Zsuzsa asszony csak összecsapta a kezeit, mikor reggelre kelve,
megmutatta neki Lidi kisasszony az elkészült himzést.
– Kegyed valóságos tündér! Hogy tudott annyit elvégezni?
– Egész éjjel dolgoztam rajta.
– Hanem ezt ne produkálja sürün, mert az éjszakázással elrontja az
egészségét.
– Hiszen még az idén egy bálban sem voltam.
– Én Istenem! Milyeneket tud mondani.
Zsuzsa asszony nem engedte magától azt az elégtételt megvonatni, hogy az
összes házi lakókat egyenkint be ne hivogassa, a Lidi kisasszony remek
munkáját megtekinteni. (A tótokat képviselte corporative a Frányó.) No
mert voltak közöttük skeptikusok, a kik kétségbevonták, hogy ez a Lidi a
másik Lidivel azonos személy; most aztán mikor látták, hogy mit tud? és
különösen mikor azt megtudták, hogy egész éjjel dolgozott, egy sem volt,
a ki tüzbe ne tette volna a kezét azért, hogy «ez a Lidi kisasszony
ugyanaz a régi Lidi mamzell, a ki szintén egész éjjel fenmaradt a munka
mellett, mikor sürgős volt.»
Még csak a Csicsonkának kivánta a Lidi megmutatni a munkáját. A
gyermekszáj véleményére szokott legkiváncsibb lenni minden művész. Addig
nem viszi el az üzletfőnökhöz a munkát, a míg a kis leánynak meg nem
mutatta.
Az pedig ma nagyon későn került elő.
Hja! mert ugyan csak ki volt csipve. Olyan czifra volt, mint egy
kötéltánczosnő. Volt rajta piros szoknya, fehér mellényke, bodrokkal, a
haja elől kurtára vágva és tincsekbe bodorítva; hátul pedig széles piros
szalagok közé fonva. Még a virágai is czifrábbak voltak, mint máskor; az
ibolyák közé egy-egy rózsabimbó, a gyöngyvirágok közé pedig árvácskák
tüzve.
– Ej ha! Te talán a czirkusba készülsz tánczolni, hogy úgy fel vagy
teremtettézve? Monda Zsuzsa asszony.
– Hát uj ruhát kaptam a nagymamától.
– Nem tudott okosabb öltözetet kigondolni a számodra. Olyan vagy, mint
egy kutyakomédiásné.
– Kérem, néni, ez szép ruha.
– A szád is ki van neked festve, mi?
– Nem. Csak szőlőzsírral van bekenve, mert kicserepesedett.
– No no! Aztán hová készülsz te most ezzel a nagy parádéval?
– Hát megengedték, hogy a grand hôtelben árulhatok ezután virágot.
– Úgy? Virágot? Tudom már! Az a te boszorkány nagyanyád is azt tartja,
hogy a retek addig jó, a míg apró.
A Lidi kisasszony még is csak megmutatta neki a kész munkáját.
A Csicsonka csak állt előtte tátott szájjal.
– No hát nem szép? nógatá Zsuzsa asszony.
– Szép, szép; de csak mégis szebb az eleven virág! Fecsegett a leány s
azzal megfordult a lábújjhegyein és kitánczolt. Sértve érezte magát az
által, hogy az új ruhájában nem találta senki szépnek.
– Vigyenek hát a rosszak! dörmögött utána Zsuzsa asszony. Te is ott
kezded, a hol az anyád kezdte; majd ott is végzed, a hol ő végezte.
Aztán látott minden ember a maga dolga után. Lidi kisasszony elvitte a
himzést a főnök úrhoz; Zsuzsa asszony elhordta a tiszta ruhákat, Ádám
apó pedig felment a vasúthoz, kikérni a bizonyítványát, hogy húsz
esztendeig hűségesen és józanul szolgált és semmi vétséget el nem
követett. Ez is jó lesz majd az instantiához. Onnan aztán el kellett
mennie a népkonyhába s ott bevárni a patronusát, s megtraktálni azt tíz
krajczáros gulyáshússal. Ő fog legkésőbb hazakerülni onnan. Akkor már
késő a városházára fölmenni; marad a folyamodás beadása holnapra.
Ma még kávét sem főztek idehaza.
Hiszen olyankor nem is éhes az ember, mikor reménységgel táplálkozik. S
ma mindenkinek volt valami magasbanjáró reménye.
Hányan fognak megcsalatkozni?
A ki leghamarább átesett rajta, az a Csicsonka volt.
Már két órára hazakerült; de csaknem minden virágja meg volt a
kosarában. Nem is hazament egyenesen; hanem beállított a Kaporékhoz.
– No, hát? Csicsonka! Nem jól ütött ki a grand hôteli virágvásár? kérdé
Zsuzsa asszony.
