Midőn a krizis a tetőpontjára hágott, akkor érkezett meg a «Deus ex
machina», a hogy ez minden classicus drámában elő szokott fordulni.
Könnyen ki lehet találni az előzményekből, hogy ez senki sem lehet más,
mint a többször tisztelt Szüköl Makár úr, a ki egyedül hiányzott még az
összes személyzet közül.
Jött nagy sietve be az ajtón.
Egy ilyen hivatalbeli tekintélynek a megjelenése minden helyzetben nagy
hatással szokott birni. Még a budapesti hitelszövetkezetnek a gyülésén,
sőt a czipészsztrájk constituáló meetingjén is nagyszerű kalmirozó
befolyást szokott gyakorolni egy hivatalos személynek a megjelenése a
fegyvert forgató karok egyszerre lelohadtak, még a két marakodó kuvasz
is elbocsátotta egymásnak a fülét.
Makár úr pedig nem vett észre semmit az idejöttét megelőző izgalomból,
hanem a mint meglátta az Ádám apót leginkább exponált helyzetben a
középen állni, egyenesen hozzá sietett.
– No öreg! Itt van a dispensatio! Hála legyen a papnak! Most igazán a
papnak legyen hála; mert az adta ki.
Ez jó élcz lett volna; de senki sem mosolyodott el rá.
Makár úr e kedélytelenséget a pillanat komolyságának rótta fel.
– Gőzerővel ment minden. Mondhatom, hogy extraczúgon jártam.
Még ez sem hatott. Ádám apó bámult maga elé, mint a sóbálvány.
– Ádám apó! kiálta rá Makár, a vállára ütve.
Erre felriadt az öreg s nekilódult.
– Ahó! Itt a vonat! Szaladok a váltóhoz.
– Szalad bizony kend az oltárhoz most mindjárt! Engem csak nem néz tán
lokomotivnak? Ha csak e miatt a kürtőkalap miatt nem.
Most aztán ráismert az Ádám apó.
– Ah, Ah! A tekintetes diurnista úr.
– «Segédfogalmazó», öreg. Igazítá Makár. Ma van a hivatalos lapban. De
az nem tesz különbséget. Hatszáz forint fizetés! No már most menjünk a
templomba. A sekrestyés ott vár.
Az öreg előre-hátra ingadozott, mintha nem tudná, hogy merre kell neki
eldülni?
– Hanem omnibuszt bizony nem kaphattam, mondá Makár. Valamennyi mind a
lófuttatáson van. Minden ember, a kinek egy fölösleges forintja van,
viszi a totalizatörbe.
Nem tetszett neki a kifejezés, a mit a társaság arczán látott.
– Ni milyen savanyú pofákat vágnak valamennyien arra a szóra, hogy nincs
omnibusz. Valami viczczet kell nekik mondani, hogy egy kicsit kedvre
derüljenek.
Azzal megfogta az öregnek a vállait a két kezével.
– No öreg, mondhatom, hogy nagy fifikus kend! Úgy kalkulálta ki a
dolgát, hogy egy füst alatt tartsa meg az esküvőjét is, meg az arany
lakodalmát is. Ennél csak én voltam fifikusabb; mert én meg azt tettem,
hogy január elsején születtem, s Makárnak kereszteltettem. És így az
ujesztendő napját, a névnapomat, meg a születésnapomat mind egyszerre
tarthatnám meg: – ha valaha megtarthatnám. Ni még erre sem nevetnek!
Pedig ez igazán humorisztikus ötlet volt. Bizonyosan apprehendálnak,
hogy megvárakoztattam a társaságot. Uraim és hölgyeim! Elismerem, hogy
egy kissé elkéstem; de hát ennek is oka van. Útközben észrevettem, hogy
valami húzza a zsebemet lefelé. Az a pénz.
– «Pénz!» Hangzott Tarafás uram ajkairól.
– Sssssssss! sziszegett egyszerre az egész női társaság.
– Hát az esketési sportula, monda Makár. A huszonöt darab
négykrajczáros. Gondoltam, az még sem lesz illendő, hogy mi a káplány
úrnak a stóláját csupa négykrajczárosokban számláljuk le. Beváltom én
azt egy pénzváltónál egy darab ezüst forintosra.
Most meg egyszerre mind valamennyien elkezdtek neki kézzel fejjel
integetni, hogy hallgasson, ne beszéljen.
Nem értette a dolgot.
– Ni, most meg hogy integet rám valamennyi! Hát ezeket mi lelte? Azzal
késtem el egy kicsit, hogy a legfényesebbet választottam ki.
