(A ki a Lagunák városában figyelmesen körülnézett, észrevehette, hogy a
Márkus téren át, se éjjel se nappal, tisztességes leány egyedül
keresztül nem megy; hanem az arkádok alatt kerül át egyik oldalról a
másikra.)
Zsuzsa asszony, mikor már látta, hogy Lidi kisasszonyt le nem beszélheti
arról, hogy személyesen fölmenjen a főkapitányságra, a Ribiczáné
közerkölcsiségellenes magaviseletét följelenteni, áttért e vállalkozás
gyakorlati kivihetőségére.
– Hát tudja-e a kisasszony, hol van a főkapitányság épülete?
– Soha sem tudom én, majd megkérdem valakitől.
– Az nem jó lesz. Én majd útba igazítom. A főkapitányság hivatala van a
hatvani meg a granátos utcza sarkán; egy ócska, kormos házban, a minek a
kapuboltját két kőből faragott hordár tartja.[1]
– Már most emlékezem rá. Drabantok szoktak előtte állni.
– Akkor arra is emlékezik, hogy csaknem átellenben van vele az úri
casino. A hatvani-utczában épen ez órákban van a legjobb cserkészet.
– Cserkészet? Miféle vadakra?
– Olyanokra, a miknek a fején van a tolla.
– Attól tart, hogy rámismer valaki?
– Attól még inkább, hogy nem ismernek rá. Vannak nálunk olyan utczák, a
miken egy olyan szép leánynak, mint kegyed, nem lehet egyedül végig
menni, mert valamit gondolnak felőle. Én elkisérném szívesen: de ha egy
divatosan öltözött fiatal hölgyet egy szegényes viseletü öreg nő kisér,
arról még inkább gondolnak valamit.
– Én soha sem nézek senkire s nem veszek észre senkit.
– Nem ám; mert eddig olyan utakon át jutott kegyed a városba, a hol
nincs emberjárás, a hol nincs találkozó hely. Azok a széles utczák, a
mik a sok kocsijárástól sárosak: azok mindenütt jók, ott nem sétálnak a
lakczipősök. Hanem az aszfált mindenütt veszedelmes. A lovakra is, meg a
szépleányokra is. A bécsi-utczáig, ahol a nagy divatüzlet van, a minek
kegyed dolgozik, könnyü eljutni az Erzsébet-téren keresztül. Ott csak a
dajkák járnak ilyenkor a kis gyerekekkel, meg olyan urak, a kik a
«napnál» ebédelnek. De a hatvani-utcza sarkáig ilyen kegyedforma
kisasszonynak csak a következő marschroután át lehet elkerülni. A
stáczió-utczán végig; még pedig a baloldali gyalogjárón: a jobboldali
már kávéházak előtt visz el. Onnan a szénatéren keresztülvágva, a
kecskeméti-utczán végig a szerb-utcza sarkáig. Ott azután hirtelen
átvágni a jobb oldalra; mert az egyetem-téren rendesen fiatal urak
csoportosulnak, a kik az elhaladó szép leányt szó nélkül nem hagyják.
Akkor aztán folyvást a jobboldali járdán tartani, a nagy nyomda, a
takarékpénztár, az egyetemi könyvtár, meg a Ferencziek-zárdája előtt.
Azok mind szent épületek. Világért be ne térjen az átjáró udvarba; mert
az már két kávéház között esik, hanem kerülje meg a templomot, onnan
aztán egyenesen be a főkapitányság épületébe. Sehol meg ne álljon,
senkitől ne kérdezzen semmit; hanem a mint a lépcsőn feljutott,
egyenesen nyisson be azon az ajtón, a mi fölé ez van irva: «Főkapitány.»
A most hallott utasítások nagyon gondolkodóba ejtették a kisasszonyt.
Előkelő hölgyekre nézve ezek az illemszabályok nem léteznek. Melyik
utczán s annak melyik oldalán járjon az ember leánya? Amig nem ismeri az
ember a veszélyt, addig az nem létezik.