– Jaj, édes Zsuzsa néni; nem megyek én oda többet. Kiég nekem ott a
szemem. Megpróbáltam a virágárulást. Egyik asztaltól a másikhoz hordtam.
Egy helyen elpirongattak, más helyen meg olyanokat mondtak, hogy inkább
ne is vettek volna a virágomból. Egyszer aztán egy kopaszfejü ifjú úr, a
ki virágot vett tőlem, azt kivánta, hogy tűzzem a csokrot a gomblyukába.
És aztán olyan rossz volt, hogy én megharagudtam, fejéhez vágtam a
csokrot, s sírva szaladtam haza. Nem megyek én oda többet.
S megint elkezdett sírni.
– Derék kis leány vagy! mondá Lidi kisasszony, s megcsókolta a
leánykának a homlokát.
Az sírva ment a filagoria felé a virágos kosarával.
– Hiszen derék kis leány, mondá Zsuzsa asszony; de majd lesz ennek
nemulass, ha a nagyanyjának elmondja a vitéz tettét.
– Inkább az anya keze verje meg, mint a sorsé.
Hát hisz abban az anyai kézben nem is volt fogyatkozás. A fabódé falain
keresztűl lehetett nyomban hallani a kis leány visítását, a mi hirdeté
az ellazsnakoltatást.
Lidi kisasszony indulatosan járt alá s fel a mosókonyhában, mint egy
nőtigris, e gyermeki sikoltozás alatt. Fellázadtak az idegei.
A mint aztán a sikoltozás éles hangjai elmultak, akkor meg következett
rá valami még nyugtalanítóbb nyavalygás, rimánkodás, nyögés nesze; mint
mikor egy védtelen gyermeket kínoznak.
– Nem! Ezt én nem tudom eltürni! Bemegyek hozzájuk! mondá Lidi
kisasszony.
Zsuzsa megfogta a kisasszony kezét.
– Ne ártsa bele magát, kisasszony, a mások dolgába! A szegény embereknek
nem csak a maguk baját kell türelmesen venni; hanem a más szegényekét
is. Kivált az ilyen fajta szegényeket nem kell háborgatni; a kik
bepiszkolják azt, a ki őket a földről felsegíti.
– No én ezt nem türöm el.
S azzal kirohant a kertbe. Benyitott a filagoriába.
Olyan jelenet volt előtte, a mi a vérét forralá fel.
Egy erős, csontos vén asszony ült egy kerékkel hajtható karszékben.
Ijesztő rezes arczú, sasorru, kidülledt szemü bőjti boszorkány.
Annak a lábainál térdelt a Csicsonka, a két hajtekercsénél fogva
odakötve a szék karjához. A felső testéről le volt húzva minden ruha, s
azt a fehér gyöngéd bőrét ütögette a gonosz banya egy csomó
árvacsalánnal. A gyermeknek a teste veres foltokkal volt már tele. Azok
égették.
– Mit csinál ön azzal a gyermekkel? rivallt a banyára a kisasszony.
– Hát magának mi köze hozzá, hogy én mit csinálok? rikácsolt az asszony.
Kotty belé, szilvalé! Lásson a maga gyereke után. Ha nincs még,
szerezzen. Ingyen adják.
– Én megtiltom önnek, hogy azt a gyermeket kínozza.
– Ugyanúgy-e? Ej de hegyes! Ugyan, hogy tiltja meg?
– Így ni, mondá Lidi.
Azzal odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a csaláncsomót s összetépte;
nem törődve azzal, hogy a saját kezeit égeti vele össze.
– De hát hogy mer maga itt erőszakoskodni, a más házánál? Most mindjárt
pofon vágom!
Erre a Lidi kisasszony nem szólt neki semmit, csak megfogta az
asszonynak a két kezét csuklójánál fogva, s keresztbe szorítá a mellén.
Az egy ideig küzdött vele; aztán tapasztalá, hogy a kisasszonynak a két
keze olyan mint az aczél, nem lehet abból kiszabadulni. Akkor aztán
elkezdett óbégatni.
– Szörnyüség! czudarság! Egy szegény beteg asszonyt, egy tehetetlen
nyomorékot így megrohanni, egy ilyen erős személynek, mint maga.
– Hát mondja ön meg, ha Istent ismer! Hogy tudott olyan kegyetlen lenni,
hogy ennek a szegény kis leánynak a testét összecsipdestesse a
csalánnal. Mit vétett az unokája?
– Azt vétette, hogy nem gyomlálta ki a csalánt a virágágy közül.
– Nem igaz! nyafogott közbe a Csicsonka.
– Kusch ti! Ne morogj!
– Azért nem szabad egy gyermeket így megkínozni.
– Ki parancsol belőle? Én nem kérdezem, a kisasszony mivel mulatja magát
éjjel-nappal. Takarodjék ki az én szobámból!
– Nem megyek addig, a míg azt a gyermeket szabadon nem ereszti.