Ezzel kivette zsebéből a papirba takargatott egyforintos monétát.
A Zsiga czigány e veszedelem láttára előmászott az asztal alól s
odalopakodott a Makárhoz, a fülébe sutsutogva:
– Ne beszéljen arról a pinzrül!
– Hát te mit suttogsz a fülembe? Nem vagyok én theátrista, hogy nekem
súgják a szerepemet.
A Zsiga még közelebkről suttogott neki.
– Itt van a zöld paradicsombeli sátán.
– Ne csiklandozd a nyakamat!
Azzal kibontotta a szép fényes ezüst forintost, a két ujja közé
szorítva.
– Úgy-e milyen szép ezüst forintos!
Tarafás uram ez alatt odalépkedett a háta mögé nesztelenül.
– Vége van! suttogá Zsuzsa asszony.
– Már elkapta! mondá Gagyuláné.
– Az övé már! sopánkodott a Panna.
– Itt van! mondá Makár úr, ledobva az ezüst forintost az asztalra.
Tarafás uram abban a nyomban rátette a tenyerét.
– Én pedig ezt azonnal lefoglalom.
Makár úr hátra nézett s aztán a maga tenyerével leszorítva Tarafás uram
kezét, azt kérdezé:
– Kihez legyen szerencsém?
– Én vagyok Tarafás Bazilius; a «zöld paradicsomhoz» czímzett bérháznak
a tulajdonosa.
Erre Szüköl Makár azt viszonzá, még jobban ragyogó orczával:
– Én pedig vagyok Szüköl Makár, a «zöld pokolhoz» czimzett
adófelülvizsgáló hivatalnak a segédfogalmazója.
Erre Tarafás uramnak egyszerre nyitva maradt a szája, úgy visszahökkent.
– Ahán! mondá Makár úr. Ez erős torma volt! Ez nem tetszik neki.
Csavarja az orrát.
– Kérem alássan. Hebegé Tarafás úr, békét hagyva az egy forintosnak.
– Igen szivesen. Épen kiküldetésben járok. Itt van a zsebemben az
uraságod adóbevallási ive.
Tarafás uramnak most egyszerre nagy mehetnékje támadt.
– Kérem alássan. Nekem most nagyon sürgetős dolgom van, a másik hat
házamnál.
– Majd oda is mind elmegyek. Elébb csak itt jöjjünk tisztába. Lássuk
csak a bevallási ívet. Fáskamra: jövedelme: egy nagy bolond zérus.
Konstábler Paczal János.
János erre a szóra hirtelen felölté az egyenruháját s feltette a
kalapját.
– Parancsra várok.
– Mondja csak: hányan hálnak éjenkint a «zöld paradicsom» kamrájában?
– Huszonöt napszámos.
– Kérem! Emendált Frányó, én vagyok «olajkáros».
– Tehát huszonnégy napszámos és egy kereskedő. Fizetnek naponkint?
– Bizony fizetünk nigy krájczár.
Makár utána számított.
– Négyszer huszonöt az száz. Száz krajczár az egy forint. Egy évre
háromszáz hatvanöt forint. Tarafás úr! Ön eltitkolt az adóalap kárára
házbérjövedelméből 365 forintot. Ezért az 1883-iki LXIV-ik törvényczikk
100-ik §-a értelmében nyolczszoros birsággal fog megterheltetni.
Ezzel a szóval rögtön ki lett véve a szive Tarafás uramnak. A
legvékonyabb hangon fisztulázta:
– Kérem alássan, tekintetes úr.
S a meghódított egy forintost vissza akarta nyomni a markába.
– Mit? Még vesztegetési kisérlet is? Ez is terhelő körülményül fog
felrovatni. Takarítsák le ezt a sok czókmókot az asztalról!
– Kérem alássan, szólt Tarafás úr igen nyájasan. Tessék otthagyni. Ez a
szegény jámbor embereknek a lakodalmához való.
– De nekem hely kell az asztalon, hogy én a «Befund»-ot megcsinálhassam.
– Jaj, kérem alássan, csak Befundot ne tessék csinálni: esedezék a
megszorult martyrja a házbér beszedésnek s súgva tevé hozzá: inkább
elengedem nekik az egész fertályról való házbért.
A Frányó kegyetlenül ujjongott dühös örömében.
– Ahán! Most akadtál emberedre Bazilicza! Ilyen a bodzafa-utczai[3]
párbaj.
– Halljátok jámbor zsellérek! Hirdeté a szót fenhangon Makár úr. Ő
nagysága, a kegyes házi úr, tekintve a rendkívül nyomasztó
pénzviszonyokat, az idei rossz termést, nagylelküen elengedi
mindnyájatoknak a györgynapi házbért.
