Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva.
Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához
hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres
abroszszal.
Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné
meg a Panna alig győzte elhelyezni.
A Zsuzsi ez alatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott
öltöztették.
– No lelkem, minden rendben van, mondá Gagyuláné. Többet is adott az
Isten, mint a mennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kolbász a
konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött,
pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy
kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával
sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likörrel.
– Most látjuk csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember,
a ki csak ismerte.
– Hát a perecz hol van? kérdé Panna.
– Azt majd csak akkor öntjük meg, a mikor az esküvőről visszajövünk.
Addig eláznék.
– No meeg een is hoztam valami csemegeet.
Azzal egy kosár almát leplezett le.
– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy
tányérra, hogy jól lássék.
A két czigánygyerek e közben hordta össze a székeket, innen-onnan a
szomszédból, s rakta az asztal mellé. A hány szék annyiféle alakú volt.
– Mi nincsen még?
– Poharak nincsenek még.
Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle
szinű poharakkal.
– Micsoda? Nincs klázli? Hát e kutya?
Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, a
melyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti czimer volt
festve.
– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének. – De össze nem kell törni,
mert üveges visszakapja magának.
Erre a Lidi kisasszony jött elő a benyilóból.
– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették
volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy
nem igazi «helyre» menyecske.
Panna kiváncsi volt rá.
– Haat meer nem jön elee? Hadd laatnók.
– Addig nem illik neki kijönni, a míg a násznagyok itt nincsenek. Aztán
még a vőlegény sem került elő.
Gagyulánénak éles hallása volt, neszelte már az öreg lépéseit.
– Csak emlegetni kell, az is mindjárt itt terem.
Ő volt az, a ki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig
lehetett ráismerni. Az arcza simára borotválva, a bajusza kikenve, a
haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a
zsebéből ezüstcsillámú óraláncz fityegett elő, még a csizmája is ki volt
fényesitve.
– Utczu lelke! kiálta fel Panna. Adaam baatyó! De ki van csípvel. Az
ember majmaj raa se ismeer.
A öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához
hozzáérni.
– Az bizony! Egészen kiforgattak magamból. A borbély szomszéd úgy
megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó
szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonyból. A csizmadia komám meg
új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig,
a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óralánczot. Órájának kell lenni
minden vasutinak, hát hogy láncza is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy
sáfár.
– Még a bajusza is ki van pederedve, mondá Panna.
– Csakhogy az egyik ága csurgóra áll.
– De annál hegyesebb a másik.
– Az dukál vőleginynek! bizonyozott Frányó. Én is kipödrök bájuszomat,
magam lakodalmakor – majd ha lesz.
– Micsoda? Frányó! Kötődék Panna. Mátka vagy bajusz?
– Hum! Matkat könnyű kapni, de bajuszt nehiz!
Ezenben a klarinétos is előjött a pinczelakásból, a gyerekeket dorgálva.
– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak, meg a
Zsuzsa néninek hegedültök.
A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb
helyen vannak.
– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három hur van a
hegedűdön?
– Mert a negyedik leszakadt, menté magát Ferke.
– Hát mért nem mondod?
– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd
vesz rá hurt, de nem cselekszi.
– Mert mindig akkor kérsz, a mikor nincs.
– Hát akkor kérjek, a mikor «volt?»
– No hát had hallom, hogy huzzátok el azt a szép komáromi nótát.
A két gyerek fogta az álla alá a hegedűjét s neki ereszté a vonót.
A komáromi nótának a szövegét is szokták énekelni a zenészek.
«Jaj de sakad ezs a húr!
Majd meg fizset ezs azs úr!
Azs úr Isten éltesse
Azs új házsastársakat!»
– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekből lesznek a
csodagyerekek.
Azzal gyöngéden belemarkolt a Miska bozontos göndör hajába.
– Ha meghalok, te rád hagyom Budapest városát!
– Hát nekem mi marad? ingerkedék a Ferke.
Azt pedig pofonlegyinté az apja.
– Ne osztozz! Neked hagyom egész Európát.
– Hát annak a kicsinek odalenn? Szorgoskodék a Miska.
– Arra ne legyen gondod! Az zseni! Annak hagyom az egész nagyvilágot.
Közbejött a Csicsonka, a ki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy
kicsit schleppelt utána, de most épen ez a divat. Három virágcsokrot
hozott, a mikért a virágágyainak minden diszét kifosztotta.
– Itt vannak a bukétok.
– Jól van, kis leányom, mondá Lidi, a menyasszonynak valót vidd be
Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te
fogsz lenni.
– Hüh de sokra vittem.
Azzal betánczolt a Lidi hálókamrájába.
– No hát Ádám apó, szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva. Meg
van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?
Az öreg csak a fejét lógatta s az orra hegyét nyomogatta a mutató
ujjával.
– Én még mindig nem hiszem, hogy mi költjük el ezt a vendégséget.
– Hát mi a tatár?
