Ugyan nem kell hozzá nagy időjóslási tehetség, hogy az ember előre
kitalálja, hogy a Szentgyörgy-napja kritikus nap fog lenni. «Kellemetlen
idő, – általános földindulás, – száraz mennykő és lapos guta sűrű
beütései.»
A «zöld paradicsomban» már korán reggel nem maradt más élő lélek, mint a
Csicsonka. A Pikuszt nem lehet emberszámba venni, noha most már két
nyelven beszél. A Vigyázzt ugyan becsukták a Lidi hálókamrájába, hogy
maradjon otthon házőrzőnek, meg hogy utána ne szökjön az Ádámnak, de az
már raffinált gonosztevő volt. Szerét tette, hogy a nyitott ablakon
kiugorjon s aztán kibujt a kapu alatt.
A Csicsonkának himzeni való munkát adott a Lidi kisasszony.
A Csicsonka féltében hol danolt, hol meg fenhangon beszélt.
– Itt van ni! Már megint csomóra fult a haraszt! – Jó reggelt Zsiga
bácsi! – Jó reggelt Ádám bácsi! – Van is itt valami bácsi! – A
klarinétos névnapot muzsikálni jár, a vasuti meg a városházára ment az
instantiájával. A többi mind pénz után szaladgál. Itt a Szentgyörgy-nap.
Házbért kellene fizetni. – Legjobb a Frányónak, mert az mindennap
lefizeti a háláspénzt, nincs többet rá gondja. – A nagymamának is jó
már, mert azt meg elvitték a bolondok házába. Legalább fűtött szobába
jut valahára. De furcsa is volt a nagymama az utolsó időkben. Azt
kívánta tőlem, hogy ezután ne az utczaszögleten áruljak virágot, hanem
menjek be a Grand Hotelbe. Előkereste a ládából a szegény anyámnak a
leánykori ruháit, a mikben az árult virágot, s azokba öltöztetett fel.
Olyan czifra voltam, hogy az utczán utánam szaladtak a gyerekek. Jaj de
rosszak azok az ifjú gavallérok ott a vendéglőben! – Az öregek még
rosszabbak. – Bizony haza szaladtam én! Hisz azoknak nem úgy kellene
magukat viselni, mikor egy kis leány virággal kinálja őket. «Hát te
félsz a csipkedéstől? kiabált rám a nagymama. No megállj, majd én
csipkedlek meg!» Aztán lehúzta a ruhámat s csalánnal csipkedte a
bőrömet. Az fájt nagyon. Én könyörögtem, hogy ne bántson. Akkor aztán
azt kívánta, hogy danoljam el azokat a nótákat, a mikre megtanított,
hogy majd az urak előtt produkáljam velük magamat. Én szégyenlettem,
inkább sikoltoztam, mint hogy danoljak. Akkor egyszerre berohant a Lidi
kisasszony, s rátámadt a nagymamára, hogy minek kínoz? Azt látta volna
Ádám bácsi! Az állatkerti oroszlán semmi ahhoz képest, a milyen a Lidi
kisasszony volt. Úgy összeszorította a nagymamának a kezeit, hogy meg se
tudott mocczanni. Csak azokkal a pajkos nótákkal tudta magát kiénekelni
a keze közül. Mikor a kisasszony kiszaladt, azt mondta a nagymama, hogy
de bolond ez a nagy leány, hogy ezzel a csinos pofával, meg ezekkel az
erős kezekkel nem az orpheumban produkálja magát, mint trapézművésznő.
