adomát
mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.
«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifju
és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind
a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két
sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira
tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a
szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»
Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által tett
nyilatkozatnak.
– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a
pálmaháncs-kötél?
– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?
– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három
igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani; hogy nem
vív párbajt és hogy nem csal meg.
Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja
tartani mind a három kivánatot.
És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifju
hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az
erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem
beszélt többet a kalandjairól, hanem a magas politikával foglalkozott.
Határozott pártállást foglalt el, s megigérte, hogy a párt jelöltjének
érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval
egész komoly férfiuvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb
érdeklődött. A komlótermelést kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy
tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék
felvirágoztatását reméli. Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát
vegyen a kezébe.
Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után
búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki a grófkisasszony jegyesének
tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a következő tartalmú levelet
hozta a grófkisasszony számára:
«Mélyen tisztelt grófnő!»
«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent,
én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a
semmibe az emlékezetemet.»
Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe
jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.
Ez a levél tette a szép grófkisasszonyt földönfutóvá.