Köztudomású nemzetgazdászati adat, hogy a fővárosokban nem a
háromemeletes bérpaloták jövedelmeznek legjobban, a mikben a «legfelsőbb
tízezer» lakik, hanem a földszinti házak, a miket a legalsó tízezerek
foglalnak el.
«Necessitas» mester sok legénynyel dolgozik.
Tarafás uramnak két háza van a külvárosban, s azok legalább is hoznak
annyi évi jövedelmet, mint a mennyiért nyilvános árverésen elkeltek:
vagy a mennyibe az építésük került. Mivel hogy vannak ócska «új» házak
is. Ez mindjárt nem lesz paradoxon, ha a körülményeket felderítjük.
A belvárosban, vagy az Andrássy-uton, vagy az Erzsébet-körúton új
palotát akarnak emelni. A telek helyén van egy régi épület: azt le kell
hordani. A ki a szétbontásra, elhordásra vállalkozik: az kapja az ócska
épületanyagot ingyen. Abból Tarafás uram építtet a külvárosban új házat.
Minden ablakráma, minden ajtó, minden salugáder, a mi újra bemázolva ott
pompázik a trottoir nélküli utczákban, valaha boldogabb napokat látott
az aszfaltozott és megkeramitozott boulevardok során. Így conserválja az
ember a hazai régiségeket. A saját maga lakta háza Tarafás uramnak négy
külömböző városnegyed emlékeiből van összeállítva: valóságos
monumentális zsibvásár.
Tarafás uram nem tartozik a bevett fogalom szerinti zsugoriak
osztályába, a kik sovány termetükkel, kopott ruhájukkal a gazdag
éhenhalást képviselik. Ő azt a tökéletesített elvet vallja, hogy
mindenki iránt fösvénynek kell lenni, de saját maga iránt bőkezűnek.
Nincs az a vakmerő drámairó, a ki ilyen Harpagont merne szinpadra hozni,
ezzel a gömbölyű termettel, ezzel a kihízott ábrázattal, keményen kifent
fekete bajuszszal és eresznek induló szemöldökkel; begombolva
vadmacska-prémes bundafelöltőbe, agancsfogantyus nádpálczával a kezében.
Aztán a hangjával sem szokott takarékoskodni. Azt is bőven kiadja,
kaphat belőle mindenki.
– Áh, áh! kiálta, a mint a Kaporék konyhájába belépett, a nádpálczájával
tárva ki maga előtt az ajtót. Ez nagyszerű! Mi van itten? Bankett?
Czéh-lakzi? Képviselőválasztás? Házbért nem fizetnek, hanem
vendégeskednek. Kuglófok! Pecsenyék! Boros battériák! Egész kazal tormás
virsli! Pogácsa! Minden! Még kávé is van. Hisz itt herczegek laknak!
Herczegek, a kik henczegnek. Épen jókor jöttem! Aztán micsoda pompás
uraságok! Nem ismerek rátok! Te vagy az a szegény mosóné, a kinek a két
keze kisebesedik a mosástól, ezekben a fehér keztyükben! Kend meg az a
kicsapott vasúti, a kinek nincs több «egy» kabátjánál. Hanem annak
bársony a gallérja s még óraláncz fityeg a zsebéből. Nagyszerű ez!
Merinó ruha! Majd elrepül a sok pántlikától, fodortól! Pomádét, azt kent
mindenik a hajára, hanem hogy tegnap volt Szentgyörgy napja, azt senki
sem kente a füle mögé. Majd ujra öltöztetlek én benneteket mindjárt.
Mindent lefoglalok.
A fenyegetésnek még nagyobb nyomatékot adott Tarafás uram pudlija,
fürtös fülü fejét a gazdája lábszárai között kidugva, s élénk duettet
folytatva a Vigyázzal, a ki szerencséjére meg volt kötve az ágy lábához.
Zsuzsa szelid alázattal igyekezett megengesztelni a haragos uraságot.
