Mikor a pályaházból kiléptek, épen egy olyan szélroham sepert végig az
utczán, hogy meg kellett állniok. Az esernyőt, a mit a leányzó
kifeszített, egyszerre kifordította a szél, s a szoknyáit nagy
rendetlenségbe hozta, a min nem tudott segíteni a kezében tartott bőrönd
miatt.
– Abból az esernyőből nem lesz prédikácziós halott, mondá az öreg
vasuti. Hagyjunk fel most minden teketoriázással. Adja ide a kisasszony
a bőröndjét, majd én viszem; tudom, hogy nincs tele aranynyal. Az
esernyőt csapja a hóna alá, aztán az egyik kezét akaszsza a karomba, a
másikkal fogja a szoknyáját, aztán hunyja be a szemét.
A hölgynek el kellett fogadnia az ajánlatot.
Azzal elkezdődött az expediczió. Méternyi magas volt a hó, a min
keresztül kellett gázolni s a szél szembefútt.
– Csak addig tart ám ez a gyilkos szél, a míg a Stáczió-utcza
szegleténél bekanyarodunk. Dörmögé az öreg. Odáig egész gőzerővel
kellett dolgoznia.
Egyszer aztán elérték az első házat: ott megállhattak lélekzetet venni.
– Csinos kis szelecske, mondá az őr. No már most ki lehet feszíteni az
umbrélát. Várjon, majd én tartom a feje fölé. Aztán csak egész bátran
tegye. Szóljon hozzám, hogy «Ádám bácsi». Kapor Ádám a nevem. Tegyen
úgy, hogy az emberek azt gondolják, hogy régi ismerősök vagyunk.
– Hát találkozunk mi itt most még emberekkel?
– De még sokakkal. Vannak emberek, a kiknek bolond passziójuk ilyen
hóförmetegben sétálni az utczán éjfél után egy órakor. Majd meglátja.
Az öreg egy kis nevető dünnyögést is hallatott e tréfához.
A leány mindjárt elkezdte a bizalmaskodást.
– Ádám bácsi! Az a rendőr csakugyan az eltünt mamzellnak nézett engem?
Hasonlítok hozzá?
– Nem tudom biz én, édes lelkem, mert én nem igen nézegettem a
fizimiskáját. Tudja, én ritkán kerülök haza. A János konstábler is úgy
van, hogy csak egy-egy fráj napon jön ki a szállására, s akkor aztán
örül, ha felfekhetik a padlásra. Aztán az a Lidi mamzell olyan
szemérmetes volt, hogy ha férfihangot hallott, nem forgatta a fejét
hátrafelé, mint a nyaktekercs, hanem belefeküdt a himzőrámába, úgy
öltögetett. Abból biz a János nem látott egyebet, mint a kontyát.
Egyszer csak valami zsivaj támadt az utczán.
A leány kitekintett az esernyő alól, s látta, hogy Ádám csakugyan igazat
mondott. Tréfás volt, de igaz volt a mondás.
Csakugyan vannak emberek, a kiknek elhatározott szándékuk ebben a dühös
hózivatarban az éjjeli órákat az utczán tölteni el. A havat lapátolják
össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos
ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokrócz, lyukas zsák,
ponyvafoszlány a derekukra kötve; a kalapjaikat álluk alatt megkötött
zsebkendővel biztosítják a szél ellen; de boldogabb, a kinek olyan
süvege van, hogy a két fülét betakarja; a lábaik, idomtalan gubókká
bugyolálva, pokrócz és rongydarabok közé; két ujjú darócz keztyűk a
kezeiken, vaslapát a markukban.
– No itt van az a sok ember az utczán, a kit mondtam. Ezeknek most van
az aratásuk! Egy forint ötven krajczárt kapnak a magisztrátustól egy
éjszakára. Soha se volt ilyen szüretjük a hunczfutoknak!
Vígan is vannak, egymást csufolják. Szegény embernek az is mulatság.
– Itt jön az Ádám apó a mamzeljével! kiált az egyik rongyos.
– Dobre ráno! Sztará baba! Gye igyes azzal a Kátkával?
