– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak
prücsköt, cserebogarat, ha hust akarsz kapni. Te sem kapsz már több
szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a
világon.
A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy
a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját s eldugja a csizmaszárába,
féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét fölfelé tartva, a másikat
lekonyítva, a mi valószinűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez
nem jó állapot.
A mint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult s
kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött s
kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este
settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s az alatt, a míg
az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz czepelni, olyan
észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg.
Ott aztán bebujt az ágy alá.
Az öreg nagyon el volt keseredve a kutyája hűtlensége miatt.
– Itt hagyott, visszament a vasuthoz! Ott csontokat dobnak neki a
vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. A mint nem adhatok neki
egyebet, mint fekete kenyeret, itt hágy. Hiába, a kutyában csak
kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. A míg boldog
voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.
De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtlen állatot, a mint
észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.
– Marsch ki az udvarra! Ha egész nap odakóboroltál, most aludjál
odakinn!
Szinte jól esett a mellének, hogy ő is elcsaphatott valakit.
Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga
vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos
családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet,
hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.
Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajczár hullott ki a szemét közül, két
darab négy krajczáros, meg nyolcz darab egyes.
Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott
rézpénzzel.
– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem,
a mit te eldobálsz.
Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki a a mi pénzecskéje
van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig
pénz nem volt a kezében.
– De hát akkor hogy került ide ez a tizenhat krajczár?
Nem akadt gazdája.
Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe
sülyeszteni.
De azért szalonnát még sem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz
gazdája s visszaköveteli.
Másnap is csak meg volt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más
eledelt magába diktáltatni. A ki nem dolgozik, ne egyék.
A Vigyázz aznap is odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva huzták elő az
ágy alól, mikor hazakerült.
A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta
vinni a gyüjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a
szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezuttal három négyes volt és hat
egyes.
De most aztán már kriminális inquisitiót tartott.
– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetes ládába? A Lidi kisasszony-e?
vagy a Zsiga czigány? vagy a Gagyuláné?
Azok égre földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó
kincstermő ládájának. A szegény czigány a zsebeit is kiforgatta, hogy
egy krajczár sincs bennük.
– Akkor a lelkek hozták ide!
Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a
seprünyéllel is kapott érte egy rendbelit.
Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva,
hanem még egy fényes ujdonat tiz krajczáros is.
– De hát a mennyből hull ide a manna? Ki lopja ide nekem a pénzét?
Az öreg kétségbe volt esve ezen a mesés szerencsén.
Estefelé beállít hozzá a Ritka Panna, egy kosár piros alma volt a
karján.
– Jaó napot Aadaam apocska! Hát tudja-e, hogy hol jár a Vigyázz kutyája?
– Ugyan hol jár?
– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az
urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyaazz
kutyót, a mint keet laabon bertoafol, s a szaajaban tart egy baadog
cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis pénzt, ki egy
nagyot, a mennyi a cseeszeebe feer.
Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből.
– Megyek! Agyonütöm azt a dögöt! Az én számomra koldul!
Hanem a felesége elfogta, átnyalábolta.
– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te
vasfejedet, a mért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó
emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s
elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd,
azt a hűséges állatot, a ki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! s
ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben
talált pénzt.
Ádám apó hirtelen haragudott, hirtelen kibékült.
– Igazad van, rózsám; szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája,
annál tanulta ezt, most hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette
a régi mesterségét s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek,
haza hozom. És holnap aztán, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a
tanácsnok urhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények
házába.
Mikor aztán este összejött az egész ismerősség, (híre futott mindenfelé
a Vigyázz stiklijének) akkorra előkerült Ádám apó is a vasuttól a
kutyájával.
A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva
a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná
megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el.
De ezuttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember czirógatta,
beczézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csuszott s az asztal alá
iparkodott.
– Nem oda, kedves kutyám, nem az asztal alá. Ide ülsz a székre mellém.
Itt ez előtt az egész társaság előtt, a ki látta a megveretésedet,
megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár
virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.
De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem a jó szó. Mikor a
gazdája maga mellé vette, majd kibujt a bőréből, olyan öröme volt.
Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal
az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.
Egyszer aztán csak kirugta magát a gazdája kezei közül, átugrott az
asztalon s azzal «auvau-babau!» Egy macska jött be az ajtón, s a mint
azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.