Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül
vegyesebb társaságot, mint a milyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a
zöld paradicsomban.
A zöld paradicsom ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram,
vette ezt a házat birói árverésen 1813 forintért osztrák értékben.
Testvérek között sem ér annyit.
Az adóbevallási íven pedig következő rováncsolás olvasható:
|Lakosztály|Minőség|Lakó neve|Évi házbér|
|1. sz.|Mosókonyha, kamra, pinczelak és padlás-szoba|Kapor Ádám vasuti őr|320 frt|
|2. «|Lakószoba, konyha, sütőkemenczével|Gagyuláné pereczsütőné|190 «|
|3. «|Lakószoba, udvarra|Ritka Panna hagymaáruló|160 «|
|4. «|Utczai bolt|Spitzmauzné ludsütőné|240 «|
|5. «|Kerti lak|Ribiczáné virágáruló|120 «|
|6. «|Bőrraktár|Pinkász bőrszedő|144 «|
|7. «|Istálló, kocsiszin|Schlotta Pál fiakker|100 «|
|8. «|Fás kamara|0 0|0 0|
|||Összesen|974 frt|
A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól
jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro 8. Ez
fáskamara czím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak,
mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más
nemzetgazdászati czélokra felhasználni. Az kiadódik éjjeli szállásul
azoknak a felsővidéki hazafiaknak, a kik a rengeteg budapesti
építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy
krajczárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek
szépen. (20+30)/2×365 = A kinek erős oldala az arithmetika, az
kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt
azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, a kinek csakugyan
mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamarában,
vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.
Idő jártával mind megismerkedett a Lidi kisasszony a vele egy
paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, a kik a Zsuzsa asszonynak
az albérlői. A constablerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János,
az által, hogy nem feszegette tovább annak a Margithidon elhagyott
selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett
el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már,
valljuk meg az igazat.
Azután következett a Zsiga czigány; családi nevén Gugyori, a két
rajkójával, a Miskával, meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a
Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a
primás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a
pinczelakásból, akkor mentek «dolgozni» a «mezitlábos» kurta kocsmába.
Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, a míg el nem húzták
ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvencz nótáját, a serenade-walzert.
A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy
a Zsigának a mult őszszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még
egy kis hat hónapos princzet.
Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni
mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement
hozzá és valami úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a
czigány.
A pereczsütőné is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a
pereczeivel útnak indult. Ez ott árult a koszorú-utcza sarkán egy fás
kert palánkja mellett – az ég alatt télen nyáron.
A hagymaárulónő se ment útra a maga kincstárával a nélkül, hogy be ne
szóljon s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.
A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt soha sem lehetett
látni, mert az már régóta nem tud a lábán állni. Van egy növendék
leányka unokája, a kit úgy hivnak, hogy «Csicsonka». Az szokott kijárni
a bódéból, egy kosárka ibolyával, vagy gyöngyvirággal. Azért van
körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is
trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a
Csicsonkának aludni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához
képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat
most, azonban fekete és tömött; a szája, meg a szemei mindig nyitva
vannak, a hogy gyerekleányoknál szokott lenni, a kik még nem tudják,
hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal
kedveskedni a Lidi néninek.
Még a tót legények kohorsából is különvált egy alak, a kit a Lidi
kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint
a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult,
aztán meg czifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott
valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt,
a fölött ujjatlan, szironynyal hímzett bőrkosokot; háromcsattos tüszőt a
derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú
serpenyőkalapot, mely kerekre nyirott haját takarta. Olyan őszinte,
vidám képe volt a fiunak, daczára, hogy már ránczos volt; de azért
borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már valami
harminczesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint
visszakivánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt
elballagott, a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját,
s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami
szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul
tudott örülni.