– Kérem, én csak a Kaporékét értettem.
– Most már nem lehet engemet compromittálni. Hivatalos nyilatkozatot nem
lehet kikorrigálni! – Ez fel fog vétetni az adóbevallási ívbe.
Nosza rohant minden érdekelt fél a nagylelkű háziúrhoz, forró háláját
kifejezni. Zsuzsa, Panna, Gagyuláné, Zsiga czigány a két fiával, ha
mégannyi keze lett volna is, mind elkapkodták volna, míg ő boszusan
rángatta azokat vissza a sűrű csókok elől. A négy hordár pedig követelte
a fellépti díját.
– Menjetek mind a pokolba.
– Oda is követjük a nagyságos urat – két forint napidíj mellett.
Az általános öröm közepett csak Kapor Ádám tartotta meg a pessimista
nézeteit. Az ilyen becsületességben petrifikált léleknek volt az iránt
érzéke, hogy ebben a kedvező fordulatban kell lenni valami morális
bökkenőnek.
Félrevonta Makár urat s így szólt hozzá:
– De hát, uram, összefér-e az önnek a hivatalos esküjével, hogy az állam
rovására a mi javunkért ilyen egyezséget kössön? Ön felfedezi, hogy egy
háziúr eltitkolt egy adóalapul szolgáló helyiséget, szabad ezt önnek
elhallgatni? csak azért, hogy rajtunk segítsen?
Makár nagyot hunyorított a behunyt szemével.
– Hiszen nem vagyok én semmiféle adóhivatali segédfogalmazó. Pia fraus
volt az egész. Tudtam, hogy a Tarafással mai nap ilyen conflictusba
jövünk, azért léptem fel ilyen apparatussal. Ma sem vagyok én egyéb,
mint diurnista a kerületi előljáróságnál, s mint ilyennek semmi bajom
vele, ha a háziurak még a kéményüket is kiadják lakásnak.
– Az már más.
– De már most – más vágányba ne igazítsd öreg a váltót, mert hátba
váglak.
Azzal, nagyobb biztonság okáért betuszkolta az öreget a hálókamrába.
– Még egy szóra Tarafás úr.
– Van még valami parancsolat?
– Igen is van. Ennek a boldog párnak szüksége van még egy násznagyra.
– S az én legyek?
– A «kiadó» násznagy, a ki a menyasszonyt vezeti.
– Értem.
– Azután, mivelhogy az eső esik, nagy a sár, gyalog nem lehet a
templomig menni.
– Hát én vigyem el az egész násznépet a butorszállító szekeremen, úgy-e?
– És vissza is hozza. – Ha a sekrestyésnek, a ministráns gyerekeknek
pénzt fog osztogatni, azt nem tekintendem vesztegetésnek.
– Nagyon kegyes.
– És azután, visszatérett, ön fog presideálni a nászlakománál.
– És az első toasztot is én mondom a boldog párra? Tökéletes!
– És ön fizeti a czigányokat.
Erre a szóra a Miska a jobbik lábára emelkedett rögtön, s egy fejjel
nagyobb lett. (Mikor szomorú volt, akkor a kurtábbik lábára szállt le.)
– Rajkók! Hol van a hegedű?
– Ugyan kérem, mondá Tarafás úr, a kezét Makár úr karja alá öltve, nem
tetszett valamikor borbélynak lenni?
– Ha az lettem volna, most is volnék. Miért kérdi?
– Azért, hogy olyan jól tetszik tudni az érvágáshoz.
– Barrrátom! Ez még csak köppölyözés.
– No hát, üsse part. Ha elveszett a fejsze, vesszen a nyele is. Kitartom
a lakodalmat. Hanem aztán holnap benne legyen az ujságban!
– Arról én fogok gondoskodni.
A haragos, mérges ember, ha egyszer megszelidül, akkor aztán nagyon
megszelidül, s a zsugori, ha egyszer kénytelen megnyitni az erszényét,
akkor aztán prédál! Tarafás uram is ilyen volt.
Magában arra gondolt, hogy a mi ennél a mulatságnál pocsékba megy, majd
kiveti a másik hat háza lakóira. Legyen hát igazi hajczéczó!
Ekkor aztán kibocsájtá Makár úr Ádám apót a kalodából.
– No vőlegénykém. Most már mehettek az esküvőre, – s onnan aztán
kibontott zászlókkal a szegények házába.
Az öreg megállt a konyha közepén, széttekintve érzékenyen.
