Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új
szállására.
Új társaság, új világrend fogadta ott s abba is gyorsan beletalálta
magát.
Ellentéte volt az mind az eddiginek. A zöld paradicsomban a szegénység a
rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között, – ott
is a szegénység.
A ki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi
csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, a ki még ott is meg van
elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.
Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, boszantást, hóbortot el kell viselnie
azoktól, a kik a világ pompájában válogatnak.
A czég főnöke bámult rajta, hogy az új «kisasszony» egy hallásra hogy
megtanulja a divatczikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék szineinek
meghatározását, még inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos
bizarr fordulataiban, s finom izlését és az árakban való fluctuátiókat.
Vajjon hol szerezte mindezt?
Ott, a hol parancsolnak. Most hasznát veszi itt, a hol szolgálnak.
Daczára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb
hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon
egyszerű magyarázata, hogy a «legfelsőbb tízezere» a magyar
társadalomnak egyenesen Párisból hozatja a divatczikkeit. – Ugyan a
budapesti divatárú kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a
czégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párisi firmákkal, s
minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti
kirakatokban, a melyen a «Printemps» vagy az «Au bon marchée»
szalonjaiban. Csak hogy a párisi háromszor olyan drága, s azt a
czímünkre való büszkeség nem engedi, hogy a mit drágán is megvehetünk
külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti
divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály, meg a szinésznők
vásárolnak.
S ezek nem ismerik a hajdani X. Y. grófnőt.
Vannak kivételek is. Igazi előkelő aristocrata hölgyek, a kik szintén a
budapesti czégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.)
Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig
a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.
Megesik ugyan, hogy egy előkelő «úr» is odavetődik a divatkereskedésbe,
valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának s azok egy
pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s
aztán nem is titkolhatják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy
ez a feltünő szépség mennyire hasonlít egy eltünt grófkisasszonyhoz.
Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveiből, hogy a kisasszony már
tavaly nyár óta dolgozik az üzlet számára.
Az egykori zöld paradicsom világából csak az egy Csicsonka maradt Lidia
mellett, most már azt is Czilinek hívták, s kihordó-leánynak használták,
a többi nem kerül erre a tájékra.
Egy vasárnap délután azonban, a mikor az üzlet zárva volt, Lidi
kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, a midőn
kopogtatnak az ajtaján, s a «szabad»-ra benyit János konstábler.
Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott
pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.
Végre tehát még is megkapta.
Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik
elegáns szállásán.
– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam, s
örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.
– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, a kik
olyan nagyon szerették.
Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire
vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl
Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A
Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni. – És a
Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magáról nem szólt a János.
Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a
boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.
– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal,
méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt
kézre fogom keríteni. Meg is tettem.
– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?
– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról tetszett
értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hirlapoknak a
rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, a miknek
nyilvánosságra hozatala kivánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én
irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét
toldtam hozzá:
«A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni
(általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett
hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki,
hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, a
mi sokat érhet. Azonban, nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele
Bécsbe, ott van a karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég,
mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet,
felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a
hentestől: «Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy
valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy «Dnifloplugár»
olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz én. Mit ád az úr
érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy szót sem szólt
többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még
visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott
pompázik a karinti utczai czég kirakatában, alája irva: «ára
tizenhatezer forint».
Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és külföldi
hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott,
mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva a budapesti
hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a
budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által.
Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás való. – A következő napon a
bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans orosz prémes bundába öltözött
finom uraság. Átutazó hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné
megvenni azt a kiállított Stradiváriót.
– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék…
Az idegen igért érte nyolczezer rubelt. A kereskedő kineveté vele.
– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini maga után
hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott Magyarországba,
Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan keresték, míg most egy
tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is.
Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a «G» húrján Paganini azt a
csodálatos «Les clochettes» variatióit játszotta. Egy garassal nem alább
a kiirt árnál.
Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szét váltak.
Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.
Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a
Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.
A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott
ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.
– Mit adjak? kérdi a hentes.
A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a kinek a
fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról ereklyében
maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy az elvetemedett
rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta
egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni,
hercze-hurczát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli,
hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi
kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele
megoszsza. Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése
nélkül eladott hegedűt.
Ez volt az én emberem!
A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós
embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi
hivatalhoz.
Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak nem
nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.
No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy
tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével
megkötöztem.
Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a
legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki számtalan
furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Ennek
kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.
– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S remélem,
hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.
– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János. Szándékom a
hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az elevátornál
ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi hajlamaimnak sokkal
inkább megfelel.
– Szerencsét fogok önnek hozzá kivánni.
– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.
– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes
eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.
– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a «Veres kereszt»-ben voltam.
– Mit csinált ön ott?
– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben
kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes lehetett.
Csak a napokban épültem fel egészen.
Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva
a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:
– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.
A mire a konstábler János, magát mélyen meghajtva azt mondá:
– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a
mellemen függő érdemkeresztre.
Azzal magát ajánlotta és elment.