XXII. FEJEZET. LUKÁCS EVANG. XXI. RÉSZ 4. V.

Mikor vége szakadt valahogy a nagy siralomnak, azt mondá Makár úr:

– Hát ez mind igen szép, édes hiveim, hanem ezért a szépséges orrfuvási

concertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. A miket Zsuzsa asszony

elmondott, azok mind elfogadhatók, enyhítő körülmények gyanánt; hanem

azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú itéleten, hogy a

mit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában

hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz és tartsátok meg az

esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények

házának az ajtaja.

– Igaz, igaz! kiabáltak minden oldalról a hivek, ráesve Ádámra meg

Zuzsára. Nagyon igaz!

– Igaz! Igaz! Nagyon igaz! rekapitulálta a véleményeket Ádám apó. Hogy

meg kell tenni, a mi nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! önök mind

úgy beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy

menyasszony, meg egy vőlegény.

– Hát mi kell még? kérdé Makár.

– Hát az, a mi a háboruviseléshez kell.

– Talán bizony pénz? szólt egész fitymálással a diurnista.

– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az

esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.

– Ugyan mennyit kell fizetni?

– Legalább is egy forintot.

Erre általános nevetés támadt.

– Hahaha! Egy forint! Hisz az nem pénz!

– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai,

mondá Ádám apó.

Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelküen kapott a zsebéhez. S aztán

lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arczoknak

elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kivánatos

rongyos egy «flóres»-t.

– Csodálatos! mondá Makár úr, a ki abban a hitben nyult a mellénye

zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem

más, mint egy árva czigaretta-papir. Nagyon csodálatos, hogy

szent-György-napján az egyforintosok hogy eltünnek szem elől.

Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy «actu» mind valamennyinél

hiányzik az a reális egyforintos. «In spe», theoriában mindenkinek van

több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos

«monas», a mi a világot alkotja, az nincs sehol.

– Micsoda? kiálta ekkor a Frányó. Egy forint? Senkibe sincs egy forint.

Szíp magyarok! No hat csak tót leginnél megtalálja magát az a ’zegy

forint. Én megcsinálom egy forintot.

– Csak nem akarsz tán bankót csinálni? riadt rá Makár.

– Oh nem. Csinálom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt

nigykrajczáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő

iczakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Z ijjel nem

halunk kamaraba.

– Hát akkor hol háltok, te golyhó?

– Hum! szólt ravasz hunyorgással a legény. Van nekünk kegyes patronus,

konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utczan, mintha volnank

riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba.

Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajczárért.

Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Adam bacsi.

Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.

– Istenem! sopánkodék az öreg; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk

egymásnak adni.

Erre meg a Ritka Panna ugrott elő.

– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet

uram is vaót. Az egyik meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg

mind a kettőt. Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a

gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szivesen

kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee!

Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két

ezüst gyűrűt, a melynek okozói nyugosznak már, (ki az Úrban, ki a

tömlöczben) s ráerőteté az Ádámra meg a Zsuzsa asszonyra.

– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, a miben az Úr

szine előtt megjelenhessek, mondá Zsuzsa asszony.

– No az meg az én gondom legyen, szólalt meg a Gagyuláné. Van én nekem,

édes lelkem egy gyönyörüséges szép virágos merinó ruhám, a miben az

urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de

magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.

– Igen! Igen! vállalkozott a Lidi kisasszony. Én varrok főkötőt is

hozzá, a miben a templomba elmehet. Keztyüt, czipőt mind összeszerzek.

Ez az én dolgom lesz.

– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot; csevegé a kis

Csicsonka.

A Gagyuláné továbbra is gondolt. Én adok pereczet, a szomszéd milimári

ád hozzá turót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk.

A Pannának ez egy új eszmét adott.

– Hohó! A zsidóasszony, a ki a kisboltban ludfertályt árul, tudom hogy

ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.

De a Paczal János sem maradt hátra.

– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának s itt lesz a tormás

virsli, a mennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.

A Miska czigány is tudott valamit adni.

– Mink meg kitartjuk muzsikával a lakodalmat.

– Úgy bizony! szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk

az egeesz lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep

graacziaajaara. Ne feljeen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk

akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utczaan. Soha se laattak a

Staaczió-utczaaban olyan galoppaadaat!

– Haj no! Adam bacsi! noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az

öreget. Csak kicsi kurázsi.

Az öreg azt sem tudta: égen van-e, vagy földön.

– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit

mondasz, te drágám?

Zsuzsa félrefordítá a fejét, a kezét a szája elé téve.

– Oh, én úgy szégyenlem magamat!

Az Ádám eléje lépett, az arcza úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy

szinte elmultak róla a ránczok. A kezeit eléje nyujtá.

– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára.

Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök

hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!

Nagyon érzékeny jelenet volt ez. Azért, hogy a vőlegény és menyasszony

két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.

Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is

az ilyennek szerepet osztani.

Odalépett a két öreg közé s kétfelé tartotta őket.

– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a

pillanatja az ölelkezésnek. Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a

szinpadon, hogy «szeretsz-e?» «szeretlek!» «no hát menjünk a paphoz!» A

szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor

kihirdetik, három vasárnap. Ha pedig mi három hétig várunk a

lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres

helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig az

alatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utczára. Azért már most hát én

következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem

kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, a mire legtöbb

szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjából. Én rögtön elmegyek a

főtisztelendő prépost úrhoz s kikönyörgöm számotokra a dispensatiót.

Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok a

lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást a szegények házáig.

Most szabad már ölelkezni.

De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a

nyakába, s azt csókolták össze-vissza.

– Köszönöm, köszönöm, dörmögé Szüköl Makár. De az a multkori csók talán

még is jobban esett.

A gazdag szegények: Regény · 第 35 / 58 题