Minden a legszebben ment. A főkapitány úr azonnal kihallgatta a Lidi
kisasszonyt, s miután a Paczal János konstábler értesítését is átvette:
meleg szavakkal fejezte ki megelégedését a kisasszonynak azért, hogy a
közerkölcsiség dolgában ily érdeklődést tanúsított s nem kímélte a
fáradságot. És azonnal kiadta a rendeletet, hogy egy rendőri orvos
rögtön menjen ki a zöld paradicsomba, orvosi vizsgálatot tartani a
Ribiczáné testi lelki állapota fölött: esetleg az elmeháborodott
asszonyt a Rókus-kórház megfigyelő osztályába szállítani. – Az alatt a
feljelentést tevő kisasszonyt megkínálta a kanapéra üléssel. – A
szolgálattevő drabantot utasítá, hogy hozzon két bérkocsit: egyet az
orvos, a rendőrtiszt és a konstábler számára; másikat pedig a
kisasszonynak. Az nem ülhet egy kocsiban három idegen férfival együtt.
A zöld paradicsomba megérkezve, legelébb az orvos ment be a kertilakba,
addig más mindenki kivül maradt.
Időjártával kijött az orvos s azt mondá a konstáblernek, hogy híjon két
hordárt.
Míg az előkerült, az orvos megírta a látleletet a Kaporék szállásán az
öreg asszony mibenlétéről. Legnagyobb fokú hystericus őrjöngés volt
megállapítva a Ribiczánénál. Rég fel kellett volna már jelenteni. Jó
szerencse, hogy eddig is magára nem gyújtotta a házat. Annak a kis
leánynak is az eddigivel ellenkező életmódot kell követni; mert ha így
folytatja, nehány év mulva állandó tanulmánytárgya lesz a kórházaknak.
A mint a konstábler visszaérkezett a két hordárral, az orvos kihozatta
velük karszékestül a vén asszonyt a filagoriából. A pácziens ocsmányul
szitkozódott, káromkodott, s elhalmozta csúf nevekel az egész
társaságot, kijutott belőle az orvosnak, a főkapitánynak s az átkos
kormánynak is, de legbővebben elláttatott alacsony qualificatiókkal a
Lidi kisasszony; a ki mind ennek az erőszaktételnek az okozója. A János
egyre intette, hogy ne handabandázzon, mert bizony ráhúzzák a
kényszerzubbonyt. A Csicsonka pedig ott állt a filagoria ajtóban, egy
kopott szőnyegdarabot csavarva a teste körül, s a küszöbnek támaszkodva
sírt keservesen.
Az őrült nő nem akarta engedni, hogy a bérkocsiba betegyék. Utoljára
csakugyan rá kellett adni a kényszerzubbonyt. Akkor aztán feltették. A
János melléje ült; úgy hajtottak a Rókushoz.
Az egész háznép, meg a fél utcza mind kiszaladt a csodára.
Mikor aztán az öregasszonyt elszállították, a Lidi kisasszony bement a
Csicsonkához: felöltöztette a leányt a tisztességes ruháiba s átvitte
magához. A gyermek egészen agyon volt sírva. Lidi kisasszony oda adta
neki az egész kávéját. Attól aztán a kis lány kiengesztelődött.
Ő maga nem volt éhes. Ez a nagy izgalom, felháborodás minden étvágyát
elvette.
– Szegény nagymamám! Mi lesz a szegény nagymamámból! siránkozott a
gyermek egyre. Azt már elfelejtette, hogy az imént összekínozta, hogy
csúf nótákat akart vele énekeltetni, aztán meg hogy virágokat és
virágbimbókat árultatott vele. Azért még is öreganyja volt!
– De mi lesz az öreganyádnak az unokájából? dörmögé Zsuzsa asszony.
– «A ki az ég madarait táplálja, a ki a mezők liliomait felruházza»
idézte a szentirást Lidi kisasszony.
– De kisasszony! Bizony kegyednek a lelkére maradt ez az ég madara, meg
a mezők lilioma. Mert mi nem fogadhatjuk fel. Minket vagy bevesznek a
szegények házába, vagy a házi úr dob ki innen; mert nem tudjuk fizetni a
házbért. Velünk nem maradhat ez a leány. A mi czókmókja a nagyanyjának
van, azt lefoglalják a házbérbe.
– Akkor nálam fog maradni.
– Hiszen kegyednek magának sincs szállása, a mint mi innen kimulunk.
– Majd ád az Isten!
Egy óra mulva már a Csicsonka nem búsult a nagyanyjáért. Összeült a
Vigyázzal játszani. Volt a nagyanyjának egy piros virágos czifra
capuchonja; azt felkötötte a Vigyázznak a fejére. Szakasztott olyan
volt, mint a vén Ribiczáné! olyan jóízűt lehetett nevetni rajta. A
Vigyázz ugatott, a Csicsonka pedig összetett kézzel könyörgött neki:
«kérem szépen, soha sem teszem többet!»