– Megálljon, Ádám bácsi! Majd elmondom a Zsuzsa néninek, hogy szép
leányt vezetget éjszaka az utczán!
– Nye krics! Te gyezsepogyes! vág vissza Ádám apó s a tokos zászlóval a
fejére suhint az egyik csufondároskodónak, az ki akarja kerülni az ütést
s hanyatt bukik a felhányt hóhalomba, társainak nagy hahotájára.
– Hahá! A sipotár! Bele esett a hóba!
A leány meg van rémülve.
– Ezek gorombáskodni fognak velünk.
– Nem kell félni, mamzell, jó gyerekek ezek. Mind az én fiaim. Liptói
fiúk. Mind ott laknak velem együtt a zöld paradicsomban.
– Zöld paradicsomban?
– Az ám. Úgy hivják azt a házat. De nem azért hivják úgy, mintha ott
lakott volna valaha Ádám és Éva, mikor még ők is zöldek voltak, hanem
azért, hogy valamikor vendégfogadó volt, s egy nagy zöld paradicsomalma
volt kifestve a czimerére.
– Az valami nagy ház lehet, ha ennyi ember elfér benne.
– Hát elférnek, a hogy a szegény ember malaczai. A bizony csak olyan
bogárhátú ház. Mindjárt meglátjuk. Ott világít egy ablaka. Az az én
feleségem mosókonyhája. Felkelt már az asszony. Sok a mosni való. Annál
jobb, mert akkor tűz is van rakva. Csinálhat nekünk egy kis magyar
theát. Szereti maga a magyar theát?
– Nem tudom, milyen az?
– No majd meglátja, milyen jó!
A Vigyázz előre szaladt s a kivilágított ablak előtt elkezdett a maga
nyelvén jelt adni.
Erre elébb kinyilt az ablak, s rövid szóváltás támadt egy női hang, meg
egy kutyacsahintás között; azután felnyilt a kis ajtó. A Vigyázz
visszaugatott, jelezve, hogy szabad az út.
– No már most majd én elől megyek, mondá Ádám. Mert itt egy mély árok
van az utczán végig: azt most betakarta a hó. Csak egy keskeny híd vezet
át rajta. A ki eltéveszti, nyakig esik a hóba. Hát csak mindig az én
lábam nyomába lépegessen a kisasszony. Így ni!
Az asszony a kapuban várta az érkezőket. Mind a két karja a könyökön
felül fel volt türve, mert a mosóteknőtől jött ki. Ő már szokva volt
mindenhez. A mit egy mosóasszony kiáll, attól egy regement férfi az
ispitályba kerülne.
– No asszony, meghoztam a Lidikét.
Az asszony összecsapta a kezeit.
– Hát előkerült? No hála Istennek, csakhogy nem ölte el magát.
– Hanem most már csinálj nekünk iziben egy kis jó magyar theát, mert a
lelkünk is meg van fagyva.
– Mindjárt meglesz. No csakhogy előkerült Lidike! Hát csak vigye be a
szobájába a ládikáját, s húzzon frissen más czipőt, harisnyát.
Sötét is volt, a hölgynek az arcza kendőkkel be volt bugyolálva; lehető
volt az elnézés.
– Csak tessék előre menni, édes Zsuzsa néni, szabadkozék a leány.
– No már nem akar elől menni! Mindig így bánt velem a Lidike. Mintha
valami nagyságos asszony volnék. Vagy mintha édes anyja volnék.
Pedig bizony nem annyira a becsülettudás volt erre a fiatal hölgynél az
indok, mint az, hogy nem tudta a járást a zöld paradicsomban, kivált
sötét éjjel.
A mosóné aztán előre ment, a kisasszony utána, azt követte az Ádám apó,
leghátul a Vigyázz. A kis ajtót az Ádám zárta be.
Először egy sötét folyosóba jutottak, melynek végéből nyilt a Kapor Ádám
lakása. Annak a külső ajtaja nyitva volt, a belső üveges ajtón keresztül
világított a mosókatlan veres tűzfénye.
