Ettől a naptól kezdve Kapor Ádám minden este haza jöhetett a vasutról.
Az előljárói azt mondták, hogy aludja ki magát kedvére.
Zsuzsa asszony egészen el volt érzékenyülve: «milyen kegyesek azok a jó
uraságok».
– Nem szeretem én ezt a nagyon nagy grácziát! Valami lóg ki ebből,
dörmögé Ádám apó s a Vigyázz is egészen ezen a véleményen volt; mert
egész nap az ajtót kaparta: mehetnékje volt a vasúthoz.
Azok a hirlapok pedig csak nem hagynak az embernek békét.
Könnyebb a lelküknek, ha mindennap hozhatnak egy vasuti
szerencsétlenséget. Itt összerohant két szembejövő gyorsvonat; waggonok
összetörtek, meggyuladtak, amott beszakadt a vonat alatt a híd; minden
kocsi a hullámokban tünt el; azután meg három vonat rohant egymás
hegyébe. S milyen kannibáli gyönyörüséggel tudják leirni a halálnemeket,
a mik az utasokat kivégezték! – Persze mindenütt a váltóőr volt a hibás.
– Ugyan nagy szerencse, hogy ez mind a külföldön történik, nem minálunk,
vigasztalkodék Zsuzsa asszony.
– De csak nem szeretem én azt a nagy szerencsét! mondá Ádám apó. Azt
tartja a czigány közmondás, hogy «három dologtól őrizzen meg bennünket
az Úr Isten: a czifra ruháktól, a nagyon drága italoktól, meg a nagyon
nagy szerencsétől».
Lidi kisasszony követelte Ádám apótól, hogy magyarázza meg, mi ennek az
értelme? (a mióta meg lett előtte fejtve az a szó, hogy «rossz idők
járnak a nagy urakra, a kik harmincz éves korukban már hetven
esztendősek», meg hogy «amen» helyett az van az imádság végén, hogy
«mehet», azóta kezdte sejteni, hogy az öreg ha valami furcsát mond is,
annak van valami értelme).
– Hát, édes kisasszonyka, nagyon czifra ruhák azok, a mikben nagyon
sokféle szinű foltozás van; nagyon drága italok azok, a mik a patikában
készülnek s nagyon nagy szerencse az, mikor az ember felfordul a
szekérrel s csak a lábát töri ki: holott a nyakát is kitörhette volna.
Attól tartok, hogy még engem is utolér ez a szerencse.
Egyszer aztán itt is beütött a vasuti mennydörgős mennykő. Valamelyik
vidéki nagy állomáson elaludta a vonat érkezését a váltóőr; csak a
fütyülésre ébredt fel, akkor aztán álomijedelmében hamis vágányra
igazította a váltót. Jó szerencse, hogy a mozdonyvezető észrevette a
hibát, s nagy hirtelen dörzsfékezett, contragőzt bocsátott,
halálveszedelem nélkül történt meg a catastropha.
– Jaj de nagy szerencse, hogy nem a mi állomásunkon történt ez a
veszedelem! hálálkodék Zsuzsa asszony.
Nagyon jó sejtelme volt az öregnek, a mikor ezt a nagyon nagy szerencsét
előre is deprekálta. Másnap este nagy búsan bandukolt haza, a kutyájával
együtt. Nem hozta magával se a drótozott lámpást, se a tokos zászlót.
– Hát a zászló, meg a lámpás hol van? kérdé a Zsuzsa.
– Ott maradt. Elvették tőlem.
– Miért?
– Azért, mert elcsaptak.
– Mit vétettél?
– Azt, hogy átugrottam a hetvenedik esztendőt. Azt mondták, hogy öreg
vagyok már, nem való vagyok váltóőrnek.
– Hát aztán mit mondtak?
– Azt, hogy alá is út, fel is út. Mehetek a kutyám után.
Zsuzsa asszony sirva fakadt.
– Szent Isten! Mi lesz belőlünk?
– Én tudom, hogy mi lesz! Az uraknak olyan igazságuk van, mint a
napfény. Nem lehet az ellen rugódozni. Inkább én pusztuljak el, mint
száz meg száz ártatlan ember az én hibám miatt. Adsza azt a dupla
pisztolyt.
– Édes uram.
– Hiszen nem idehaza; nem te előtted; kimegyek a Dunapartra, a hidon
túl, a hol senki sem jár.
– Akkor tudom, hogy én is elölöm magamat.
– Az Isten legyen neked is kegyelmes.
A Lidi kisasszony épen arra nyitott be a konyhaajtón, mikor a két öreg
búcsúzott egymástól. A confectiós boltból jött haza. Csak elbámult.
