Másnap volt a kritikus nap, a mikor Kapor Ádámnak meg kellett próbálni,
hogy milyen koldus lett volna belőle. Nehezen vette a nyaka!
– Nem tanultam én sirni soha.
No ha ő nem tudott sirni, annál jobban tudtak a fellegek. Egész éjjel
szakadt az eső, nappal meg folytatta. Nem jó idő ez a szegény
embereknek! A mezei munkások is sokalják már az áldást. Előbb a nagy hó
miatt nem jutottak a szántás-vetéshez, most meg a sok eső zavarja ki
őket minduntalan belőle. A városi munkásra nézve meg épen csapás ez a
locspocs idő. Kőmüves, napszámos nem állhat a szakmába, a ki meg
műhelyben dolgozik, annak a drága petroleumot kell égetni, mert sötét
van, az eső lenyomja a füstöt, minden műhely tele kőszéngőzzel, a
fuvaros bőrig ázik s üti a lovait és káromkodik, mikor a szekere
megfeneklik a sárban. De legjobban meg van verve a szegény mosóné.
– Óh én szentséges szűz Máriám! sopánkodik a Zsuzsa asszony, könyörögj
érettünk! Hiszen szombat nap van, ilyenkor te is szárogatni szoktad a
Jézuska ruhácskáit! Nem tudok kiteregetni már egy hét óta. A padlást is
kiadta a házi úr árendába, az tele van kukoriczával. Mind idebenn a
konyhában kell szárogatnom a ruhákat.
A száraztott fehérnemü gőzétől pedig megfájdul az asszonynépnek a feje,
azért kénytelenek nyitva tartani az üveges ajtót, hogy kimenjen a gőz.
Ebből meg az a baj lett, hogy a nyitott ajtón kiszökött a Vigyázz, s
utána szaladt a gazdájának. Pedig nem is tudhatta, hogy az a városházára
megy. Eltalált a szimat után. A dohánygyár előtt érte utól. Az öreg
aztán szidta, kergette, kővel is dobálta, hogy menjen haza. De az megint
csak vissza került hozzá. Pedig szájkosara sem volt. Visszafordulni
pedig nem akart vele, mert visszatérni az útból bizonyos
szerencsétlenség. Már el kellett vinnie magával a városházára. Nehogy
elfogja a gyepmester, kénytelen volt neki útközben egy szájkosarat
venni, ugyanazon a pénzen, a mit a Vigyázz maga koldult össze.
Ez aztán az igazság! A hűség jutalma szájkosár! S még azt mondják, hogy
alkotmányos világ van.
Moslék idő!
Árvíz lesz az idén megint!
A Stáczió utcza szűk kijáratánál, a hol még akkor egy rongyos, de nagy
földszinti ház zárta el az utat (ma már pompás palota épült a helyén
renaissance stylben) két terhes szekér farolt neki egymásnak. Ádám apó
nem állhatta meg, hogy ne segítsen a kocsisoknak a kibontakozásban. A
hatvani utczán meg egy bérkocsis lova feküdt az aszfalton, azt is neki
kellett talpra állítani. Csupa sár lett bele. Pedig a Zsuzsa olyan
szépen kikefélgette, mikor elereszté hazulról!
De legnagyobb baja volt a Lidi kisasszonynak a mostani rossz
világítással. Ő a nagy kereskedőtől most épen egy olyan megbizást
kapott, a mi egyértelmű azzal, a mit «remekbe» dolgozásnak neveznek. Egy
darab ofélia-szinű crép de Chinere kell himezni leggyöngédebb szinű
virágokat és arany arabeszkeket. A főnök rábizta a Lidire, hogy a saját
fantáziája szerint gondolja ki a virágokat, minta nélkül. Ez a munkája
lesz az, a mi ha sikerül, megszerzi a számára az első mamzell állását.
Ehez neki épen nagy tehetsége van. A virágfestészet volt kedvencz
mulatsága hajdan! Csakhogy ezen a kényes alapszinű szöveten nagyon
vigyázni kell az alkalmazott szinekkel. Ahoz kellene a derült nap.
Lámpafénynél nem lehet a hatást megitélni. Azért még sem a saját
panaszának ád kifejezést.
– Szegény Kapor bácsi! de összeázik most.
– Hát hisz azt megszokhatta vasuti őr korában, mond Zsuzsa. Biz ott sem
tartottak föléje paraplét. Bár még most is ott lehetne! De hát igazuk
van az uraknak, hogy a toprongyos öreg embereket elteszik onnan. Milyen
iszonyu szerencsétlenségek voltak! Hányan meghaltak, megsebesültek! egy
pillanat alatt mennyi özvegy és árva lett! És ez mind «egy» embernek a
gyatrasága miatt. Igazságuk van az uraknak: elébb való a közönség élete.
