(Mese.)
Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás
sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég
gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy
olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat
kőből kifaragtassa.
Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban
feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy
elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik
milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik
egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy
várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági
hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik
békében feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda
ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.
Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba.
A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga
költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy
a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.
Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon
módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette
volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a
miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák
szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig
azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!
Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a
kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem
szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van,
mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.
Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik
költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat
magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a
selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig
a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta
magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s
veresre sírta a szemeit.
Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját
teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a
hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel
ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.
Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és
lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágasbogas
gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben
lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit
az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.
Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs.
Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez
a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta
csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés
pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha
olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron
szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.
A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés
szomszédhoz.
– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt
fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a
dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.
– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a
bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az
ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából,
a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld
alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar
se téphet ki innen!
Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző
hölgy közül az egyik:
– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a
temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd
annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd
holnap megöntözi.
A numero kettős szép hölgy pedig azt gondolá magában:
– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást
kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgy is
megöntözi a numero három.
A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:
– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós
nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a
mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.
A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi
felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le
kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is
kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő
aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain
virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle
hallottam ezt az egész történetet.
Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is
mozdulatlan tudott maradni erre az időre.
A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a
hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.
– De hisz ez igen szép volt! Mondá Lidi kisasszony.
– Van ilyen több is, mondá Makár, öntudatos arczragyogással.
– Miért nem adja ön ki?
– Kiadni? Hol?
– Valami hírlapban.
– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai
terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A
kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a
hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s
innen is kidobnának, meg amonnan is.
– Hát csak úgy czél nélkül irogat ön?
– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy
el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz
belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő
az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.
– Ahá! Értem.
– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe
lejön – a dajkájával.
– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?
– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha
meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát
majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a
ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom
egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már
nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát
aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.
Ilyen emberek is vannak még a világon!
XXIV. FEJEZET. «NECESSITAS» MESTER S EGYÉB TITKOK, A MIKET NEM SZABAD
TOVÁBB ADNI.
A felolvasás idejét azonban nem töltötték a leányok hivalkodással. A
holnapi nevezetes nap sok tennivalóval látta el őket. A Gagyuláné
virágos merino ruháját át kellett alakítani az «arany menyasszony»
termetéhez. Azt a Csicsonka szétfejtette, a Lidi ujraszabta, s aztán a
darabokat ismét a Csicsonkának kellett összevarrni. A Lidi ezalatt
maradék selymekből a főkötőt illesztette össze.
A Csicsonka kezében nagyon lassan ment az öltögetés. («Nem szokta
czigány a szántást!»)
– Ha nekem is adna Lidi kisasszony tűt, czérnát, meg gyűszűt, hát talán
én is tudnék segíteni a varrásban. Ajánlkozék Makár úr.
Lidi kisasszony nevetett rajta. Már csak a tréfa kedvéért is megtette,
hogy előadta Makár úrnak a kivánt varróeszközöket.
De hát nem lett azon mit nevetni. Makár úr olyan szabályszerüen tudta a
tüzögetést, öltögetést, agyonvarrást, sebes-öltést, mint a legeminensebb
szabólegény.
Lidi kisasszony nem titkolhatta el e fölötti csodálkozását.
– Hát már ezt ki tanította önnek?
– Hja! Derék majszterem van nekem! – Az több legénynyel dolgozik, mint a
Nagy-Kristófbeli nagy szabó. Majszter «Necessitas» nak hívják.
– Sohse hallottam a nevét! Hol van a műhelye?
– Ohó! Ezer műhelye van! Minden utczában van. Csakhogy persze nincs
czégére kiakasztva, mert nincs engedélye a várostól.
– Akkor az nagyon gazdag lehet.
– Nem gazdag az, mert ingyen dolgoztat.
– Hogy én azt nem ismerem.
– Dehogy nem ismeri a kisasszony! Hát mikor egyszer-egyszer kezdem már
magam is észrevenni, hogy a posztó kabátom nagyon kopott már, a
kollegáim nagyon csúfolnak miatta, akkor tanácsot tartok Necessitas
mesterrel. Azt mondja: «édes Szüköl Makár! Te tanultad a kétszer kettőt,
tudod, hogy kilenczet a semmiből nem lehet kivenni: kölcsönkérni pedig
veszedelmes dolog. Tudod mit. Ennek a te egyetlen salonkabátodnak csak a
külseje van megkopva, a belseje vadonnat új, ha megfordítanák, egészen
új kabát lenne belőle. Csakhogy az ilyen műtétért megint a szabó fog
igénybe venni feltalálhatatlan számú forintokat. Vedd a tollkésedet,
fejtsd szét a kabátot, aztán végy tűt, czérnát és varrd össze szépen
magad. Szüköl Makár megfogadja májszter Necessitas bölcs tanácsát, s így
teremt magának az ócska kabátból új kabátot, egy forint ára új bélés
hozzáadásával.
