Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart! deklamált a Pikusz az
ablakban. – Ez a Vigyázznak szól!
– Hát az a kutya megszökött?
– Kiugrott az ablakon.
– Bizonyosan a gazdája után futott.
– No majd adok a semmiházinak.
Már ott kapar az ajtón.
Zsuzsa asszony beeresztette.
De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, a mit a
bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére s a nyakát
elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú
vonítást támasztani.
– Mi lelt, Vigyázz? Mi bajod?
A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá,
annak a térdére tette a fejét s elkezdett keservesen szükölni, nyafogni.
Úgy sírt, mint egy valóságos ember.
– Mi lelte ezt az ebet?
Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült
utána. Rémült volt az arcza, a kezeit tördelte.
– Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát.
Kegyelmes Istenem!
– Az én uramat? Szent Isten! Mi történt vele?
– Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte.
Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam pereczet,
pattogatott kukoriczát, mindent a standon!
Ez még alig végezte, jön futvást a hagymás kofa, mint egy őrült léggömb
a százránczú szoknyáival s odakinn elkezdi a kiabálást:
– Krisztus atyaam! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra
jutottunk! Itt hozzaak a szegeen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz
tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.
Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga czigány, meg a két
rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre
kiabáltak:
– Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a lánczhídról a
Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már.
Itt hozzák. Dikhecz a másvilágra. Szegény Ádám apó!
– Akkor én is elölöm magamat, mondá Zsuzsa asszony s futni akart.
Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá.
– De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az
tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a
Dunába is belefuladjon, meg a lóvonatuval is elgázoltassa magát. –
Hármas halállal még nem halt meg ember.
Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett.
– No az igaz, hogy ez nem lehet. De mégis «úgy» hozzák.
– Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen
gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a
lánczhíd, meg a lóvonatú vasut? Mire ide értek a hírrel, már akkorára
háromféle halállal mulasztották ki.
No de most jött egy igazi hirnök, a ki valósággal szemtanu volt: a
Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosárban, a mint szaladt.
– No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony!
Semmi se nem meg van baj! Csak az Adam bacsi egy kicsit meghalta magat.
De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan
poeta, Vojtina Matyas: «egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy
volt.»
– Oh te bolondos Frányó! mondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva
a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a
haaznaal!
Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt
meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a
Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt
lehorgasztva. A szürke kabátja elől csupa vér.
A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje.
– Jaj, jaj, édes jó uram! Mi történt veled?
– No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve, figyelmezteté Lidi
kisasszony.
Makár úr rá kiáltott az asszonynépre.
– No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán
elesett az öreg az utczán.
– De csupa vér a ruhája! Jajveszékelt Zsuzsa asszony.
– Igen, mert betörte az orrát, magyarázá a constabler.
– S az volt a nagy szerencséje. Mondá Makár úr. Érvágás helyett szolgált
neki. Tolják ide azt a karos széket, hadd helyezzük bele. El van
szédülve még, de majd életre tér azonnal.
A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gördülő széket, s
abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.
Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a
lamentatiója. (A Zsiga czigányt, meg a Frányót is bizvást az
asszonyokhoz lehet számítani.)
– Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? sopánkodék Zsuzsa asszony.
Sohasem szokott ez vele történni.
– Egy kulcsot kell a nyakacsigájára tenni, attól elmulik, tanácsolá a
Gagyuláné.
– Menjen innen azzal a kulcscsal! hisz az az orrvérzés ellen való! szólt
Zsuzsa asszony.
– Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteni ’z orraba: attul halalt
mindgyar kiprüszköli, javaslá a Frányó, készséggel tartva oda a
butykosát.
– Semmi sem jó ilyenkor, mondá a Zsiga czigány, mint forró
spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt
spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden
muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyujtsd meg frissen!
S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a patiens fel nem
mordul.
– Elmenj! Mert úgy nyakon teremtelek, hogy…
– Már motyog valamit! Lelkendezék Zsuzsa asszony. Mit mondtál, édes?
– Meghaltam. Dörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát.
Ekkor aztán neki állt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az
útból.
– Én tudom ennek csak a módját, szólt neki türkőzve. Majd kidömöczkölöm
een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg
többet.
S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát
hatalmasan dömöczkölni.
– A hüvelykujjait kell neki huzogatni! Az a legjobb, kommandirozott a
klarinétos, s azzal a Miska, meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét
s ketten két felül, neki vetve a lábaikat a karos széknek, elkezdték
annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint czinczálni.
De már ezt az Ádám apó maga is megsokalta, felugrott, lerázta a kínzóit
a nyakáról.
– Menjetek a pokolba! Ne czibáljatok, dagaszszatok engem! – Ti hienák!
Még a halottnak sem hagytok békét?
A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy
diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a
bámulatos sikert.
– Oh jaj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél!
– Dehogy tértem, házsártoskodék az öreg. Holt ember vagyok. – Tudom én,
hogy miért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy
meghaljon.
Ekkor aztán a János lépett közbe.
– No de «halál ellen is van orvosság». Van-e még abbul a fuxinos borbul?
Lidi kisasszony sietett azt előhozni.
– No öreg! Mondá János, odatartva a palaczk száját a pátienséhez. Mit
mond Petőfi? «Járjunk e temetőbe: Ily szomoru időbe.»
