Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát
Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy
diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, a mit ő is
protegálhat. A fénybogárnak is van Sphærája!
– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni,
szabadkozék Makár, mert ha kitudódik, hogy én dispensatiókat
«sollicitálok», azért kemény megrovást fogok kaphatni «hivatalbeli
hatáskör túllépése» miatt, s könnyen «hátralépővé» tétetik a várt
kineveztetésem.
Azzal iparkodott is jelenlétét befejezni.
Azt azonban még sem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi
kisasszony kézszorítását elfogadja.
S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, a minőt a «fion»
társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé
fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.
– Van-e önnek ma este üres ideje? kérdé Lidi kisasszony.
– Nekem?
– Eljöhetne hozzám egy csésze theára?
– Én? Ide? A kisasszonyhoz?
Lidi kénytelen volt elmosolyodni a nagy fiú zavarán.
– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap beállok a
divatkereskedésbe, a hol minden ellátást készen kapok: más fog
kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék
theám, maradék rhumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.
– Hehehe! Nevetett a másfélszemű emberke. Tehát «kárlátóba». Ma mindent
el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen. Dehogy van ma este
dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogy ne jönnék el? Ha kegyed
megengedi. Csókolom a kezeit!
Ettől a kitüntető meghivástól egészen szeleburdi lett a Szüköl Makár.
Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy
pödörgette a hegyes bajuszát.
Lidi kisasszony vette azt észre.
– Hát Paczal úr nem jöhetne el szintén egy csésze theára?
A szíves meghívás helyreütötte a symmetriát. János abba hagyta a
neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.
– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét.
Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a
Przepiorka Straduariussát.
– Hogyan? hogyan? kérdé Lidi kiváncsian.
– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, a miket még Lidi kisasszony
előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán
senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt
húsnemüektől, s senki holmi trikókról, vagy corruptióról ne
hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!
S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár
csak a pók a legyet.
Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra s folytatá a
Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.
Pontban nyolcz órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony
kamrácskájának ajtaján.
Nagyon ki volt csipve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán inggallér,
tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal,
volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legujabb façon szerint. A
salonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de a hol a moly lyukat
rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a czipői közül a jobb
lábra valónak más szabásmintája volt, mint a minőt a bal lábán viselt:
az valószínüleg tévedésnek az eredménye.
Lidi kisasszony már várt reá. A himző-asztal át lett alakítva
theázó-asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra irósvaj, szalámi
szeletkék, kétszersült, a kellemes illat, a mi a konyhába belépéskor már
megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült
burgonya is lesz!
Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig
barnára pirított fakó ficzkót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a
sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arczát! Arabiának minden
fűszere elülhet e mellett!
– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve.
Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki
thea-estélyre meghív!
– Az bizonyosan onnan van, hogy kegyed maga nem keresi az
ismeretségeket.
– Az már igaz. Ezt eltalálta. A kiket én ismerek, azokat én nem
szeretem, a kik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.
– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a
száraz, üres lélek lakik, a kit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá
fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad,
verseket ir.
– Hahaha! És novellákat úgy-e? De hát honnan találta ezt ki?
– Épen a külső viseletéről. Csak a kiben egy költő vagy egy művész
lakik, az érzi magát feljogosítva nem törődni vele, hogy a kalapja hány
helyen van behorpadva?
– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha
kegyed magától ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be
kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a
makulatur papirokat, a miknek még a hátára lehet irni, zsebredugom: nem
megyek én se korcsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra.
Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlás-szobában, a
minek az ablakából a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás.
Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákáczfának a
koronája. Az télen, nyáron tele van verebekkel. Odagyülnek éjszakára,
nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak
olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentől jobban
csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem
kiáltoznak «bravo, bravo, fuora!» Télen, mikor fehér a háztető a hótól,
akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek oda
jönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elite publikum; a többiek a
hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom
előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva,
igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akár csak a hölgyek a
páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy «ennél bizony akárhány
rosszabb előadást láttunk az arenában». Hát ez az én mindennapi
mulatságom.
– Hát úgy magasabb érzelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit
felolvasni?
– Ugyan hol venném őket?
– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze theát. Czukrot,
rumot saját tetszése szerint tegyen bele.
– Ha kegyed saját kezével tesz bele «egy» darabot, attól az nekem
egészen édes lesz. Rhum pedig fölösleges a theához, mert ha én egyszer
felolvasok valamit, attól egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint
más ember, ha reggelig korhelykedett.
– Hát tán hozott is magával valami felolvasni valót.
– A miről még eddig csak az ég verebei tudnak.
– Az nagy megtisztelés lesz rám nézve.
– Higye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha
százasokkal fenyegetnének, még akkor sem.
Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papirt, a mi első
tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási iv; hanem
aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami
kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a
Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, a
míg a felolvasás tart.
Makár úr helyreigazítá a manchettjeit és olvasott.