– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úr Isten, hogy az én uram
vénségére rongyszedő legyen, mondá Zsuzsa asszony.
– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még szindarabot is
irtak róla. Én láttam. Az volt a czíme: hogy «Rongyszedő». Egressy Gábor
játszotta benne a czímszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát
ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?
Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell
hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.
Az öregnek aztán egészen megtetszett a saját ötlete.
– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, a
mit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a
Hirlapban, a hol egy szemétkaparó egy bádog dobozt talált a
szemétkupaczban, a mibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt
eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóból mylord lett! Hát
az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott
pénzét bankókban, állampapirokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor
meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember
nem akar hozzá nyulni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy
dűl ki belőle a sok angyalos bankó.
Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába.
Kivált mikor pipára gyujthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az
embernek a szemét, mindjárt más szinben látja a világot.
– Még is csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a a kezemből a
pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. Nem vagyok én még olyan öreg,
hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.
Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiu a
házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a
kocsist, hogy hogyan, miképen kell beállni a szemétkaparók közé. Az
megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz sem instantia, se bizonyitvány,
felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba, aranyat keresni.
És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a
ház ajtóból elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos s
meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.
– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat
lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk házi
urhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot
meggyalázni, bizony, nem engedünk.
Addig-addig, hogy betuszkolták az öreget a lakásába.
– No de ez már valami szörnyűség! Hogy ezek a szotyák tótok is
szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda aristocratia ez? Hát
azért véreztünk mi 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a
rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája
volt.
– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal
beszélni.
– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a
Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben
is épen így csinálták a muszka interventiót.
– De látja, Ádám bácsi, szólt Lidi, körülczirógatva az öreget, ez
csakugyan nem magának való állapot.
– No jól van. Hát majd várok, a míg kineveznek esztergomi kanonoknak!
Hát ha nem engedik, hogy tisztességes uton szerezzek pénzt, hát majd
megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem!
– Talán Succinak a dicsőségét kivánta el Ádám bácsi?
– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak
tiz krajczárért egy prófontot, az nekem négy napig eltart. Nem is
pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.
És komolyan megtette az öreg, a mit mondott. Hozott magának egy
prófontot az utczaszegletről, a hol a szatócsboltban fel voltak
halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy
darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni
a folyosó lépcsőjére.
A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a
gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.