– Hát maga Ádám bácsi mit akar azzal a mordálylyal a kezében?
– Hát csak agyon akarom lőni – a kutyámat.
– A szegény Vigyázz kutyát? Miért akarja megölni?
– Hát, hogy majd ne őgyelegjen gazdátlanul a világban.
– Micsoda? Hát talán magát is el akarja ölni azzal a pisztolylyal?
– Nekem is marad belőle.
S a Zsuzsa nem hogy csitította volna, de még ő is keserítette.
– Én pedig, itt van ez a lugessentia, kiiszom az egész üveggel.
– De hát az Istenért, mi történt önökkel?
– Semmi nagy dolog nem történt; csak engem csaptak el a hivatalomból.
– Az nagy baj lehet. De hát azért nem kell mindjárt az öngyilkosságra
gondolni! Nézzenek meg engem! Esett-e le valaha valaki úgy a
mennyországból a pokolba, mint én? És még sem öltem meg magamat.
– Mondja meg a kisasszony, mi tartotta vissza? Mert én azt tettem volna.
– Hát az a gondolat, hogy a ki öngyilkosul hal meg, azt se az ég, se a
pokol be nem fogadja, annak a lelke az örökkön örökké tartó időkig
bujdosni fog s még a feltámadás napján se fog új életre kelni.
– Hallod, asszony? Még másvilágon sem lesz majd ingyen kvártélyunk!
szólt az öreg s nevetett hozzá.
– Bánom is én! veté oda a Zsuzsa. (Az asszonyok elhatározása makacsabb.)
– Még egy más gondolat is tartott vissza mondá Lidi; – az, hogy az
öngyilkost odaviszik a bonczterembe, s ott a fiatal medicusok szabdalják
a testét s az egész vizsgálatot, hogy mit fedeztek fel, kiirják az
ujságba?
– Ez borzasztó gondolat! mondá a Zsuzsa, az arczát a kötényével
eltakarva.
– Legyenek Istennel! s ne gondoljanak ilyen szörnyűségre; urak ölik meg
magukat, a kik félnek az inségtől; nem szegény emberek, a kiknek a
szükség régi ismerősük!
S azzal kiszedte a kezükből a mordályt és méregüveget, bevitte a saját
kamrájába: ott már jó helyen lesznek. Ő nem fél már tőlük. S aztán
megint kijött a két öreghez.
– De hát mi tévők legyünk, ha a világon megmaradunk? Én már öreg csont
vagyok. Kinek kell az én rozoga testem, az én homályos lelkem? szólt
Ádám apó.
– Én sem győzöm már a munkát, mondá Zsuzsa asszony. Mikor esős idő van,
minden csuklóm úgy fáj, hogy inkább szeretnék éhenszomjan elfeküdni,
mint a mosó teknő mellé állni.
– Hát ha összeteszszük hárman az eszünket, majd csak gondolunk ki
valamit. Én úgy tudom, hogy van itt a fővárosban egy szegények háza, a
hol a munkaképtelen tisztességes embereket befogadják, ellátják holtig
és jól bánnak velük.
– Hisz az igaz. Én is gondoltam arra. Az bizony nyugodalmas élet volna,
nekem is, a feleségemnek is. De hát – édes kisasszony – protectio kell
ahhoz, hogy oda bejusson a szegény ember.
– Hátha nem kell. Én a mit az ujságból olvasok, mind azt értem meg
belőle, hogy a főváros előljárói emberszerető, jószivű férfiak. A ki
Kapor Ádám apót, meg Zsuzsa asszonyt meglátja, lehetetlen, hogy meg ne
essék rajtuk a szive.
– Csakhogy az ám a nehéz dolog, édes kisasszony, hogy meglássanak. Mert
vannak szegény emberek, a kik oda állnak a járókelők útjába, aztán meg
vannak olyan szegény emberek, a kik elbujnak a nagy urak, a jó emberek
szeme elől, a kiknek a torka összeszorúl, mikor azt kell mondani, hogy
«kérem szépen». A nagy urak, a jó emberek pedig azokat nem keresik fel.
Nem tudok könyörögni, kisasszony: sohasem tanultam. Inkább koplalok,
inkább rongyoskodom.
– Azt nem teszed! A míg nekem van egy falat kenyerem. Majd dolgozom
ezután kettő helyett, monda az asszony, átölelve az öreget.
– De azt ugyan nem engedem. Agyon nem dolgozod magad. Gondoltam már ki
valamit. Egyszer egy kis kirándulást tettem a bicskei vasuton. Egy
helyen láttam egy csoport rongyos embert, a ki horgas botokkal turkált a
szétteregetett szemétkupaczokban. Arra még jó leszek. Elmegyek
szemétkaparónak.