– Hát – elgázolja a lokomotiv. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak
jön: «rum-rum-rum», hamis vágányra került s mindnyájunkat össze tör-zuz.
– Isten őrizz minket attól!
Megelőző kopogtatás után nyilt az ajtó, jött az egyik násznagy, a
konstábler. Valami táska volt nála, a mit úgy tartott a kezében, mintha
szeretne tőle elszökni.
– Adjon Isten, a mi nincsen. Szólt a beköszöntése.
A mire Panna, magyar szokás szerint, azt felelte, hogy:
– Vegye el, a mi van.
(Értik ez üdvözletváltás alatt: elébb a jót, aztán meg a rosszat.)
– Hát csak magában jött? szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik
násznagy hol van?
– Nem vagyok én őrző pásztora a diurnistának, mondá boszusan a
konstábler. Az bizonyosan a dispensatió után szaladgál.
– Bár csak el ne késnék vele.
– Nem kell az félteni. A diurnista olyan pontos, mint a harmadnapos
hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot,
perczre itt lesz.
– Hát abban a táskában mit hozott?
– Ugyan ne kérdezze Lidi kisasszony. Hisz e miatt késtem magam is
ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy «stikk».
– No mondja meg, ki bántotta?
– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt
említettem úgy-e, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen
befütötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, a mért jobban nem vigyáz az
általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok
alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem
magához, s így szólt hozzám: «hallja maga Paczal János, maga a
legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, a ki meg
tudja külömböztetni a babot a borsótól, hát most azt vetik a szemünkre a
honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a
szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az
előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, a mik félig,
vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a
nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy
az ifjak elidegenednek a szent házas élet áldásaitól. Hát már most járja
végig a várost Paczal János és a hol ilyen szeméremsértő módon
leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja,
hogy miről van szó? – «Én ne tudnám?» – Rögtön neki indultam. Estig tele
szedtem ezt a nagy tarisznyát, a hol csak egy boltban találtam kirakva,
mind begyürtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.
Lidi kisasszony azt kérdé tétovázva:
– Itt maradhatok én?
– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát a mint a táskát kinyitom
az alkapitány úr előtt s az belenéz, előbb akkorát kaczag, hogy majd a
fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében s azt
mondja: «Oh maga háromemeletes…!» De csak háromemeletesnek ne mondott
volna. «Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön
hordja vissza, a kiktől elkobozta.» Pedig hát én csak jól értettem.
Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de
egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a
figurája itt maradt.
Azzal a táskából kihúzta a János a botrányos öltözetlen alakot.
Hát arra minden ember elkezdett nevetni, a ki csak meglátta. Csak a Lidi
kisasszony nem nevetett, a ki nem nézett oda.
– János bácsi. Hisz ez egy gyerekjátékbaba! Mondá Panna.
De egészen meztelen! kiálta János, nem engedve az igazságából.
Erre aztán a Lidi kisasszony is elkezdett mosolyogni, s szelid hangon
mondá:
– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, a mivel a kis
leányok játszanak.
– Elhiszem, de azért mégis ez az, a minek a látása a fiatal embereket a
házasságtól visszariasztja.
A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő
nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemet-szájat tátott, a mint a
konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál
szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.
A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságból s a
Csicsonkának kinálta a babát.
– No nesze! Ezt neked hoztam.
A Csicsonka mélyen megsértődött ez ajándékhozatal által.
– Kell is nekem! duzzogá hátat fordítva.
– No lám! Ez is elriad tőle. – Hátha nem ez az, a mit össze kell
gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, a mi a fiatalság erkölcseit
megrontja.
Azzal visszadugta a veszedelmes figurát a táskájába.
Lidi kisasszony halk hangon mondá a konstáblernek.
– Önben, úgy látszik, hogy erős satyricus hajlamok vannak.
A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és
mosolygott. Hát valaki még is kitalálta, hogy ebben a tévedésben több
lesz a malitiosusság, mint a simplexség.
A Csicsonka szeretett volna már más thémáról beszélni.
– Huj, de czifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is
vannak a főkötőjén.
– Úgy illik az egy menyasszonynak, mondá Lidi kisasszony.
– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre
menyasszony?
– Azért, mert most épen ötven esztendeje annak, hogy az urával
egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.
– Hát miért kell a menyasszonynak, meg a vőlegénynek most a templomba
menni?
– Azért, hogy a pap rájuk adja az áldást.
– S miért kell nekik a pap áldása?
– Azért, mert azt az Isten úgy rendelte.
– Hát ha az Isten úgy rendelte, akkor a pap maga mért nem házasodik meg?
– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem
adhatná.
– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a
vőlegénynyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a
násznagygyal?
– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni! Eredj csak Csicsonka
az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a concipista úr?
– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én
kérdésemre a János bácsinak?
A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt
mondá, hogy:
– Megyek már a menyasszonyért; ki lehet már neki jönni.
A Csicsonka kinézett az ablakból az utczára.
– Jaj de sok ember van az utczán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet
várják.
