Egy este, a mint a Képes Hirlapot átvette a Lidi kisasszony a
Vigyázztól, épen lámpagyujtás után s hozzá akart fogni az olvasásához;
hirtelen valami esett a szemébe. Pedig csak épen, hogy bepillantott a
lapba.
Zsuzsa asszony azt mondta neki, hogy ne dörzsölje a szemét; mert annál
jobban fog viszketni. Bizonyosan egy szemcse kőszénhamu tévedt bele.
Legjobb, ha vizes tál fölé tartja a szemét, aztán a felső szempilláját
felhúzza s az alsót alája tolja, az aztán kiveszi az alkalmatlan
porszemet.
A kisasszony úgy tett, vizes tál fölé tartotta az arczát.
– Majd én addig elolvasom, a mi a lapban van! ajánlkozék a Csicsonka.
Aztán kezébe vette a lapot, melynek első lapján diszes fametszetben egy
főuri menyegző volt megörökítve. Természetesen annak a szövegét olvasta
el legelébb.
Egy gazdag özvegy grófnőnek fényes szertartás mellett végbement esküvője
volt abban részletesen leirva, kiemelve masamódi szakértelemmel minden
jelenvoltnak az öltözete, az utolsó plisséig. A boldog vőlegény széles
körökben (különösen a sport és turf világában) ismeretes fiatal főur.
Elegans néző közönség. A főuri világ és az intelligentia sommitásai mind
jelen voltak. Bibornok végezte az esketést. Nem maradt el a
lelkiismeretes referádából a pompás telivér fogatnak, az inasok
liberiájának a leirása sem. A hintó ajtaján a két főuri család
egyesített czimerei: «egy nyillal keresztül lőtt medve» a vőlegényé,
«fekete hattyu arany mezőben» a menyasszonyé. Következett a pompás
déjeuner, mely után a boldog pár egyenesen Olaszországba utazott.
Az a makacs porszem olyan nehezen akart kijönni a Lidi kisasszony
szeméből, pedig eleget vizezte.
«Legyenek boldogok.» Suttogá magában.
De azon az estén nem tudott már dolgozni. A szeme egyre könyezett. Pedig
a divatárus, a kinek a számára a himzeteket készíté, most próbára valami
varrni valót küldött a számára, s annak a sikerétől függ, hogy állandóan
alkalmazza-e a pipereüzleténél.
No hát egy estét a varróleány is feláldozhat, hogy ne dolgozzék, a mikor
a szeme könyezik.
Másnap már nem fájt a szeme.
El is készítette igen szépen a rábizott munkát. A Chef igen meg volt
vele elégedve. Megigérte neki, hogy a mint az «első kisasszony» elhagyja
az üzletét (maga akar pipereboltot nyitni), azonnal alkalmazni fogja a
Lidi kisasszonyt a helyébe. Szakértő úr volt: egyszerre felismerte a
leányban a vele született dekorativ-talentumot. Teremtve van erre a
hivatásra. Addig is adott neki ujabb munkát, a mivel naponkint
megkereste az egy forintját.
Így aztán csendesen mult az idő. Férfi, asszony, kutya, madár, fali óra,
végezte a maga rendes dolgát, a mire az úr Isten megteremtette.
Ama menyegzői nap óta megint elmult egy hónap. Azalatt még a Kálvária
mellett is elolvadt már a hó; a Csicsonka több verést kapott a
nagyanyjától, mint máskor, mert nem tudta az ibolyát eladni. Most már
minden utczaszegleten, minden palotai asszony azt árult.
A hirlapok áprilisi időjárást constatáltak.
Hanem egy pénteki napon nem került elő a Vigyázz a szokott hirlappal. Ez
pedig már olyan volt, mint a czukor a kávéban. Ha az ember hirlapot nem
olvasott, azt hiszi, hogy éhen maradt.
Az Ádám apó másnap este jött meg kutyástól. Tizenkét órai pihenőt adtak
neki.
Lidi kisasszony rögtön kérdőre vonta az elmaradt pénteki hirlapért.
– Jaj ne bántsa azt az ujságot, kisasszony. Nagyon rossz ujság volt az.
Tele förtelmes rossz hirekkel. Szántszándékkal nem küldtem el. Nem
magának való az. Tudja? olyan «izé». Érti már? Dehogy érti! Ne is értse.
No már pedig egy asszonyfélének azt mondani, hogy egy valamit ne
olvasson el, mert az «izé»; – épen csak arra jó, hogy az minden módon
megszerezze magának azt, a mit előle eldugnak.
