Isteni álom!
A ki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt
jelenlehetővé teszed!
Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a
menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain
megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az
az ő kedvencze. Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy
lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy
szivalaku medaillon; közepén egy nagy solitair. Az megmondja. Hisz az ő
arczképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői
csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, a mik még nincsenek kinyilva. Hát
mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet?
Válasz helyett megszólal a «Serenade-walzer.» Ez az ő kedvencz
keringője. Vállára teszi a két kezét s aztán repülnek együtt. Igazán
repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú táncztermen. Hát
visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk
egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a
keringő tourból, a honnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz,
a te fejed kopasz? És a közben folyvást hangzik a serenade-walzer
bűbájos zenéje. A tánczterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasuti
indóházzá, a csillárokból vasuti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös
narancsvirágaiból zuzmara virágok. Hanem azért a serenade-walzer egyre
szól s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. «Hát te
vagy az? Te? Te? Te?» s a mint ismét ránéz: hát még sem ő az, hanem – a
János konstábler a vasuti pályaháztól.
Erre fölébred s a mint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr
ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a
fejét.
– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel
méltóztatott kelni. Nyolcz óra van.
– Nagyon el találtam aludni.
– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten
valami fölvétel végett.
– Kérem: küldje be hozzám a Zsuzsa asszonyt.
– Ezer bocsánat. A bedugott fő visszavonul. A kalap most is a fején
volt; de ezuttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag
nyalkán fityegett az oldalán.
A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján
minden órában benyithat egy konstábler.
Csak azt találta csodálatosnak, hogy a serenade-walzer zenéje még most
is tovább szól. Már a finale járja. Pedig hiszen már ébren van. Ugy
tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden accord, s aztán
lassankint elmulna a föld alatt.
Még ez az álomhoz tartozik-e?
A Zsuzsa néne jött sietve a hálókamrácskába.
– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna.
Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.
– Mit akar ez velem?
– Hát a Lidi mamzellnek az eltünése fel lett jelentve a rendőrségnél.
Hivatalból meg lett indítva az eltüntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A
szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a
szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font
ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltünt. Most azután, hogy az
uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó:
ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza
lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát az alatt
a «Lidi» kisasszony, a míg a rendőrséggel kerestette magát.
– Mit mondjak neki?
– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót.
Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán mondja utánam.
– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren
vagyok?
– Már bizony egészen ébren van a kisasszony.
– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a
föld alatt muzsikálnának.
– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pinczelakásban alattunk lakik a
Zsiga czigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.
Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kisértő mysticus
emlékeket. Hát nem dæmonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a
mélységben?
Zsuzsa asszony kiment a mosókonyhába.
– No hát mit akar a protokollumba, konstábler úr?
– Legelőször is mi a neve a kisasszonynak?
– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam,
az majd megmondja: «Gratulin Lidia.»
«Gratulin Lidia!» ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a
hálókamrában, «Gratulin Lidia…»
– «Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja
Perpera Amália Rimaszombatban. Itt van a bizonyítvány, hogy szülői
meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony.
Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi előljáróságnak a levele, hogy
a leány a varrásból él és tisztességes személy.
– Hát mért tünt el a szállásáról ezelőtt öt nappal?
– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiba.
Hirt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.
(Milyen kész fantáziájuk van ezeknek a mosónéknak!)
– Akar még egyebet is megtudni a konstábler úr?
– Azt majd a kisasszonytul kérdezem meg.
A hölgy ezalatt felöltözött s kijött a hálószobából.
Daczára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta nemes
metszésű arczvonások, finom ajk, mély tüzű szemek, s dúsgazdag
aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszor a feje körül
csavarva.
A konstábler egészen lassu beszédüvé lett, a mikor meglátta. Sugva mondá
a Zsuzsa asszonynak:
– Én eddig a Lidi kisasszonyból nem láttam egyebet, mint a haját: de
nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszinű lett volna.
Nevetett ezen a mosóné, de nagyon.
– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két
éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke
lesz az egyszere.
– Az már más.
Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonynyal, a ki
már most tudta, hogy kinek hijják? hol született? hol nevelkedett? s
miért volt távol a szállásáról?
Ugy ment minden, mint a karikacsapás.
Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő
a katonaköpönyege zsebéből.
– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan
került a Margithidra a mult pénteken éjjel, a mikor kegyed hazulról
eltávozott?
Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó
hazugságot diktálni a leánynak.
Csak az tartotta meg előkelő nyugalmát.
– Ez a kendő soha sem volt az enyim s én soha sem voltam a Margithidon.
– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, a
mit a fején szokott viselni, ha kiment.
– De ha én azt mondom, hogy nem az enyim.
– Hit alatt is erősítheti ezt?
– Megesküdhetem rá, hogy soha sem volt az enyim.
Tehette bátran: hiszen igazat mondott.
– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtől, engedelmet kérek az
alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.
– Kit? Az uramat? szólt Zsuzsa asszony. Dejsz azt hiába keresi már
itthon. Visszament az, a mint feltápászkodott, a vasuthoz.
– Hiszen huszonnégy órára volt neki szabadság engedve.
– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig
azt hajtja, hogy hátha azalatt történik valami szerencsétlenség a
vasúton, a mikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a
sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még
hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.
Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás
pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba
kevertetni.
A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s
eltávozott.
Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá
Zsuzsa asszony.
– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési czédula sem kell: a
Gratulin Lidié itt van nálam. Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed,
hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi
a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.
– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát
vágni; ha értenék hozzá. De himezni igen szépen tudok, s a
ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. A mennyit keresek, annyival
beérem. Aztán a mi nincs, az nem kell.
– No hát ez a szegény embernek az arany mondása: «a mi nincs, az nem
kell.» A ki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát
tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a
papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a
kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is, meg estére is
maradjon: mert ez lesz az ebéd is, meg a vacsora is. Vasárnap
megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyu káposztát hozzon
magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kiván maga után,
s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés
után; kegyed az alatt reggelizzen meg; a bőröndjéből rakja ki a
fehérnemüit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felirjon, a mije
van. A mosásról én gondoskodom, hanem a mi «putzwäsche» van, azt magának
kell kivasalni.
A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól
száradtak a ruhák.
A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet, meg a kávét.
Soha sem próbálta; de hamar beletanult.
Aztán hozzálátott a tegnapi czafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak
és topánkáinak a kitisztogatásához.
Mikor azzal készen volt, keresett egy seprüt, s kiseperte a
hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi «Lidi» úgy
látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az
ágy mögött a szögletben sok lerakodott szutyok verődött össze. Mielőtt
az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan
megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan
talált közte egy himző rámába való srófot. No lám! Azt a hajdani Lidi
vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab czirokseprűággal.
Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kiváncsi volt
összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott haju kamasznak az
arczképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.
Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda,
hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes
szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.
Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez s a maradékot eltette a
hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár
piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablak egy kis kertre
nyilt, melynek a közepén állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival
az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve
trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak.
Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszneri légfűtésnek.
A kert oldalában volt egy hosszu fáskamra forma épület. Hanem annak az
ajtaja az udvarra nyilt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban
telhetetlen férfi alak: hasonlatos azokhoz, a kikkel a mult éjjel
találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát a vállán. Egy percz
mulva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A
huszadiknál megunta számlálni s betette az ablakot.
Azután kiment a kamrából a mosókonyhába s elgondolkozott rajta, hogy mi
dolgot találna még? Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyem
motringokat.
Koczogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhivás:
«mach auf tu Luder!»
Ez szépen kezdi!
Persze, hogy Pikusz úr ő méltósága volt, a ki bekérezkedett. Ő jött
legelől nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony, meg a
napszámosnő czepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat
ide benn kell kikeményíteni.
– Vigyázzon kisasszony! Itt a szarka! kiálta félijedtséggel a mosónő.
A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon s vitte a gyűszűt. Az ágy alul
kellett elővadászni, hogy visszaadja.
– Ez ám az a konstábler, a ki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. A
ki tűt, czérnagombolyagot, gyűszűtmit, szerteszélylyel hagyogat, a
szarka rögtön felszedi s eldugdossa, hogy soha se látjuk többet.
Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs
semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá
dugta a fejét s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.
A napszámosnő a ruhákat huzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak
tótul, e felől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben
ment.
– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg.
Épen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen
leánynak, a kinek a helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta
meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival
tartozott. Nyolcz forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki.
Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta
magát s küldözte a képeit annak, a ki elbolondította.
– Mi az a munka?
Egy igen előkelő családból való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét
tuczat damaszt kendőre kell egy grófi czímert színes selyemmel,
aranynyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajczárt, a
selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni.
Meg lehet győzni, ha lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék
szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, a mi a szemet
nagyon rontja.
– El tudom végezni ez idő alatt, ha nem nagyon czifra a czímer.
– Oh nagyon egyszerű. Itt van a minta, a mi után kell dolgozni.
A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damaszt kendőket, s a
selyempapirba takart czímer-mintát.