Mikor kinyitotta az ember az üvegajtót, egyszerre tódult ki a hajlékból
a forró gőz, abban a perczben hópehelylyé válva a hideg levegőn.
A mosott ruhának, szappanynak és szodának párázata uralkodott a
helyiségben; mérsékelve a kőszéngőz által, a minek a füstje ilyen nagy
hóesésben leverődik, s kellemesen fűszerezve egynémely vereshagyma
illatától, a mi nem rontotta el a polczon szárasztott kenyérélesztőkorpa
szelid savanyúságát. No de jó meleg volt – s ez a fődolog.
Az ifjú hölgy már tudta, hogy melyik az ő lakása. Egy kis alacsony ajtó
nyilik a konyhából a kamrába: az az ő otthona. Még két másik ajtó is
látható a mosókonyhában. Az egyik hanyatdülő helyzetben, az a pinczébe
vezet le; a másik a gerendák között: ahhoz meg lépcső visz fel.
A mosókonyha tágas: téglával van padlózva, a falai embermagasságnyira
fénylenek a salétromtól, különben ki van meszelve. Egy nyoszolya,
vánkosokkal, dunnával, egy hárságy, egy festett ruhaszekrény s egy
gyalult konyhaalmáriom, egy asztal, néhány szalmaszék és egy nagy
karosszék képezik benne a comfortot, mindenféle lugzók, teknők,
mosókatlan, vasalódeszka, meg egy nagy mángorló a hivatás eszközeit. Egy
nagy fekete tábla a falon, tele irva nevekkel és számokkal, jelzi a
pontos ügykezelést. Annak a szegletére van akasztva a kalendárium.
A Zsuzsa néne egyenesen a tűzhelyhez sietett, a jövevény leány pedig
bement a holmijával a kamrába, nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy
világosságot kapjon.
Akkora helyiség volt az, hogy egy ágy elfért benne, meg egy himző
asztal. Ruhatartóul egy lefüggönyözött fali polcz szolgált.
Az ágy tisztába volt húzva, volt benne egy tengeri fűvel töltött
derékalj, egy vánkos, meg egy paplan. Az ágy fölött egy Mária-kép.
A mikor az átöltözködéshez kezdett a hölgy, mégis betette a kamra
ajtaját. Bőröndjéből előszedte a ruháit, czipőit. A mik rajta voltak,
azokra rá volt fagyva a hó.
Arra gondolt, hogy milyen furcsa meglepetés lesz az, a mikor ő előjön, s
a világosságnál meglátja a Zsuzsa asszony, hogy «nini, hisz ez nem a
Lidi mamzell!»
Mire készen lett az átöltözéssel, kopogtattak az ajtón. A Zsuzsa szólt:
– Ki lehet már jönni. Készen a magyar thea.
A leány kinyitá az ajtót s kilépett a világosságra.
De a meglepetés nem a mosóné részére került, hanem az övére.
A Zsuzsa asszony semmi csodálkozó felkiáltásra sem ragadtatott, mikor
ezt az idegen arczot meglátta maga előtt.
Úgy tett, mintha mindennapos ismerőse volna. Pedig ép szemei voltak.
Még úgy is nevezte.
– No Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar thea. Nézze: az uram ugyan
várja ám balkézzel.
Az öreg bizony leült az asztalhoz s nem várta a vendégét, hanem
hozzálátott a maga angáriájához.
Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely
valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabozva, s fahéjjal
fűszerezve.
A leány kiszürcsölte azt az utolsó cseppig.
– No ugy-e, hogy jó ez a magyar thea? Szólt sunyítva az öreg apó.
– Egészen fölmelegített. Nagyon köszönöm.
A leány aztán viszonszivesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket s
azokkal kinálta meg a házigazdáját.
– De hát azt mondja a szentirás, hogy: «nem csak kenyérrel él az ember»…
szólt az öreg, hanem szalonnával is. Ezt a feleségének mondá.
– Ej, ej! öreg ember, nem kell a szentirással tréfálkozni.
– Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos
szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásról, hékám!
A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasuti lámpát, meggyujtotta, s felment a
lépcsőn a padlásra.