Az Ádám bátyó azonban nagyon fitymálva mondá, az ablakból kinézve:
– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok
közötte.
A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, diszes
nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett,
derék, jól megtermett alak volt: az arcza is abból a fajtából való, a mi
idő jártával megkeményül, de nem ránczosodik: folytonos munkától
egészséges piros szinnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert
soha forró ételt nem evett, s czukorral nem élt. Annálfogva a szája nem
esett össze.
– Pompásan néz ki.
– Na moj dusu! Kaczki menyecske! kiálták duóban Panna és Frányó.
Ádám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a keztyüit
repedésig feszítő kezét:
– Látod, látod, mire jutottunk?
Zsuzsa néne mosolygó bánattal mondá rá:
– Hittük volna-e, hogy ezt valaha megérjük?
– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el
nem küldenek, a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a
lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett
bele a boldogságunkba.
– Csak már átestünk volna ezen a mai napon.
Közbelépett a Gagyuláné.
– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi
magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az
asztalra, van-e ennél külömb trakta egy herczeg lakodalmánál?
– Herczege válogatja, mondá rá Ádám bátya.
– Az esik legjobban, szólt Zsuzsa néne, hogy a kik ezt összehordták,
mind igaz szeretetből adták: senki sem tartozott vele. Nekünk nincs
atyánkfia. A ki mellettünk van, mind magunkforma szegény ember.
– Bizony, ha a szegeeny emberek mind összetartanaanak, az volna a
hatalmas atyafiság! Véleményezé Panna asszony.
Ebbe aztán a Frányó is beleszólt.
– No de ma vigan is leszunk. Nekem mar ugy viszket sarkam. Alig varok,
hogy csardast tanczolhasak menyasszonyal.
– Oh te bohó Frányó, pironkodék Zsuzsa néne: azt a csúfot csak nem
akarod rajtam elkövetni?
– Mi a? Hat magammal csak nem tanczolhatok podzabuczkit? Vagyom én
vőfily. Vőfily tanczolja mindig elsőt menyasszonyal.
Panna sem akart a dévánkodásban hátramaradni.
– De een is megforgatom vőlegeeny uramat! Legalább ha meeg egyszer
elkámficsorodik, legyen rá heles oka, hogy a palotai menyecske forgatta
meg.
– Ez mind igen helyes beszéd, jegyzé meg a konstábler, de csak az a
diurnista uraság jönne már a dispensatióval.
– Jaj! Most jut eszembe! szólalt meg a Gagyuláné. Azt mondta ám a
tekintetes úr, hogy ha esős idő talál lenni, ő majd rábeszél szép
szerével egy omnibuszost, hogy jőjjön ide s szállítsa el a templomig,
meg vissza az egész násznépet.
– No akkoó haat bizonyosan az omnibuszeer jár, mondá Panna. Akkor
kocsival fog ide jönni.
Lidi kisasszony szorgalmazá Csicsonkát.
– Kis leány! Nem látsz valamerről egy omnibuszt közeledni?
– De bizony látok! Egyenesen erre az oldalra tart.
– Akkor ő jön! vezényelt János. Ennek már egy hatalmas vivátot
kiáltsunk. Álljunk glédába, népek!
S azzal kellő sorban felállítá a társaságot: a két ajtó között. Elől
Ádám a Zsuzsával, utána János a Lidi kisasszonynyal, majd a Panna
Frányóval, végül a Gagyuláné a klarinétossal meg a két rajkóval.
Zsiga előre a szájába illeszté a klarinettáját.
– Aztán mikor belép, tust húzunk, rajkók! Tudjátok? Azt, hogy trattara
rittiri pimpillimpim!
Hát egyszer csak az őrt álló Csicsonka leugrik az ablakból s előre
szalad nagy ijedten:
– Jaj! Nem omnibusz volt az, a mi megállt a ház előtt, hanem egy
butorszállító szekér: aztán nem a diurnista úr száll le róla, hanem
Tarafás uram, a házi úr!
«Tarafás uram!»
Erre a varázs szóra az egész hadsor felbomlott menten.
– A házi úr! uram segíts! kiáltá Gagyuláné hátra futva.
– Nyakunkon a veszedelem, sipított a Ritka Panna s szaladt a benyilónak.
– Kánápé! kiáltá Zsiga a gyerekeire! Eldugjátok azt a hegedűt! Aztán
«irgundum gule!» szaladjatok! Iszkiri! A hol lyukat láttok, oda
bebujjatok. Meg ne szuszszanjátok. Ha kérdik, hogy hivnak? Más nevet
mondjatok.
Maga is megvonult a tűzhely szurdikjában.
Az Ádám, a Zsuzsa, a Lidi, meg a János helyükön maradtak.
A Frányó pedig nagy büszkén lépegetett előre-hátra.
– Mit nekem hausherr? Én minden nap megfizetek halaspinzt nekinek, ő
mondja nekem: «karsamadiner!» in mondok neki: «szervusz!»