Ha még egyszer idejön, proponálni fogja neki, hogy elszerzi. – Hiszen
vissza is jött, de doktort hozott magával. Ej de furcsákat kérdezett az
a doktor mindkettőnktől. Belénk hallgatódzott, összekopogtatott,
utoljára is a nagymamát elvitette kocsin, olyan zubbonyban, a minek a
két ujja össze van kötve. – Bizony édes Ádám bácsi! Ez lett annak a
históriának a vége. Akkor aztán a Lidi kisasszony megfogta a kezemet,
ide hozott magához, azt mondta: «nem árulsz több virágot, hanem
megtanulsz varrni, himezni, megélsz becsületes módon, nemsokára pénzért
dolgozol. Jaj milyen jó dolog az a «dolog!» A helyett, hogy egész nap
«tessék ibolyát venni!»
– Frau, komm z’hausz! kiáltottak a háta mögött. A Pikusz állt az
ablakban s onnan leste az asszonyát.
– Jaj, hogy megijesztettél, te Pikusz. Bizonyosan a Zsuzsa nénit látod
jönni. Most már ne trécselj Csicsonka, hanem láss a dolgod után! Ennyit
tudtál csak végezni, annyi tenger idő alatt?
– Hát te kivel diskurálsz idebenn? kérdé az ajtón belépő mosónő.
– Senkivel sem! Csak azért beszélek fenhangon, hogy ha valami tolvaj
jön, azt gondolja, hogy sokan vagyunk idebenn.
Zsuzsa asszony egy nagy üres kosarat hozott a kezében, a minőben ruhákat
hordanak a házhoz, s azt ledobta a konyha közepére.
– Jajh, de agyon vagyok fáradva. Majd eljártam a két lábomat.
A Pikusz rögtön ott termett a kosár szélén s azt kérdé:
– Wasz haszt tu bracht?
– Nix, nix.
A Csicsonka ismétlé a kérdést:
– Hát hozott-e sok pénzt haza?
– Egy keserves piczulát sem. Mindenkinek házbérfizetés van a nyakán. A
czimmerherreket meg épen otthon sem lehet találni ilyenkor, három nap
előtte, három nap utána. Mind azt mondták, hogy jöjjek egy hét mulva.
Mintha engemet is nem égetne a házbérfizetés! Máskor csak elvártam
könnyű szerrel. Az uramnak a havi fizetése, meg a mit az albérlőktől
kaptam, a varró mamzeltől a kamráért, a czigánytól a pinczéért, a
konstáblertől a padlásért, abból kitelt a házbér. De most, hogy az
uramat elbocsátották a vasuttól, nincs fizetés. A háziúr azt rendelte,
hogy az albérlők egyenesen az ő kezébe fizessék az angáriájukat, még
pedig egész fertályt előre. Azt is csak ketten tudták előteremteni, a
Lidi kisasszony, meg a János. Azzal ők is készen lettek. Én aztán, hogy
a mosásért nem kaptam pénzt, egy árva garasnak sem vagyok ura.
– Ejnye, de kár volt a Lidi kisasszonynak előre kifizetni három hónapot.
Nem kérhetné vissza?
– Visszakérni? A mi már Tarafás uram zsebében van! Hamarább vissza lehet
kérni a tengeri nyulat az óriáskígyótól, a mit már egyszer lenyelt. Hát
aztán miért kellene visszakérni? te!
– Mert már a Lidi kisasszony nem marad itt tovább.
– Hát hová készül?
– Jajh, azt nagy szerencse érte. Annál a nagy divatárus czégnél kapott
kondicziót. Ő lesz ott most első mamzell.
– No annak hát felvitte Isten a dolgát. Egyrészt örülök rajta, másrészt
meg sajnálom. Örülök, hogy már neki jobb dolga lesz, mint eddig volt, de
sajnálom, hogy már ezután nem láthatom. Úgy hozzá voltam szokva.
– Hát hiszen maguk is elmennek majd innen Zsuzsa néni a városi szegények
házába.
– Oda bizony, de csak úgy, ha nyélbe tudjuk sütni. De hát ahhoz is
szerencse kell. Olyan az, mint a lutri. 90 számot tesznek be, s csak
ötöt húznak ki belőle. Jól járt, a ki megálmodott egy ternót. – Nekünk
egy ámbó is elég volna. Most jár oda az öregem épen az instantiájával. –
De én egész éjjel mindig arról álmodtam, hogy vasutra akartam ülni s
aztán lemaradtam róla.