– Evett-e már fagyos szalonnát paprikával a kisasszony?
– Soha se ettem. Azaz hogy: ettem ettem! Dehogy nem ettem.
– Bizony soha se evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja,
mi fán terem?
– Ádám bácsi. Mondja csak, hogy lehet az, hogy a Zsuzsa néni, mikor
engem meglátott a világosságnál, egy cseppet sem volt megütődve?
– Hm! Hát ez úgy lehet, hogy az alatt, a míg a kisasszony odabenn a
kamrában átöltözött, én beszéltem a feleségemmel, s elmondtam neki
mindent, a mit tudok.
– De hát mit «tud» ön?
– Hm, hm, dörmögött az öreg, borostás állát körülkaparászva. Hát tudja a
kisasszony: ott a vasutnál a trafikásné ujságot is árul. Aztán a mi
ujság estig el nem kel, az már másnap csak makulatura. Azt eladják kiló
számra hét krajczárért. Hát az ilyen bitang ujságból szokott nekem
mindennap juttatni a trafikásné, hol egyből, hol másból. Én szeretem
tudni, hogy mi történik a világban. Ma épen egy képes ujságot kaptam.
Olvassa el csak, mi van benne, belül a harmadik oldalon, mindjárt ott a
Kvizda gyógybalzsamának a hirdetése alatt.
A hölgy átvette a negyedrétű lapot s hamar rátalált a ritkított betüs
czikkre.
«Sensatiós családi dráma!»
«Nem nevezzük meg a helyet és a személyeket, kik e regényben
szerepelnek, mely egy Zola tollára volna érdemes. Egyike a magyar arany
fiatalság legkiválóbb tagjainak, a ki gyönyörű négyes fogatáról s
exoticus vadászatairól ismeretes, életre-halálra udvarolt a bájairól
úgy, mint szellemi műveltségéről ismeretes X. X. grófkisasszonynak. A
szerelmi pályázat nem maradt viszonzás nélkül. A család egyetlen leánya
ifjú szivének egész hevével fogadta a nyiltan tett ömlengéseket. E
napokban az ifjú Endymion végre formaszerű nyilatkozattal jelent meg a
grófi háznál s megkérte X. X. grófkisasszony mamájának a kezét, Y. Y.
grófnőét. S az eljegyzés ennek értelmében meg is történt. Y. Y. grófnő
még mindig igen szép és fiatal arra, hogy még a leányával szemben is ő
maradhasson a győztes; s előnyeinek döntő súlyt ád azon körülmény, hogy
ő a birtokosa annak az egész három milliót érő uradalomnak. X. X.
grófkisasszony az eljegyzés napján nyomtalanul eltünt a grófi
kastélyból. Most mindenfelé keresik. Attól lehet tartani, hogy valami
végzetes tettre határozza el magát.»
A leány arcza olyan merev lett, mint egy márványszobor. Szemei még
azután is nézték azt a méregkeverő lapot, mikor már az «első hazai
orpheum» programmja következett benne.
Ebből az álomjáró mélázásból egy sajátszerű beszélő hang zavarta fel.
A hang az asztal alól jött s ezeket a német szavakat mondá:
«Frau… Komm czhausz… Gib flájsch…»
A leány ijedten ugrott fel a székéről s az asztal alá nézett.
Ki bujkál oda alant?
Azonban kénytelen volt egyszerre kaczagásra fakadni, a mint e beszéd
okozóját meglátta.
Az egy szarka volt. Ott állt az asztal hidján, a csőrével felemelve az
abroszt s aztán a fejét féloldalra fordítva s egy szemével felsandítva
azt mondá:
«Frájla… Gud moring.»
S azzal egyet hibbanva, nagy hirtelen fenntermett a leány által üresen
hagyott széken s onnan papolt egyre, «komm czhausz, – gib flájsch.»
Ádám apó nevetett.