– Édes nagyságos úr, hiszen megfizetünk mindent becsülettel. De hát
nekünk is tartoznak mások. Hiszen tetszik tudni, hogy mindenkor volt
készségünk a fizetésre.
– Én nem tudok semmit. A «volt»-ra nem ád a zsidó semmit. Van pénzetek,
vagy nincs? Ha van, fizessetek; ha nincs, ne vendégeskedjetek. Úgy-e:
palotában szerettek lakni? de fizetni nem szerettek! Úgy-e: ha beesik az
eső a padlásról a szobátokba, akkor szaladtok a házi úrhoz; de ha arany
esnék be a padláson keresztül, akkor nem szólnátok róla? Azt
gondoljátok, a házi úr lopta a házát? Nekem kell fizetnem államadót,
községi adót, házbérkrajczárt, keresetadót, pótlékadót, csatornaadót,
lámpásadót, trottoiradót, vízvezetékadót, kéményseprőadót, szemétadót,
közmunkaadót, boltadót, kutyaadót! Nekem kell télen havat kihordatnom,
jeget trottoiron felvágatnom, ha valaki elesik a jégen a házam előtt, öt
forintot fizetnem! Nyáron trottoirt öntöztetnem. Nekem kell, házat
biztosítanom, vakoltatnom, meszeltetnem, zsindelyeztetnem,
fertőzteleníttetnem; ha záporeső megtölti a pinczét, kiszivattyuztatnom!
Nekem kell katonát elszállásoltatnom: adóivet kitöltenem: vizes kádat,
csebreket, lajtorját tüzi veszedelemhez készen tartanom. Nekem kell ha
egy falam kidűl, az ujraépítésért a közmunkatanácshoz bélyeges
beadványban folyamodnom. Azt gondoljátok, hogy az nekem mind mulatság?
Valóban belefáradt az érdemes úr az expectoratióba, mely a házi úrnak
nevezett martyrok sorsát oly élethűen tárta elé. Mikor már nem tudott
többet, akkor Ádám apó vette fel a szót.
– Édes nagyságos úr! Elismerjük mi, hogy jogos az a kivánsága, hogy a ki
födél alatt lakik, fizessen meg a maga nyugodalmáért a hajlék
gazdájának. Meg is fogunk fizetni. De hát most épen a legnagyobb
szükségben vagyunk. Én hivatalomat vesztettem, nem a magam hibájából,
hanem mások által okozott szerencsétlenségek miatt. Fizetésem elmaradt,
a miből máskor a házbért biztosan kifizettem. A feleségem, bár egész
héten reggeltől éjfélig dolgozott, még sem tudott pénzt kapni az
uraságoktól. Mihelyt megkapja, azonnal fizetni fog. Legyen nagyságos úr
egy kis várakozással. Gondolja meg, hogy ha az Úr Isten is türelmetlen
volna, s meg akarná velünk fizettetni a bűneink zsoldját: egyikünk sem
maradna élve a világon.
Tarafás uram szélmalmot csinált az öt ujja között a nádpálczájával.
– Másról beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. Nem kell nekem nagybőjti
prédikáczió! Ha nekem prédikáczió kell, megyek a páter Klinkowströmöt
hallgatni. Nekem pénz kell! Azt mondja kend, hogy nincsen pénzük. Hát ez
a nagy traktamentum!
– Ezt mind jószivű emberek adták össze. Épen úgy a ruhaféléket is, a
miket rajtunk lát a nagyságos úr: a mikor megtudták, hogy ma
egybekelésünk napja van.
Tarafás uramnak megállt a szélmalom a kezében.
– Mi az? Kend házasodik? Vén bolond létére?
– Igen is. Megyek egybekelni az én jó öreg élettársammal, a kivel már
ötven esztendőt töltöttünk együtt, búban és szeretetben.
– Mit? kiálta Tarafás uram, hátratéve mind a két kezét a bottal együtt.
Kendtek nem voltak törvényes házastársak? Ha ezt tudtam volna, régen
kitettem volna a szűrét kendteknek a házamból. Micsoda szégyen ez a
«zöld paradicsomra»!