Legjobb is volna, ha nálunk is úgy tennének a vén emberekkel, a hogy a
vadak tesznek, hogy mikor már nem képesek a maguk élelmét megkeresni,
akkor agyonütik őket.
– Ej ej, Zsuzsa néni! Már megint ilyeneket beszél. Ne essünk mindjárt
kétségbe.
– Mindjárt? De hát ötven esztendő nem «mindjárt». Száz esztendőnek a
fele talán elég a nyomoruságot megelégelni. Sorra kóstoltam mindent, a
mi nyomoruság. Mintha csak egy patikának valamennyi üvegét egymásután
szedtem volna elő. Mikor kegyed kivette kezünkből a mérget, meg a
mordályt, mikor kibeszélte a fejünkből a rossz gondolatot, az Isten
áldja meg azt az aranyos száját, azt mondta ugy-e: Nézzenek meg engem,
esett-e valaha valaki a mennyországból a pokolba olyan nagyot, mint én?
Hát én is nagyot estem. Nekem is volt szép, nyugodalmas házam, csak
olyan kedves, mint a grófoknak a márvány palotája, talán még kedvesebb,
mert én szerettem az otthont. S aztán én is úgy láttam azt a lábam alatt
összeroskadni, minden kincsemet semmivé lenni.
– De egy megmaradt, ugy-e? Az, a kit szeretett! Annak a hűsége.
– Már az igaz. Ez az egy megmaradt. Tudja-e azt a kisasszony, hogy a
minapában, mikor azt a kis áldomást tartottuk az uram születése napján,
az volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy – hogy – hogy – (válogatta
a szót, hogyan is mondja csak?) hogy egy kenyeret törünk meg egymással…
Félbe szakította a beszélgetést a Gagyuláné közbejötte. Jött be két nagy
kosárral a karján, mind a kettő abrosszal leterítve. Ő maga úgy
össze-vissza volt kötözgetve nagy kendőkkel, hogy csak a két szeme volt
látható. Harczba készült szállani az elementumokkal.
– Ugyan, édes Kaporné szomszédasszony, engedje meg, hogy az egyik kosár
pereczemet ide tegyem a tűzhelyére, itt jó szárazon marad. Nálam beesik
az eső a padláson át. S most épen közeledik a Szent-György napja, nem
merek a házi urhoz menni, hogy csináltassa meg a padlást. Tudja mért?
Hogyne tudta volna a Zsuzsa. Neki is voltak tapasztalatai. Abban aztán
megegyezett a két asszonyság, hogy sokkal tanácsosabb az embernek az
állatkerti oroszlán ketreczébe bedugni a lábát etetés előtt egy órával,
mint a házi urnak a szobájába belépni vele ezzel a szóval «reperatura».
Szent-György nap előtt egy nappal.
– Elég lesz ma egy kosár perecz is a standon. Magyarázá Gagyuláné. Ezt
sem tudom, hogy adom el. Persze, ha nekem is butikom volna. De hát az
már nagy uraság! Én csak úgy a kapu alatt árulok. Nálam csak a szegény
napszámosok, kocsisok vásálnak, azok pedig ilyen locspocs időben inkább
kevesebb pereczet esznek, csakhogy több pálinkát ihassanak.
– No csak tegye le oda a kosarát a windófnira, édes szomszédasszony:
nekem úgy is tüzelnem kell egész nap a vasaláshoz.
– Aztán a kulcsomat is itt hagyom a szekrényen. Nézzen be a
rezidencziámba egyszer egyszer édes szomszédasszony: ott van a teknő a
szoba közepén, a mibe a gerendáról leszivárgó esővizet felfogom. Öntse
ki a mikor megtelik. Csupa gomba már minden holmim a nyiroktul. Még ezt
is elvállalta a Zsuzsa asszony.
Még aztán kimenet azt is megtudakolta a pereczsütőné, hogy nem jött-e
még vissza a Kapor bácsi a városházáról?
– Magam is nehezen várom.
– No csak az Isten segítené meg a maga szándékában.
– Köszönöm a jó kivánságát. Az Isten áldja meg.
Azért a beszéd közben is folytatta a vasalást Zsuzsa asszony.
Mikor aztán a Gagyuláné eltávozott, még annak a sorsa felett kezdett
sajnálkozni.
– Ennek is nehéz keresete van, szegénynek. Nap nap után hóban, vízben a
palánk mellett, vagy a kapu alatt ülni, egy fazék parázsnál a kezét
melengetni. Jó szerencse, hogy valamennyi szenes kocsi mind a
Stáczió-utczán megy végig, s azok annyi szenet elhullatnak, hogy hat-hét
rongyos kölyöknek dolgot ád összeszedni. Azok aztán odahordják azt a
Gagyulánénak. Kapnak érte egy pereczet. No de ilyen rossz időben
lesheti, a míg egy késes tót oda vetődik pereczet vásárolni.