– Ugy-e, megijedt a kisasszony, mikor meglátta, hogy valaki megszólal a
lába alatt? Azt gondolta, valami kisértet. Hát pedig csak a Pikusz. No
gyere ide Pikusz! ugorj ide az asztalra. Mutasd meg, hogy hogyan kell a
krajczárt kivenni a pohár vizből.
A Pikusz engedett a felhivásnak. Felrepült az asztalra. Ádám apó eléje
tett egy pohár vizet, abba bele dobott egy krajczárt. A szarka elébb
megpróbálta belenyulni a pohár száján keresztül; de a mint az orrába
ment a víz, hirtelen kikapta a fejét és nagyot prüszkölt. Utoljára kapta
magát, ráugrott a pohár szélére, a pohár feldült, a víz kifolyt, a
krajczárt aztán felkapta s elrepült vele. Alig akarta visszaadni.
– Önnek mind oly okos állatjai vannak. Monda a leány. A kutyája is olyan
eszes állat.
– Hát mit csináljon a szegény ember? Mikor nap nap után egy helyben kell
ülnöm, mintha szurokba ragadtam volna. Az sincs, a kihez egy szót
szóljak. Ha ez a kutyám nem volna, rég meg kellett volna gárgyulnom. A
szarkát meg a feleségem tanította be: azért beszél németül. Ez meg az ő
egyedüli mulatsága. Ez a mi theátrumunk, a mi circusunk. A Vigyázz
különben nem az én érdemem. Ez úgy maradt rám örökségben egy vak
koldusról, a ki rám hagyta, a mért megengedtem neki, hogy ott ülhessen a
pályaház mellett. Ez a kutya olyan okos volt, hogy a szájába vett egy
kis fatányért s azzal sorba járta az uraságokat, a kik oda jöttek
ácsorogni s koldult a gazdája számára. A mit kapott, odahordta neki. Azt
mondom, kisasszony, hogy külömb lélek van ebben a kutyában, mint sok
rossz emberben.
Ez alatt lejött az asszony a padlásról egy darab szalonnával. Tányért is
tett késsel, villával a kisasszony elé.
– Hahaj! Ki látta azt: tányérról enni a szalonnát villával? Protestált
az öreg gazda. Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát
enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a
szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna
tetejéről a hájas részét (a ki teheti!) Akkor azután egy késhegy
paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy
falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt
egyszerre a szánkba teszszük. Ugy-e hogy milyen fölséges? Valamennyi
herczegnek a hires szakácsa mind összeverheti a fejét, még sem talál ki
olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel.
Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig
minden csemegének az ize! A kinek egy darab szalonnája van, s azt meg
tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzczédulája. Hát még a ki a
bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzá
való fogam.
S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő vágott, hol a
kisasszony szelt belőle, hogy utoljára «mores»-nek való sem maradt a
darab szalonnából.
A lakmározástól természetesen a két kedvencznek sem lehetett elmaradni.
A Vigyázz odaült a gazdája mellé a két hátulsó lábára, a két első
praczliját illedelmesen lefelé hajlítva, de néha megtaszítá az egyikkel
a gazdája térdét.
– Jó, jó! Nem feledtelek el: csak várj.
Aztán mikor egy darab szalonnát elfogyasztott az öreg, s annak csak a
levágott hájas része és a lefaragott bőre maradt: akkor a hájdarabot oda
tette a bertáfoló kutyának az orrára. De mielőtt a szegény pára
bekaphatta volna, egy percz alatt ott termett a fején a Pikusz, «Keszt
ausz!» mondá s elkapta a kutyának az orráról a hájat. Az csak fájdalmas
szemmel nézett utána.
– Látod, kutyám! Ez a világ sorja. Ő a te feljebbvalód, mert repülni
tud; te pedig négykézláb jársz. Ő tud németül, te pedig csak ugatni
tudsz. Ezért az övé a szalonnából a hája; tied pedig csak a bőre. Ez a
világnak a rendje.
S a kutya belenyugodott egészen ebbe a szép világi rendbe.
– No már most Lidi kisasszony; mondá Zsuzsa néne, jó lesz alunni menni.
Ez után a mai keserves út után. Majd holnap aztán – beszéljünk a magunk
dolgáról.