– Hát hiszen épen azt a szégyenfoltot akarjuk most letörölni, azért
rendeztük ezt a mai menyegzői ünnepséget.
– Hát én nem bánom, rendezzenek kendtek, a mit akarnak, de én a házamból
kidobom kendteket. A retyemutyáikat lefoglalom. Itt van a butorszállító
szekér. A traktájukat is elviszem. A czifra ruháikat is levettetem. A ki
nem tud fizetni, ne járjon selyemben, bársonyban: ne hordjon óralánczot,
meg gyűrűt az ujján.
– Selyemruha, óraláncz, jegygyűrű mind Isten nevében lett nekünk
ajándékozva irgalmas emberektől. Elismerem, hogy az úrnak…
– … Az «úr»-nak?
– A nagyságos úrnak joga van ezekhez; mert most már ez mind a mienk. Át
is fogjuk adni. A mint visszajövünk a szentegyházból, lerakjuk a
tisztességes ruhát, felveszszük a kopottat: én még ezt a velem együtt
élő órácskámat is itt hagyom, a ki annyi éjszakát virrasztott át velem.
Még a lakomához terített asztalt is itt hagyjuk. Üljön mellé maga a
nagyságos úr és lakjék jól. De elébb elmegyünk a templomba, így, a hogy
vagyunk és állunk: Isten engem úgy segéljen.
– Kendből most a pálinka beszél.
– Nagyságos uram! Én olyankor, a midőn az Isten házába készülök, nem
iszom pálinkát. A mi belőlem beszél, a mi ez órában megerősít: az az én
kötelességem. Hetven éves vagyok; mindig kötelességet tanultam. Voltam
katona, voltam vasúti szolga: hozzászoktam a kemény regulához. De most
csak egy regula van előttem: csak egy kötelesség. Ennek az én hűséges
társamnak megadni a becsületét, a mit ötven éves hű szeretetével tőlem
megérdemelt. Ezt a kötelességemet teljesíteni fogom: s nincs az a földi
hatalom, a ki engemet ebben megakadályozzon!
Az öreg szolgaember valódi hős alakká domborodott ki, mikor ezt mondta.
Zsuzsa asszony elbámulva rebegé:
– Ilyennek még nem láttam az Ádámot soha.
Tarafás uram valami cholerikus nevetést döczögtetett ki a kövér
tokájából erre a mondásra.
– Nincs az a földi hatalom? Talán még a muszka császár sem? No hát én
majd megmutatom kendnek, hogy van olyan földi hatalom, még pedig a
legeslegkisebbik hatalom a földön, a mely kendet ránczba fogja szedni.
Itt van nálam a lefoglalási rendelet a nemfizető lakók ellen. Konstábler
úr! Tessék! Fogja a rendeletet és hajtsa végre, a mi abban parancsolva
van.
No megijedt erre Paczal János.
– Micsoda? Hogy én hajtsam végre az elkobzást a Kaporékon?
Tarafás uram balanczirozó rudnak fogta a két kezébe a gólyafejes botját.
– Hát micsoda csoda van ebben? Soh’ sem volt még a konstábler úrnak
ilyen kellemes megbízatása?
– Volt rá eset elégszer, hogy assistálnom kellett erőszakos ellenállás
miatt a lefoglalásnál. De már most épen én vagyok a Kapor Ádámék
násznagya.
– Hát bánom is én, hogy micsoda hivatala van még az úrnak a
konstáblerségen kívül.
– De hát hozzon az úr más konstáblert. Ott áll egy a templom előtt.
Miért akarja, hogy épen én legyek annak a rendeletnek a végrehajtója?
– Expresse az urat választottam ki erre! Mivelhogy az én házamnál van a
szállása s kéznél található.
– No most meg vagyok lőve! dörmögé szomorúan Paczal János.
Lidi kisasszony odalépett hozzá:
– Csak nem fogja ön ezt a rendeletet végrehajtani?
– Mit tehetek? Nekem ez az egyenruha parancsol.