A véletlen segítséget hozott. Nem is mondható véletlennek; sőt inkább
logikai egymásutánnak. A János konstábler jött sietve a házba.
A mult éjjeli kravall alkalmával, a nagy hamarkodásban itt feledte azt a
piros bőrbe kötött bugyillárisát, a miben a tőkepénzén kivül (7 forint
50 kr.) a hivatalos feljegyzései voltak. Most azért futott vissza.
– Hozta a jó ég! mondá Lidi kisasszony; nem titkolva kellemes
meglepetését.
– Igazán, mintha az úr Jézus küldte volna! szaporítá az üdvözlést Zsuzsa
asszony.
Lidi kisasszony aztán hirtelenében elmondá a konstáblernek, hogy minő
botrány okozta azt a felháborodást, a minek most orvoslást akar keresni.
A Ribiczáné kínozza a kiskorú unokáját, s azt erkölcstelen útra
kényszeríti.
A János végighallgatta az esetet, hivatalos állásához méltó
komolysággal.
– Én ezt a gonoszságot fel akarom jelenteni a főkapitánynak.
– Nagyon helyesen teszi a kisasszony.
– Nem fognak kinevetni érte?
– Mit gondol a kisasszony? A főkapitány úr különös gonddal van a
közerkölcsiségre. Eddig is példás szigorral irtotta a mételyt.
Legszigorúbb utasításunk van minden feslettségnek útját állani.
Becsuktunk minden éjjeli kávéházat. Nincs már «leányok börzéje». A
lélekvásárlók kegyetlenűl büntetődnek. Ma pedig különösen jó napunk van.
Az országházban egy tiszteletreméltó képviselő úr lelkesen felszólalt
azon útféli csábok ellen, melyek a fiatalságot tőrbe ejtik és
megrontják. Megleczkézte a rendőrséget. Most azután a főkapitány úr
drákói rendszabályokat fog alkalmazni. Soha jobbkor nem jöhetne a
kisasszony ezzel a feljelentéssel. Biztosítom róla, hogy teljes
elégtételt fog kapni. – Én is hivatalosan tanúskodni fogok a kisasszony
feljelentése mellett.
A János még magasabb fokra hágott a Lidi kisasszony becsülésében.
– Addig is szabadságom van rá, hogy a kényszerhelyzeten rögtön
segíthessek. Bemegyek a Ribiczánéhoz, s hogyha a kis leányt most is
kínozza, és a hajánál fogva lekötve tartja: azt utasításaim szerint
kiszabadíthassam.
– Ne! most ne menjen be hozzájuk. Tartóztatá Lidi, eszébe véve, hogy
milyen állapotban hagyta a Csicsonkát. Majd én elébb benézek hozzájuk.
– Én meg addig megkeresem tárczámat, a mit a szobámban hagytam.
Mire a János visszajött a padláslépcsőn, dolmánya mellébe dugva a piros
jegyzőtárcza, már akkor a Lidi kisasszony is megtért a filagóriából.
– Ne menjen ön be hozzájuk, suttogá a konstáblernek. Az a csúf
boszorkány nem kínozza már a kis leányt; nem is tartja kötve: hanem
minden ruháját lehúzta róla; «ha nem akarsz nekem szót fogadni: járj
meztelen: én vettem a ruhádat!» A leány most ott kuporog egy szögletben.
– Akkor sietős a dolog! Tessék előre menni a kisasszonynak.
– Ön velem jön.
– Majd csak úgy huszonöt lépésnyi távolban: ne gondolják, hogy együtt
járunk.
– Sőt én arra kérem, hogy jöjjön mellettem: úgy kísérjen.
– Ah! Hisz az szégyen volna! Egy szép kisasszony, meg egy rendőr az
utczán egymás mellett haladva.
– Én nem tudom, hogy mi volna benne a szégyen? A kinek kard van az
oldalán, az gentleman.