Szombat este lévén, Lidi kisasszony bekötötte a fejét kendővel s batyuba
kötve a megvarrt munkát, bement vele a városba, a bureauban átadni a
készet s felvenni az érte járó díjat. Visszajövet három trafika előtt is
megállt, de azokban mind férfiak voltak. Végre egy Sándor-utczai
dohánytőzs ajtaján bepillantva, meglátta, hogy ott egy leány az árusnő,
s egyedül van. Oda bement s kért egy pénteki lapot. Nem volt egyéb, mint
«Illustrirte Politische Volksblatt». No hát az is jó lesz. A czímkép
elég drastikus volt. Egy uraság a szájába lő pisztolylyal: egy
asszonyság pedig készül ájulva hanyatt esni. Minden harmadik héten látni
ezt a képet.
Lidi kisasszony kifizette a lapot s összehajtva eldugta a nagy kendője
alá: nem pillantott bele, a míg haza nem ért.
Otthon pedig nem olvashatta el mindjárt, mert vacsorával várták. Zsuzsa
néni jó rántott levest főzött, Ádám bátya meg friss liptóit hozott, a
mihez hozzáadva a Lidi kisasszony által útközben felvásárolt májas
hurkát, fejedelmi lakomát csaptak a mai nap örömére. Zsuzsa asszony még
sört is hozatott, s azt Lidi kisasszonynak is meg kellett kóstolni, s
csak akkor tudta meg, hogy micsoda nevezetes nap az a mai. Ma töltötte
be az Ádám bátya a hetvenedik esztendejét.
Ezért csakugyan fel kellett őt köszönteni a Lidi kisasszonynak.
De azért csak fejlógatással viszonzá az áldomást az öreg.
– Nem jó időket élünk, Lidi kisasszony. Nem jó idők járnak a szegény
emberekre, a kik hetven esztendőt érnek. De még a nagy urakra sem, a kik
harmincz esztendős korukban már hetven esztendősek. Nem tetszenek nekem
az ezután következő napok.
Hanem aztán a Zsuzsa asszonynak, meg a Lidi kisasszonynak sikerült
helyre igazítani az öregnek a megingatott bizalmát a világ folyásában.
Jó az Isten: nem hagyja el azokat, a kik benne biznak. A Lidi kisasszony
úgy tudott beszélni, mint egy pap.
Húsz esztendeje nem hallott már az öreg «pap szót». Hát biz az
indóházban nem predikálnak. Harangoznak eleget.
– Egyszer ment el egy váltóőr – sátoros ünnepen – a templomba, akkor is
hamis vágányra futott az expressvonat: tizenkét kocsi szilánkká
zúzódott; negyven ember meghalt. A ki a vasuton lakik, az lemondott az
Isten világáról; még a templomról is. Az még a paradicsomban is a
felhőket fogja tolongatni s az istennyilákat a vágányaikba egyengetni: a
mi imádságunk vége nem «amen», hanem «mehet!»
A gazdag születésnapi vacsora után jóéjszakát kivántak egymásnak. Lidi
kisasszony átment a hálókamrájába.
Ott azután, a mint magára maradt, elővette a titokban megvásárolt lapot,
azzal a tragikus képpel s hozzá fogott az olvasáshoz.
Egészen igaza volt az Ádám apónak, mikor a pénteki lapot eldugta előle.
Az az uraság, a ki ott a képen agyonlövi magát, ugyanaz a szép délczeg
dalia, a ki olyan hirhedett volt a szép fogatairól, meg a kelet-indiai
és kafferföldi vadászatairól. X. X. grófnő fiatal férje, Y. Y. gróf. Még
a mézeshetekben voltak.
A hirlap necrologirója annyit jegyez fel róla rövideden, hogy a
hirhedett sportsman rendkívül nagy összeget vesztett a
versenyfuttatásokon, s miután azoknak a kifizetését a neje, egy haragos
pillanatában, megtagadta, a revolveréhez folyamodott, s neje
szemeláttára főbe lőtte magát.
Lidi kisasszony térdre rogyott az ágya előtt, arczát azzal az átkozott
papirlappal eltakarva. Nem mert zokogni, hogy az ajtón keresztül meg ne
hallják.
– Pedig én nem átkoztalak meg. Én nem téptem szét az arczképedet, nem
dobtam a szemétbe, mint az a másik leány a hűtlen kedveséét.
Azzal fogott egy ollót, kivágta azt a czimképet a lapból s az ágya
fölött függő Mária-képet levéve, annak a hátsó deszkája alá beilleszté.
Senki sem tudta meg, hogy az ott van. Egyedűl ő maga tudta. Ő maga
emlékezett meg róla, mikor estenden az ágyában elalvás előtt térdre
emelkedett és elmondta az esti imáját.
«Amen, amen!»
Egy halottért, a ki harmincz esztendős korában már hetven éves lett:
elvesztegetett nagy vagyont, életet, földi boldogságot és mennyei üdvhöz
való jussot!
– – «Mehet! Fertig!»