– Hát én inkább ledobnám azt az egyenruhát s mennék zsákot hordani, mint
hogy én akárminő rendeletre elinduljak a koldusokról letépni a rongyot:
olyan koldusokról, a kik jó barátaim.
A konstábler nagyot gondolkodott e szóra, aztán azt mondá Tarafás
uramnak:
– Uram! Engedjen nekem tíz percznyi időt a meggondolásra.
– Tessék! Igazítsuk össze az óráinkat. Az enyimnek a kis mutatója a
hetesen áll. Mikor a kilenczesre ér: itt leszek.
Azzal a kabátja zsebébe csúsztatta a rendeletet.
– Addig körülnézem a szállásokat: miféle károkat tettek a lakók bennük?
hogy azalatt ebből a szobából semmi el ne tünjön, senki el ne távozzék:
azért ön fog felelni, konstábler úr.
– Felelek érte, mondá Paczal János s azzal föltette a kalapját.
A Ferke czigánygyerek azonban e szóváltás alatt szépen kihúzta Tarafás
uramnak a zsebéből azt a veszedelmes irkafirkát.
Tarafás uram a pinczegádor felé indult.
– Jájh! Sápitozék a klarinétos. A mi szállásunkon kezdi. Ha meglátja,
hogy papirossal van beragasztva az ablak, s téglából van a vaskályhának
az egyik lába!
A Frányó odasettenkedett a konstáblerhez, egy-egy kés volt mindenik
kezében.
– Konstábler úr! Mit kapok én, ha ezt a bicsakot ennek a hausherrnek az
oldalbordájába furom! Nem ezt a nagyobbikat: hanem csak ezt a
kisebbiket.
– Három esztendei fegyház.
– Az nekem sok. Hát ha kimegyek a fáskamrába, meggyujtom a szalmát:
csinálok egy kis friss tüzecskét, hogy hausherr elszaladjon.
– Négy esztendei fegyház.
– Az nekem még sokabb.
– De ne tégy én előttem ilyen merényletekre czélzó nyilatkozatokat;
akkor nekem kötelességem téged letartóztatni, megvasalni és bekisérni.
Frányó átlátta, hogy ennek fele se tréfa.
– Hiszen nem akarom én ezt megtenni, csak úgy kérdeztem, hogy nem
volna-e jó?
Azzal visszavonult.
Ez alatt azonban a klarinétos odalopózott a pinczelakás bejáratához, s
annak az ajtaját betéve, lezárta azt és lehúzta a kulcsot, azzal
odabiczegett a konstáblerhez: ravasz vigyorgással mutogatva a kulcsot.
– Rázártam az amáró báró-ra[2] a pinczeajtót. Most nem tud kijönni. Az
alatt a nemes kompánia odább állhat.
De a János nem volt fogékony e tréfára most.
– Eredj vissza! parancsolá szigorral a klárinétosnak. És nyisd fel az
ajtót rögtön. Még most rendőr vagyok!
A Zsigának szégyenszemre megint fel kelle nyitni a pínczeajtót.
Pedig milyen jó tréfa lett volna: egy fél napra bezárni a Tarafás uramat
a pinczébe; s az alatt elvégezni az esküvőt, elkölteni a lakomát; s nagy
áldomásokat inni a házi úr egészségére; a míg az a gólyás sinkójával
dörömböz a pinczeajtón.
Az apja helyett most a fia lopakodott oda a Jánoshoz.
– Nini János bácsi, kiloptam a házi úr zsebéből azt a kutyakaparta
irást. Dugja el frissen a kalapja alá!
– Ejnye te pernahajder! riadt rá a konstábler; hát még itt az én
jelenlétemben lopsz? Én nem vagyok «János bácsi», mikor a kalapom fel
van téve; hanem «konstábler úr». No megállj! Elviszlek Aszódra.
A czigánygyereknek nem tetszett ez a biztatás. Azt már tudta, hogy
Aszódon van az a nevelőintézet, a hol a gyermek-gonosztevőkből
köszörülnek jobb erkölcsű gyémántokat.