– Nem megy ki innen? No hát majd én mindjárt megmutatom, hogy elmegy
innen esze nélkül.
S azzal elkezdett a vén banya valami ocsmány nótát dalolni, olyanfajtát,
a minőkkel a lebujok bacchansnői mulattatják a tisztelőiket.
Lidi kisasszonynak elállt a szava. Mintha minden érzéke egyszerre
elzsibbadt volna. Hát persze ő még ilyesmit soha sem hallott.
S a vén banya az első nóta után elkezdte a másodikat. Infámis,
gyalázatos dalokat, a miket meghallani rosszabb az arczulverésnél.
Közben el-elnevette magát.
A Csicsonka siránk hangon mondá:
– Azért kínoz, hogy nem akarom ezeket a nótákat utána dalolni.
– Hisz ez a nő őrült! hebegé Lidi, s azzal sietve ment ki a kerti
lakból.
A vén banya röhögése hangzott utána.
– Ahá! Úgy-e, hogy ki tudtam kergetni. Haha! Tudom én, mitől döglik a
légy. Gyere csak még egyszer vissza, majd még szebb nótákra is tanítlak.
Lidi kisasszony reszketett a haragtól, a mint a lakására visszatért. A
hideg rázta, a míg elmondta a Zsuzsának, a miket tapasztalt. El sem
tudta egészen mondani: hisz vannak dolgok, a mik elmondhatatlanok.
Aközben a nagykendőjét, kalapját kapkodta magára.
– Mit akar a kisasszony? kérdezé hüledezve Zsuzsa néne.
– Elmegyek a főkapitányhoz s feljelentem ezt a hallatlan botrányt.
Zsuzsa összecsapta a kezeit.
– Kegyed akar a főkapitány úrhoz menni! Hát nem gondolja meg kegyed,
hogy mit koczkáztat akkor? – Nem gondol arra, hogy másnak a nevét
viseli? Hogy kegyed maga is hatalmas rokonai által köröztetve van.
Bizonyosan volt fényképe: azt megküldték a főkapitánynak.
– Nem volt fényképem. Egy aquarellképem volt csupán; azt pedig
megsemmisítettem.
– De kegyedre nézve mégis veszedelmes dolog, tanuképen, vagy épen vádló
alakban kerülni a rendőrség elé. Maga is zavarba jön, ha összevissza
kérdezgetik.
– Hallja, édes Zsuzsa asszony. Én erre most mind nem gondolok. Mikor
valaki egy rossz tettet akar elkövetni, akkor gondolja meg jó hosszasan,
hogy mi következése lesz annak; de mikor jót kell tenni, tegye abban a
perczben, a mikor eszébe jutott, s ne törődjék vele, hogy mi lesz annak
a vége.
– Ez megint kegyedhez való mondás. Már mi szegény emberek azt nem így
szoktuk. Leányról van kérdés: ki törődik azzal. Az anyja is virágáruló
leány volt, a leány is az lesz. Az sem tudta, ki volt az apja, ez sem
tudja. Ez így megy rendre egyik a másik után.
– Talán még sem.
– Aztán mit akar kegyed följelenteni?
– Azt, hogy az a nő őrült. Vizsgáltassák meg orvossal. Elmeháborodottnak
kell neki lenni. Láttam a szemeiből.
– És aztán, hogyha komolyan veszik a rendőrségnél a kegyed
följelentését, ha nem nevetik ki vele, akkor mi lesz? Idejönnek,
megvizsgálják a vén asszonyt, kikérdezik felőle a szomszédokat s
végesvégül úgy találják, hogy csakugyan elmeháborodott a vén Ribiczáné s
elviszik innen a Lipót-mezőre, akkor mi lesz azzal a kis leánynyal? Az
itt marad magára. Senkije sem lesz a kerek világon. A szemétre jut.
Kegyed földönfutót csinált belőle.
– Magamhoz veszem a leányt.
– Magához? Hová? Abba a kis kamrájába? S mit ád neki enni, a míg az
dolgozni megtanul? Azt a kis bögre kávéját osztja meg vele?
– Nem. – Alapos reményem van, hogy rövid időn kapok olyan állást a nagy
divatárukereskedésnél, a hol magamnak lesz kényelmes otthonom. Oda fogom
vinni magammal.
– Kegyed abba a nagy divatáru kereskedésbe akar beszegődni, mint rendes
mamzell. Lidi kisasszony! Meggondolta, hogy mit tesz? Hisz ott minden
nap találkozni fog kegyed valakivel a felsőbb társaságból, a ki kegyedet
otthon, a fényes palotákban látta. Kegyedre rögtön rá fognak ismerni.
Lidi kisasszony magasra felemelt homlokkal mondá:
– És ha rám ismernek?…
Ebből a tekintetből megtanulta azt Zsuzsa asszony, hogy a szegénység
arra való, hogy büszke legyen rá, a kit az Isten megáldott vele!