Ilyenek az ég madarai!
A Zsuzsának ismét el kellett menni a háztól, ruhákat hazahordani. Lidi
magára maradt a Csicsonkával.
Kopogtatnak az ajtón. A postakihordó lép be.
– Gratulin Lidia kisasszony itt lakik?
– Én vagyok az.
– Egy ajánlott levél van a számára.
– Az én számomra? kérdé a varrónő.
– Ha kegyed a Gratulin Lidia, akkor a kegyed levele.
A levél borítékján látható irás férfi kézre vallott.
– Tessék aláirni a vevényt.
– Én irjam alá? szólt a varrónő tétovázva.
– Hát nem is más. Talán nem tud irni?
– Azt igen. De nincs irószerem.
– Van én nálam. Mikor a retek-utczába hordom el a leveleket, azt is
hozok magammal.
S azzal kezébe adta a varrónőnek a tintába mártott tollat. Aztán
megmutatta neki az ujjával, hogy ide irja a nevét, ne amoda.
Reszketett a keze a kisasszonynak.
Tudta, hogy ez nem megengedett dolog: idegen nevet irni nyomtatvány alá,
a mi okiratul szolgál, a sajátja helyett. Már megvolt.
A postás odább ment.
A varrónő pedig csak állt ott a kis kamrája közepén, a kezében tartott
levélre bámulva.
Ez a levél a Gratulin Lidiának szól.
De az a Gratulin Lidia nem ő.
Meglehet, hogy annak valami rokona ir. Vagy talán a hűtlennek vélt
imádottja. Ha ő ezt a levelet felbontja, megsérti vele az élőket és a
halottakat. És a törvények szerint is vétket követ el. Ő csak bitorolja
ennek a levél tulajdonosának a nevét. A térti vevény visszakerül ahoz, a
ki a levelet ide intézte, s az meglátja, hogy az aláirás idegen kéz
vonása. Reklamálni fogják a levelet. S ha az akkor fel lesz törve! – Ő
neki pedig – saját személyére – ki küldhetne levelet? Hisz senki sem
tudhatja, hogy ő e czim alatt rejtőzik.
Ez alatt oda jött hozzá a Csicsonka.
Kiváncsian, mint a rigó, megnézte a levél czímét.
– No hát mért nem bontja fel a levelet, Lidi néni?
Olyan túlokos merész tekintettel nézett fel rá a gyermek.
– Tudom ám én, hogy mért nem bontja fel maga ezt a levelet. Mert attól
fél, hogy valami vétket követ el vele. Hiszen maga nem a Gratulin Lidia.
Azt én sokszor láttam. Egészen más arcza volt. Én is tudom, a Zsuzsi
néni is tudja, az Ádám bácsi is tudja, hogy maga más valaki. De én még a
nagymamámnak se szóltam felőle semmit: s ha megölnének se mondanám meg
senkinek. Mert én magát nagyon szeretem. S csak arra kérem, hogy ha
megint tovább fog futni, hadd fussak én is együtt vele. Én olyan leszek
magának, mint a Vigyázz kutya a gazdájának, hogy tudtán kivül koldul a
számára.
A varrónő leült az ágyára; a Csicsonka oda guggolt eléje, a fejét a Lidi
ölébe hajtva.
– Hát mondok én magának valamit. Másnak szóló levelet felbontani vétek.
Ezt én is tudom. De azt is tudom, hogy tizenkét esztendőn alul levő
gyermeket vétekért megbüntetni nem szabad. Én még csak két hónap mulva
leszek tizenkét éves.
– Ki tanított téged erre?
– Hát ki más, mint a nagymama? Óh többre is tanított engem! Mi szabad,
mi nem szabad egy leánynak tizennégy esztendős koráig. S azzal a mi nem
szabad, hogy lehet egy embert olyan kelepczébe ejteni, a miből csak
busás fizetés mellett szabadulhat ki. Hát annak a másiknak hadd vegyem
most hasznát. Én felvágom a levelet, kegyed pedig elolvassa. Vagy
elolvasom én magam. Kegyedet az se terhelje.
Azzal nem várta a beleegyezést, kikapta a varrónő kezéből a Gratulin
Lidia levelét s felszakítva a boritékját, az ablakhoz futott vele.
– No lássa, kegyednek szól a levél. A divatárus czég főnöke irja; itt
van. «Holnaptól kezdve elfoglalhatja kegyed a vezető kisasszony állását.
Díja, a szálláson és ellátáson kivül havonkint hatvan forint.»
A varrónő leborult az ágyára és zokogott.
– No látja, milyen jó, hogy egy ilyen rossz leányt magához vett, mondá
Csicsonka. Ha én most nem lettem volna itt, a ki maga helyett egy vétket
el mer követni, akkor maga, a milyen becsületes, azt irta volna erre a
levélre, hogy «retour.»