Az asszonynép ezalatt összedugta a fejét s valami követ fúttak. Mindenki
a Csicsonkához beszélt, s az meg látszott érteni a dolgot. Elvállalta a
rábizott szerepet. A miért aztán a Lidi kisasszony megcsókolta az
orczáját.
Csak az öreg Ádám apó viselte magát e nehéz percz alatt egész
szenvedőlegesen. Olyan volt, mint egy álmodozó. Magában dünnyögött.
– «Rum-rum-rum.» Már is hallom a dübörgését. A villamos csengetyű is
szól: «kin-kin-kin-kin». Most ér az utolsó őrházhoz: a jeladó harang
szól, háromszor egymásután: «kiláng-kiláng-kiláng». Én itt állok a két
sin között és nem tudok megmozdulni, ólomból van a lábam.
Tarafás uram visszajött a pinczegádorból.
– No hisz itt van mit lefoglalni! Egy meztelen poronty! Mindegy! Az
albérlőért a szállásadó a szavatos. No hát konstábler úr! Nézzük meg az
óráinkat. A tíz percz meg van. Végrehajtja ön ezt a rendeletet?
Akkor hült el aztán, mikor a zsebébe nyulva, azt üresnek találta.
– Hehej! Kilopták a zsebemből!
– Már megkerült. Itt van nálam, mondá János.
– Derék rendőr! szólt elismerőleg Tarafás uram.
János nagyot feszített a mellén.
– Kikérem magamnak az észrevételeket a magamviseletéről! Dicséretet csak
előljáróimtól fogadok el.
Ekkor a Csicsonka állta el az útját Tarafás uramnak, letérdelt eléje és
összetette a két kezét könyörögve.
– Édes kedves, aranyos Tarafás bácsi! Áldja meg az a csillagszemű ur
Jézus. Kegyelmezzen meg az én szegény fogadott szülőimnek, a jó
Kaporéknak. Lássa: Nekem se apám, se anyám; a nagyanyám is a
tébolydában. Ha ők pártul nem fognának, a szeméten kellene elvesznem. Az
Isten meg fogja azt önnek fizetni. Önnek is van bizonyosan kis leánya,
vagy kis unokája, az is juthat még árvaságra. Gondolja meg, hogy az
Isten úgy fogja meghallgatni annak a könyörgését, a hogy kegyed
meghallgatja most az én kérésemet.
Tarafás uram e vakmerő beszédre még fel is fujta a pofáit, hogy a
megpukkadáshoz közellétét kifejezze.
– Púh! Hát még te is itt vagy? Még te is megszólalsz? Te virágáruló
leány! Hát mért nem mész gyönyvirágot árulni? Gyöngyvirágnak meg
gyöngyleánynak míndig van keletje. Mit tartod én elejbém a két
tenyeredet? Hát mézeskalácsos vagyok én, a ki félkrajczárért két
puszedlit ád? Takarodj előlem nagy hirtelen! Mert ha én segítek rajtad,
ott marad a csizmatalpamnak fotográfiája a szép fehér ruhádon.
– Jaj! Megesz! hüledezék a Csicsonka gyorsan elkotródva Tarafás uram
közeléből.
Most aztán maga Lidi kisasszony tette meg az utolsó kisérletet:
odalépett Tarafás uramhoz, szépen körülczirogatta.
– Édes jó Tarafás úr! Kegyedet az Isten megáldotta jó móddal; nincs arra
szorulva, hogy a szegény emberek könnyeivel öntözze a szép birtokát.
Legyen nagylelkű ez alkalommal. Majd meglássa, milyen jól esik az az
ember szivének, ha a nyomorultak áldását viszi el magával.
Ez meg már épen vaddá tette Tarafás urat.
– No csak három lépésnyire tőlem frajla! Nekem semmi érintkezésem
sincsen az olyan personákkal, mint maga.
– «Personákkal!» ordíta fel e szóra dühösen a konstábler. Az úr
personának merte nevezni a Lidi kisasszonyt? No hát servus egyenruha!
Azzal hirtelen levágta magáról a kabátját.