– Mit csinál a kisasszony? kiáltott a Pikusz, az ablak üvegét
megkopogtatva hosszú csőrével.
– Ahán! A kisasszonyt látja a Pikusz.
A Lidi érkezett meg. Egyszerű, de csinos szabású tavaszi ruha volt
rajta, csíkos perkálból. Azt is maga szabta ki és maga varrta meg.
Huszonhét krajczár volt rőfe. A kalapját is maga diszíté, nem volt rajta
sárga rigó.
– No édes Zsuzsa néni, én is haza kerültem, még egyszer, utoljára.
– Hát csakugyan igaz, hogy a nagy divatárúkereskedésben kondicziót
kapott?
– Már elfecsegte a Csicsonka?
– Hát nem azt mondta Lidi néni, hogy ezentúl mindig igazat kell mondani?
– De azért nem kell mindent elmondani, a mi igaz. Hiszen nem azért
hallgattam vele a háziak előtt, mintha titkolni való volna, hanem azért,
mert nem jó a szegény embernek előre dicsekedni valamivel, a minek igen
nagyon örül, a míg a kezében nincsen, mert hát ha semmi sem lesz belőle.
– Jaj de igaz! mondá Zsuzsa asszony. De igazán szegény emberek ajtajára
felírni való mondás!
(Ezt biz a nagy urak is oda faragtathatják a portáléjukra.)
– Még is megsegített a jó Isten! Most már egészen boldog vagyok. Kapok
hatvan forint havi fizetést, aztán reggelit, ebédet, ozsonnát, vacsorát,
a mennyivel ketten is jól lakunk. Szabad a kis leányomat is magammal
vinnem.
– Kis leányát?
– Hát a Csicsonkát. Ha a nagyanyját az őrültek házába vitettem, most
nekem kell róla gondoskodnom. Megfelezzük vele az én ételemet. El is
hálhat az én szobámban, ha három széket egymás mellé teszünk.
– Oh az nagyon jó lesz. Én még sohasem háltam széken.
– Hát min?
– Csak egy zsákot tettem a földre s egy pokróczot húztam magamra, úgy
aludtam.
– No majd ezután neked is jobb dolgod lesz. Tanulhatsz.
Azzal szétnézett a varróleány az elhagyandó otthonban.
– Mégis olyan nehezen esik a szivemnek, hogy ezt a helyet itt kell
hagynom. Úgy megszoktam már ezt az egész «zöld paradicsomot», mintha
valósággal paradicsom volna. – Hát még a jó Zsuzsa nénit. Nekem olyan
volt, mintha édes anyám lett volna. – Igazi édes anyám. Olyan jól esett
az Ádám bácsi kegyes dorgálásait hallanom hébehóba. Semmi hibát nem
hagyott szó nélkül. Ki mond már nekem ezután őszinte igazságokat? A jó
Gagyulánét sem hallom többet panaszkodni a rossz világ ellen, se a
hagymás asszony nem dicsekedik előttem többet a magas
összeköttetéseivel, a miket a honatyákkal föntart. Hát a szegény Zsiga
czigány porontyát ki itatja már meg ezután? Úgy ismert már, úgy
nevetett, ha meglátott. – Hát még a jó Paczal János, a konstábler! – Az
új szállásomat, kedveskedésből kifüstölték otkolonnal. S én úgy
vágyódtam még egyszer visszatérni ide, – a szappanszag, a vasaló gőz
közé, a mit annyi idő óta megszerettem.
Ennél a szónál a Zsuzsa asszony szemei is megteltek könynyel.
– Én sem vihetem magammal a virágágyaimat. De kár! mondá a Csicsonka.