Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét s
gyöngéden visszaültette a karszékébe. – A szegény, alacsonysorsú
némbernek az arczán csupa jóság volt kifejezve.
– Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az
orczáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja
kisirni. – Igaz. Úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. – De
hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, a ki akarja, s
aztán dobjon ránk követ, a ki gyalázatot talál rajtunk. – Épen ebben a
hónapban mult annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat
éves leány voltam; az én Ádámom pedig húsz esztendős legény. Mind a
ketten itt laktunk a Ferenczvárosban: az én anyámnak a háza szemközt
volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak
jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a
kelengyém is készen volt s az Ádámnak a moring pénze. Mind a kettőnk
szülői jómóduak voltak: már a hogy alacsonysorsú emberek között mondják.
Az anyám milimári volt; négy szép tehene állt az istállóban, magam
hordtam be a tejet a városba egylovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig
hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet.
– Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel? Szólt közbe a
Szüköl Makár úr.
– Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy «ember tervez, Isten
végez». – Meg hogy «szegény ember akaratját boldog Isten birja». – Azon
a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak
összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre
kisértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy
emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút vettünk mind a
kettőnek a keresztfájára – téli zöldből, meg piros csipkebogyókból. Én
is árva lettem: ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a
farsangról. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk «új
kenyérrel», vagy később «új borral». S az alatt csak úgy az ablakon
keresztül beszéltünk egymással, a hogy tisztességes jegyeseknek illik.
– A biz úgy volt! Erősíté Kapor Ádám.
– Ekkor jött az a márczius 15-ike, a mi nekem is, másoknak is örökké
emlékezetes marad. A Duna árja átszakította a gátakat s két oldalról
rohant a városra. Úgy emlékezem rá, mintha csak az idén történt volna. –
Sötét éjszaka volt. A mi utczánknak csak a végén pislogott egy
olajlámpás.
Egyszer csak ágyúdördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az
utczára, s az utczaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy
nem lesz semmi baj. Császári pattantyusok ágyúzzák a megtorlódott jeget
Promontornál.
Nemsokára azonban a Szent-Gellért fokáról kezdtek az ágyulövések
megvillanni. Az ágyuk mind a város felé voltak fordítva, hogy a
dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet?
Egyikünk sem tudta. Minden lakós kinn volt az utczán a ház előtt, de még
senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk
volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk
volna.
Egyszer csak azt látjuk, hogy az utczánk sarkán égő lámpásból két lámpás
lesz. Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a
második lámpás.
Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt,
hogy a mi értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem
ágynemüt, fehérnemüt felczepelni. Magamra maradtam. A mi cseléd volt a
háznál, az mind elszaladt: ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd
azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóból
kiszabadítani. De mire le akartam jönni a padlásról, már akkor az
ajtóragasztóig ért az árvíz. Én ott rekedtem a padláson. De még oda is
utánam jött a víz; úgy hogy ki kellett másznom a háztetőre.
– Hát nem tudott konstábler után kiáltani? mondá János.
– Hát a tűzoltók? A mentőtársaság? Kérdé Makár úr.
– Volt is akkor konstábler, tűzoltó, mentő-társaság! – A nagy jéghasábok
egymás hegyén, hátán torlódva harsogtak végig az utczán: csak úgy
rengett alattam a ház. Itélet napja volt az! Rettenetes volt hallgatnom
az állatok rémítő bömbölését, a mik az istállóba rekedtek. Átellenben az
Ádám lovai nyerítettek s a sertései visítottak a halálos vivódásban.
Minden állat olyan hangon ordított, a minőt ember sohasem szokott
hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a
varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, a mint egy
ház összedült az utczasorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogból
voltak építve.
S a víz még egyre nőtt. Az utcza sarkán égő lámpás, meg az a másik ott a
vízben, mindíg közelebb értek egymáshoz; utoljára egygyé lettek, nagyot
lobbantak: a víz kioltotta a lámpást.
Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert
téglából van építve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a
nagy kendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogy döntögeti le a jeges
vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az
átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon.
– Hát a propellerek nem jöttek a segítségükre? Meg a csónakegyletek?
szólt közbe Lidi kisasszony.
– Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor! Hát egyszer, mikor már
a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok? Az Ádám
padlásának az ajtaján, a hol a szénát szokták felvinni, valami sötét
alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a
padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga
ott állt a tetején. Tutajt csinált magának.
– Az a valami: a tutaj! kiáltott közbe a Frányó.