– Nem vagyok konstábler többé; hanem vagyok Paczal János; a ki
elégtételt követel azért a pimasz megbántásért, a mit ön egy
tisztességes hölgyön elkövetett. Hogyan akar az úr velem megverekedni?
Karddal vagy pisztolylyal? Nekem mindegy.
Tarafás uram el volt szörnyedve. A botját hátratéve, abból harmadik
lábat csinált magának s úgy állt ott, mint egy feldönthetlen tripósz.
A Zsuzsa pedig jajveszékelt.
– Jaj Istenem! Ennek rossz vége lesz! Kisasszony! ne engedje, hogy
kegyed miatt verekedést támasszanak.
– Nagyszerű! Debacchált Tarafás uram. Eredeti! Mondhatnám, hogy unicum!
Egy konstábler pisztolyra, kardra provocálja azt a felet, a kinek az
ügye rá van bizva! Ázsiai állapotok!
A Frányó oda sugott a Jánosnak.
– Nem szereti az ázsiait! Talán amerikai kell neki. Amerikai párbaj!
kövecset kell húzni. A melyik fekete kövecset kihuzza, felakasztja magát
akáczfára. Ne féljen János bácsi! én fehér kövecset megmelegítem, maga
húz először.
– Hát én nem vivok sem európai, sem ázsiai, sem amerikai párbajt; hanem
majd megmutatom, hogy milyen az a retek-utczai párbaj.
S azzal az ajtó felé indult.
Ádám apó motyogott ébren-álmában.
– Zuhogás, zuhogás, zuhogás! Már itt van… Már látom a két tüzes szemét
közelítni… Most mindjárt fütyülni fog.
Tarafás uram nádpálczájának agancsfogantyúja madárfejjé volt kifaragva,
olyan elmés szerkezettel, hogy annak a csőre sipnak volt használható. Az
ajtót felnyitva jelt adott az utczára ezzel a sippal.
– Már fütyült! monda Ádám apó.
Erre a füttyszóra egyszerre rohant be a konyhába négy markos teherhordó
fustélyokkal és istrángokkal ellátva.
Tarafás uram diadalmaskodó tekintettel mondá.
– Szokott rá gondom lenni, hogy magammal hordjam a nyomatékos
argumentumokat. Legények! A ki ellenkezik, azt le kell ütni, aztán
megkötözni. Ilyen a retek-utczai párbaj!
Ez meg már aztán egész vad oroszlánt csinált a Paczal Jánosból.
– Mit nekem ezek a rongyos csirkefogók? Valamennyit mind káposztának
aprítom gazdástul együtt egy magam.
S azzal kirántotta a kardját.
Nossza rögtön ott termett a Frányó, mind a két kezében egy villogó
hegyes késsel.
– Ne félsz magad János bácsi! Én is voltam katona. Ketten megvagyunk
vitézek! Én meg hasítom belőlük karmonadlit.
– Csak ne fájna a lábam, majd megmutatnám én is, hogy ki vagyok? Kiabált
a Zsiga czigány s avval bebujt az asztal alá.
De még a Vigyázz is elszakítá a madzagát, a mivel az ágy lábához volt
kötve s az meg a Tarafás uram uszkárjának esett neki s bele kapaszkodott
a fülébe.
Tarafás uram felfutott a padlás lépcsőre; onnan kiabált a négy hordárra.
– Nem kell félni! Védelmi állást kell elfoglalni.
Az asszonynép sikongatva veté magát közbe, mint hajdan a rómaiak és
sabinusok összezördülése alkalmával. A Zsuzsa meg a Lidi a János
karjaiba csimpajkoztak, a Panna meg a Gagyuláné a Frányót fogták el, míg
a Csicsonka a marakodó kutyákat igyekezett szétválasztani; miközben a
harczvágyó férfiak dühösen kiabáltak, hogy ők ma vért akarnak inni!
A Zsiga czigány, négykézláb az asztal alatt, kibukkanó fejével a veres
abroszt felemelve, hörgé gyászjóslatú szóval.
– Most mingyá kiüt a ribillió.