– Már most tudom, hogy ki az a «májszter Necessitas»? mondá Lidi
kisasszony, a min aztán mind a ketten nevettek.
És valóban nagyon jó segítség volt Lidi kisasszonyra nézve látogatójának
közreműködése. – Ejh! ha az divatba találna jönni, hogy a thea estélyre
meghivott gavalléroknak tűt, czérnát, varrni valót adnának a kezükbe a
bájos delnők, hogy ne unják magukat!
A kakukkos óra azonban már háromnegyedet huhukolt tíz felé, Lidi
kisasszony gyöngéden figyelmezteté a vendégét.
– Nem aggasztja önt a kapuzárás közeledése.
Tudta jól, hogy annak a kapunyitásért járó összeg sem áll a «dies
nefastus»-on rendelkezésére.
– Oh az engem nem aggaszt. Én a kapunyitásért nem fizetek.
– Ingyen teszi meg a házmerter?
– Ingyen nem. De viszonosság alapján.
– Miféle viszonosság lehet az?
– Hát a házmesternek van egy nyomorék fia, a ki nem járhat iskolába, én
azt tanítom irni, olvasni. Ezért aztán kapok viszonszolgálat fejében
szabad mosást, takarítást és kapunyitást. («Do, ut des, facio, ut
facias». «Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy».)
Lidi kisasszony egészen helyeselte ezt a jogelvet. Ez képezi a
szegényeknek a gazdagságát, «teszek, hogy tégy».
– Hanem bátor vagyok tiszteletteljesen figyelmeztetni a kisasszonyokat,
hogy ezek felől az én mellékes működéseim felől ne méltóztassanak
senkinek beszélni, mert ha ezek kitudódnak, én a «hivatalos tekintélyt
lealacsonyító üzelmek» gyakorlásáért akkora hivatalos orrot kapok, hogy
pályázhatok az állatkerti elefánttal.
S azzal vigan folyt tovább a munka.
A mai est az egész «zöld paradicsomban» igen hosszúra nyúlt. Mindenkinek
adott valami foglalatosságot a holnapi nevezetes ünnepség, a Kaporék
lakodalma. A Gagyuláné sütötte a pereczet. A Ritka Panna kukoriczát
pattogatott. Zsuzsa asszony az Adám tisztáját vasalta. (Az öregnek korán
le kellett feküdni, mert a kabátját elvitték a szomszéd szabóhoz, hogy
új gallért varrjon rá, a csizmáját pedig a csizmadia komához, a ki
azokra új talpat fog öntetni. Reggelre minden meglesz.
Éjfél felé a Zsigáék is hazakerültek, azok aztán odalenn a pinczében
elpróbálták az új népszerű nótát: «Hallod-e te, kőrösi kis lány, kőrösi
kis lány! kőrösi kis lány!»
A mint ezt a nótát meghallotta a Ritka Panna, mindjárt utána kezdte
dalolni, az elragadt a Gagyulánéra, az ilyen fülbemászó nótáknak ördöge
van, még Zsuzsa néne is el hagyta magát általa csábítani, a mi aztán a
Csicsonkának teljes jogot adott, hogy ő is hozzá kezdjen a danoláshoz,
maga után rántva Makár urat, ki szörnyű hamis hangon, de becsületes
jóakarattal kisérte a dallost, míg elvégre maga a Lidi kisasszony is
belevegyült, szelid pianó zengésű hangjával, s úgy énekelte az egész
zöld paradicsom, hogy «Jaj, jaj, jaj! Jaj az átkozott! Úgy szeretett,
majd megevett, mégis elhagyott!»
Fogadni lehet rá, hogy a távollevő Frányó és két tuczat kebelbarátja
szintén ugyanezt a nótát harsogtatták végig az utczán, míg egy jóltevő
konstábler valamennyit be nem kisérte az áldott dutyiba, a hol olyan jól
lehet aludni – és ingyen.