Addig nem vette el a szájától az üveget, a míg jót nem huzott belőle.
– Hallja, János, mondá (intra parenthesim) Makár úr. Egy szó sem igaz
abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.
– Mondtam én, hogy ez csak «szabónak méreg, kovácsnak orvosság». No hát
Ádám apó! Ugy-e, hogy élünk?
– Az mindegy, dörmögé Ádám. Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok
végezve.
– No hát mi történt? unszolá Makár. Talán elutasította a tanácsos úr a
folyamodásával?
– Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan
szép folyamodás, hogy méltó volna a «Főváros»-ba kinyomatni. Aztán
mindjárt ráirta a hátára, hogy «fiat piscis», vagy mit szokás oda írni.
– No hát akkor minden jól van! Mondá Makár úr.
– Magának jól van; de nekem nincs jól.
– Beszéljen hát világosan.
– Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben, aggoskodék Zsuzsa
néne.
Az öreg szétnézett mogorván. Leránczolta a bozontos szemöldeit.
– Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit
bánom? maradjanak itt. Úgy is előbb-utóbb kitör a szeg a zsákból.
A Ritka Panna nem birt már a kiváncsiságával.
– Most mingyaar een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele?
Az Ádám apó összeszedte magát s még egy szíverősítő kortyot huzva a
borospalaczkból, ráadta a fejét:
– Hát, mi türés-tagadás? A biz így van. A mint én korán reggel
felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a
tekintetes tanácsnok úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsnok urat
keresem: azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra,
csak mindig a szaga után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon
rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem
várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt.
A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől
végig, s azt mondta rá: «bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám!
Kend burokban született, szerencséje van. Épen van üres hely a szegények
házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt bele
helyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával.
Ejnye de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az
bizonyosan Petrezselyem Jóska volna».
– No, hála a magas egeknek! sóhajtott fel hangosan Zsuzsa asszony.
– No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a
bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a
tekintetes urral; de ő azt mondta: «nem, nem engedem a kezemet
megcsókolni»; akkor, csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: «No most
még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, a mit kend
kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a
házasságlevél, a pap bizonyítványa a felől, hogy Kapor Ádám, meg Kömény
Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség?»
Zsuzsa asszonynak a térdei megroskadtak erre a szóra.
– Én Istenem!
– Hej hogy végig szaladt rajtam a hideglelés erre a szóra! Mondá Ádám
apó. – Mit feleljek? Hazudni nem tudok. – Ha tudnék, sem segítenék vele
senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függő lámpásra. – A
tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: «no
öreg! régen volt az, ugy-e? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben,
miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát
csak azt diktálja fel, majd én aztán kiiratom a bizonyítványt a
mátrikulából.» – Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna rá valamit.
– De nem vitt rá a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy
biz olyan templom nincsen a világon, – és hogy minket soha pap nem adott
össze.
– Jaj, most mindjárt kiég a két szemem. Rebegé Zsuzsa, a kötényével
takarva el az arczát.
– «Akkor sajnálom önöket jó öreg, így szólt a tekintetes úr. De a városi
statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában
csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.»
– Most már én is halott vagyok. Sóhajtá Zsuzsa asszony.
Az öreg ember végig borzolta az ősz haját a kezével.
– Mikor én ezt meghallottam, csak úgy tánczolt körülöttem az a sok
almárium, tele nagy könyvekkel, iráscsomagokkal. Két ablak helyett
négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le
akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és
megrázott emberül: «no hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez
esetben mi a teendője? Azonnal czurukkoljon haza: vigye rögtön a
Zsuzskáját a paphoz, s a mit elmulasztott ötven esztendeig, most az
ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká
jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a
pátenst a szegények házába. De a jó erkölcsöket fenn kell tartani. Ez
alól nincs kivétel. Meg kell házasodni.
– No hát, hisz ez a legegyszerübb dolog. Mondá Makár úr.
– De uram, ha én nekem azt mondták volna, hogy penitencziából négy
kézláb menjek végig a városon s emberi szó helyett röfögjek, mint ama
kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a
regula, hogy én most jöjjek haza s itt valamennyi ismerősöm előtt a
jámbor tisztességes becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én jó
drágám, a kivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem:
nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arczát
örökre megpirítsam, az ő szemeiből könyeket fakaszszak, a miket nem
tudok letörülni, hogy a kit eddig minden ember úgy becsült meg, hogy
«édes Kaporné asszonyom», ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy
szólítson, hogy «hallod-e te Kömény Zsuzska!»
Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját
az öklével.
– Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? hogyan kerültem az
utczára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden kő ki akart futni
a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben egy
tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kaczagását.
Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit
mondjak, ha kérdezik miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler
úrral, vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.
– Pedig jó, hogy épen szembejöttünk a nagy patikánál.
Az ám. Ott volt azon a tájon, a hogy egyszer csak beszakadt a lábam
alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért
tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. Csak azt tudom, hogy meghaltam.
– No, no, Ádám bátya, nem kell kétségbeesni.
– Hiszen már nem mozdulok. Megadtam magamat. Jöhetnek a férgek.