– Kivált a jeges árvízben! A mint az Ádám meglátott engem a kéménybe
kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, a míg
értem jön a tutajjal. De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a
gyarló alkotmánynyal át lehessen vádolni a jégzajon. Hasztalan volt
minden erőködése. Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az
utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövö jéghasábok
úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. «No most frissen!» Én
hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az
Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyujtva
vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított,
megcsókolt, először életünkben.
– Jajh. Még a sarkamban is meghült a vér, sohajtá a Ritka Panna.
– De már most igyekezzünk innen sebtén, mondá az Ádám, mert ha ez a
megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostúl.
Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, a hol
kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a viz árja
sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensulyt
fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor
sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a «luláj-machen». Erről sem
tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges
Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal
hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel «lulaj rechts, lulaj links»
így törték a jeget, s a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott
kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a míg vizet értünk.
Az volt a «nász-utazás», galambom, szerelmem!
Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét.
– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út
a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas jeges víz fehér.
Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a
városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk.
Hideg, metsző szél fujt. A két üres hordóból, a padlásajtóból, az én
nagy kendőmből, meg az Ádám köpönyegéből csináltunk egy sátort, ez volt
a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret, ez volt az én
kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja.
Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.
– Minek is menekültünk mi meg akkor? motyogá Ádám apó. Mi szükség volt
két koldussal többnek megmaradni a világon?
– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi
is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat.
Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még
csak az utczának se találtunk a nyomára, a melyben szülőinknek a lakása
állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak
ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az
árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve
abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink
helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én
koráll nyakkötőmet, a mit az anyámtól kaptam egyszer karácsonra.
Kisütötték róla, hogy pogány korbeli maradvány s betették a museumba.
Ott láttam meg.
– Kezdek a sorsommal kibékülni! sohajtá fel a diurnista.
Az öreg asszony derültebb arczczal folytatá.
– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő
meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk
egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett,
hanem csak egy virágos kökény-bokornál, a csillagok ragyogása mellett;
de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, pedig a
kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra eszünkbe jut, hogy
mit esküdtünk akkor egymásnak.
Szüköl Makár szomoruan szólt közbe.
– Hát én még egy kökénybokrot sem láttam virágozni soha.
A Ritka Panna pedig azt az észrevételt tette rá, hogy:
– Bizony pedig héj de sokan vannak, a kiknek a viaszgyertyánál se jut
eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.
A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit
megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.
– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna
henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna
szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk
egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomoruságot. Pesten elkezdték
az ujbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba s a mit
kerestünk, azt hiven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha
alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha
egyszermásszor az egyikünk kidőlt a munkából, a másik dolgozott dupla
emberszámba.
– Hallja ezt? Lidi kisasszony! dörmögé Paczal János.
– Hát hiszen a mit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is
szerettük volna mi megtartani, folytatá a Zsuzsa asszony, de soha annyi
módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit
megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk
is, de szerettünk tisztán lakni. Hanem egyszer még is történt valami, a
mi rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy
kis fiucskával. Most is könybe lábad a két szemem, ha reá gondolok.
Olyan volt, akár egy kis angyal, a kik ott az oltárképen a Szűz Máriát
körülrepkedik; csakhogy épen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind
a ketten. Mikor dolgozni mentünk, magunkkal vittük.
– Nem volt bölcsőde? kérdé Lidi.
– Dehogy volt! Ha lett volna sem váltunk volna meg a kedvestől. Egy
napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. «Hallod-e, Zsuzsa, ennek a
kis fiunak becsületes nevet kell ám adni, hogy ha egyszer megnő, ki ne
csufolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apáról való, neve
sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan
zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.»
Ettől fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam
a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az
Ádám meg télen havat is lapátolt. S a mellett úgy éltünk, hogy hétszámra
eldanolhattuk volna: «nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!»
mégis összekuporgattunk annyit, a mennyi elég volt a tisztességes
menyegzőre, nekem egy menyasszonyruhára, meg a jó czimboráinknak egy kis
áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.
Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni
minden erejét a további beszédhez.
– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett.
Járvány volt az egész utczában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind
belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő piros képű
angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalomból temetés
lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettől fogva aztán
nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket
összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk,
nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, mi
sem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani
nyomoruságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy
abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, a mit ebből az udvarból
egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.
– Oh én édes párom, de igazán mondod! rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át
hű élettársát.
S ez aztán ragadós. Kiki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a
Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska czigányt,
egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni
hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig épen kaucsukkal volt
behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.