A zöld paradicsom lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött
össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna,
azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyu
az arany mezőben. Azonban hát a zöld paradicsomnak is volt ghettója. A
boltba csak az utczáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap
a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó
paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott
csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a
boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje
szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt
ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, a mikor a
zöld paradicsom még vendéglő volt. Együtt liczitálták el a házzal. Ő
volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha
senki. Kivéve azt a három napot, a mikor az eszlári leányért boszút
kiáltott a felséges utcza. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a
boltját.
Hogy ebben a consortiumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az
aristocratiát, az igen természetes. Nem csak azért, mert az öregnek
hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt,
egyenruhát is hordott; hanem voltaképen azért, mert csakugyan helyes
eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap ujságot olvasott;
értesülve vala az események meneteléről; s a szétágazó politikai
vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi
patriarchai fölényt gyakorolt a zöld paradicsom lakói fölött, mely
kiterjedt még az átellenben lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb
regiókban is, colportáltatván a Spitzmanné legifjabb unokája által, a ki
mozgó óraláncz- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.
Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű
magaviselete főképen, a ki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt
bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt
fentartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan
nem volt szabad s számot kellett adnia, hogy hol járt? Ha ünnepnapon az
Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is velement s megóvta minden
csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok,
a kik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!
Lidi kisasszony szorgalmasan hozzálátott az elvállalt munkához.
Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a
fekete hattyut, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a
czímer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset aranynyal czifrázva.
Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét
leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer
ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb
egészen belefásul; megszünik valami másról is eszmélni, mint selyem
czérnáról, meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Úgy megszokta,
mint egy gép.
Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót,
hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a
mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a himző rámájával. Ott pedig
a Zsuzsa asszony mángorol, huzogat, vasal egy napszámos leánynyal. A
leány folyvást egy nótát dalol, a mi megtetszett neki a népszinházban:
«azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Ezt fujja reggel hat
órától este hatig. Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét iszsza. Ezt
is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a
munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az oda ül a
himzőasztalára s a hogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített
damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s
egyszer-egyszer megkérdi: «was macht di frájla». A Lidi kisasszony aztán
magyarul mondja vissza: «mit csinál a kisasszony?» s addig mondja a
madárnak, a míg az megtanulja a magyar szót. Ez is egy kis diadal.
Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett. A kis
virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre
fázott kezekkel és orczával, besompolyog a mosókonyhába s az alatt az
ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik
s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját s ő is belevisít a népdalba
«azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Azzal a változattal,
hogy «legény» helyett «lepényt» énekel. Persze éhes a gyerek.
– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád
meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.
S a Lidi kisasszony oda ülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot,
mustrát s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet
csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik
vacsorára. A mióta az első huszonnégy fekete hattyunak az árát kifizette
a boltos, van változatos menü: egyik nap «magyar fogolymadár», másik nap
«magyar ananász», harmadik nap «pityóka mondúrban», majd meg «hájas
piritós».
Ilyen hizelgő elnevezéseket tud adni a népnyelv a maga inyenczségeinek.
(Azért se magyarázzuk meg, mit jelentenek ezek valósággal.)
Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis
szórakozás is.
Megérkezik az olvasni való hirlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az
Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasuti trafikosnétól kapja, a
milyen épen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti
Hirlap, felváltva a Budapesti Hiradóval. Azokat a vezérczikken kezdve
egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál
az apró hirdetmények rovata, a hol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat
titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárczaregények is jönnek. Azokat
is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét.
Úgy jó az összekeverve. – A hirlapot, magától értetődik, hogy a Vigyázz
hozza el a szájában. Ő a postakihordó.
Egy-egy szabad napon az Ádám apó is hazakerül, a ki aztán felvilágosító
magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hirek
tartalmáról, a mit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.
Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott
időnél elkészíti a hímzéseket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét
is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, a kinek a
keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, a kiknek a Lidi adós
maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.
És a közben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s
egy ibolyaárulásban lélekző kis leányt a himzésbe szeretni. Csendes
elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben
érvényesítheté a chauvinismus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.