– Legyen nekem megengedve búcsút vennem ettől a háztól. (E szókkal a
Zsuzsa kezét a magáéval imára kulcsolta.) Oh te édes Istenem, a ki annyi
csodát tettél én velem, a ki annyi veszedelemből kiszabadítottál, áldd
meg ezt a házat, a hol oly sok boldog napot eltöltöttem az én kedves
társammal együtt. Adjad, hogy a kik mi utánunk e hajlékban letelepülnek,
azok is olyan megelégedettek legyenek, mint mi voltunk minden időben! –
És most, midőn eljuttattál bennünket a mi életpályánk végső czéljához, a
boldog nyugodalmas szegények házába, legyen áldva mi általunk a te szent
neved, én uram Istenem.
A gyönge szivűek mind sírtak, nem állhatták meg a nélkül.
A Vigyázz kutya is ott állt, a farkát sebesen csóválva, s felnézett a
gazdájára. A szájával nem tudott beszélni, a szemeivel kérdezé: «hát én
velem mi lesz azután?»
Ádám apó elérté a kérdést s megczirógatá a kutyájának a fejét.
– Ne félj, édes szolgám, nem jutsz árvaságra. Velünk nem jöhetsz, mert a
szegények házában nincs helye kutyának. Van nekem egy derék jó emberem.
Egy láb nélküli koldus, a ki a két kezén jár, zsámolyra támaszkodva, itt
tartja a helyét a templom szegletén. Annak adlak, az téged meg fog
becsülni, s aztán te is segíthetsz neki a mesterségében.
A Vigyázz meg volt nyugtatva.
A Pikusz urat nem kellett utasítani, az magától odarepült a Lidi
kisasszony vállára s onnan kérdezgeté, hogy «mit csinál a kisasszony?»
Tarafás uram pedig elővette a jobbik eszét, s míg a násznép lassankint
kisorakozott a konyhából, nemeskeblű elhatározással bocsánatot kért a
Lidi kisasszonytól a száján kiszalasztott gorombaságért, mely
satisfactio után a János is kénytelen volt béke-jobbot nyujtani neki.
S a mint így az egyik kezében a Lidi kezét, a másikban a Paczal Jánosét
tartá, olyan furcsán, olyan hamisan sandalgott, hol az egyiknek, hol a
másiknak a szemébe, hogy azoknak el kellett érteniök az arczjáték
titkát.
– Haj haj! sohajta nagyot Paczal János.
– Majd – ötven esztendő mulva… mondá Lidi kisasszony.
Makár úr mindent megfigyelt, mindenkit párjával előre bocsátott, maga
leghátul maradt.
– Ezek hát boldogok, mert már czélt értek, gondolá magában. Ezek is
boldogok, mert remélik, hogy valamikor czélt fognak érni, csak én vagyok
az a fáról leesett fia veréb, a kiről senki sem jegyezte föl, hogy mi
lett belőle, mikor leesett a fáról?
Azzal a felpakolt násznépet a társzekérrel előre bocsátva, maga gyalog
lépést tartott a szekérrel egész a templomig, ott aztán egyenkint
lesegítette szállni a kocsiból, a ki segítségre szorult, s mikor mind
együtt voltak a templom ajtóban, akkor megáldotta őket, búcsút vett
tőlük.
– Nekem sietnem kell a hivatalba, csak délig kaptam szabadságot.
És azzal elsietett. Még csak részt sem vett a kis lakozásban, a mi nála
nélkül soha sem jött volna létre.
Talán nem is volt igaz, hogy nincs tovább elmaradni engedélye, de az
575. §. közül valamelyik meginté, hogy «hivatalnoki tekintélylyel össze
nem férő társaságban való mulatozásért» rengeteg nagy orrokat
osztogatnak.
Az esküvő megtörténtével az egész násznép visszatért a zöld
paradicsomba, s ott a harmadfél czigány zenéje mellett igen jól
mulatának, Tarafás urammal együtt.
Este felé oda került a lábnélküli koldus is a lakodalmas társaságba. A
Vigyázz kutya erővel oda hozta. Tarafás uram annak is bőkezűen töltögeté
a bort, míg utoljára a lábatlan koldus olyan kedvre derült, hogy együtt
járta a Frányóval a csárdást, ez a két lábán, ő meg a két kezén a két
zsámolyával, a hogy ez a jelenet harmadnap a legderekabb néplapban meg
is lett örökítve irásban és képben, e czím alatt: «koldusok
aranylakodalma». Tarafás uram nagylelkűsége különösen ki volt emelve.
Makárról nem volt szó. A czikket bizonyára ő küldte be – álnév alatt.