«Hat órai késés a rutkai vegyes vonatnál.»
Ez volt olvasható a magyar államvasuti pályafő előcsarnokában levő
fekete táblán.
Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a kerepesi-út
végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, inséges
pályaházacska fogadta a felső Magyarországról érkező utasokat, a kik
onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöczögősebb
stáczió-utczáján keresztül jutottak el, omnibuszháton a vendégfogadókkal
ellátott zónába.
A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programmot meghazudtolt. A
főváros legjártabb utczáin két oldalt egész hegylánczok voltak
felhalmozva hóhegyekből, a miknek a kihordására gondolni sem lehetett.
Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat.
Az egész vasutvonalon tábor számra dolgozott folyvást a napszámos sereg,
a hóekék túrták a hótorlaszokat, a mit egyik félnap végeztek, a másik
félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában,
mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró
tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.
A pályaház perronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, a
ki időről-időre kitekint, hogy esik-e még a hó? A másik egy konstábler,
a ki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, a melybe nem fuj a
szél, fején a viaszkos vászonnal behuzott kalap, vállán a kurta kaucsuk
lebernyeg. «Czudar idő», mondja a kapus. «Kutyának való idő!» kontráz
neki a rendőr. A harmadik alak czivilben van, kurta prémes gallérú
dókában, vidraszinű nemez süveg a fején, a nyakán koczkás gyapot kendő
körülcsavarva, két keze a zsebébe dugva, az egyikből bőrrel bevont
vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a perronon hosszában
végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor tánczolva, járja
a polkát, meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve, nem azért,
mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. Ez egy detektiv.
A napos tiszt benn ül a szobában, az a távirógépnél van elfoglalva.
Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.
Egyszer aztán kutyaüvöltés hangzik valahol a távolból.
– No hála légyen a herkópáternek! mondá a kapus. Csak jön már az a
kalarábévonat!
– Honnan tudja? kérdi a detektiv. Még nem csenget a villanyos.
– Hát hogy a «Vigyázz» kutya ugat. Az hamarább megérzi.
– Igazán. A directio kutyát tart, a ki jelez?
– Nem a directióé az, hanem az öreg vasutőré, a Kapor Ádámé. Szegény
öreg, ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog,
negyvennyolcz óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a
vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant
már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a «Vigyázz», hogy azalatt, a
míg a gazdája az oduban bóbiskol, a kutya kifekszik a sinekre, s már egy
mértföldnyire meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd csúnyául
vonítani, a hogy most teszi, hogy ha az Ádám el talált volna
szunyókálni, hát fölébredjen.
– Az már derék egy kutya!
– De még azt is megteszi, hogy ha az öreg álmos fővel nem az igazi
váltóhoz czammog, hát megfogja a dókája szélit s odaránczigálja az
igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje,
hogy itt őrzi a váltót.
– Az is szép mulatság!
Csak öt percz mulva a kutyaugatás után kezdett el a villanyos csengetyü
berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan
nyujtott s többször megczifrázódott fütyölését.
A czivilruhás odadörmögött a rendőrhöz:
– No János, most a placzra!
Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat elé. A kapus a csengetyühöz
ment s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az
egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben,
ködmönben, bagaria csizmában.
A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló
hangot is vegyítve a zaj közé, a mi szokatlan volt. Ez a hóekének a
harsogása, a mit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az
indóházig ellepte a vágányt.
Ezzel a hozzátoldott nyújtványnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint
valami özönvíz előtti Saurus, a ki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja
maga előtt. A waggonok úsznak a felkavart hófellegben.
S a hó eke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű
fehér-fekete tarka, hegyes fülű, kurtafarkú kuvasz, mintha ő volna a
pilota, a ki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy
megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a
«Vigyázz».
Mikor aztán a mozdony megáll a perron előtt, két oldalt fujtatva a
kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő
helybenhagyása nélkül nem állna meg a vonat, s azzal kiugrik a sinek
közül s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi
számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik
rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem
birja a bizodalmát, annak háttal fordul s a hátulsó lábaival szórja
feléje a havat.
Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe
csavarva, csak az orrát látni az arczából.
A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a
postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van
munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett waggon, I. és
II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaoszinű III. osztályú, a
bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.
A detektiv bekandikált az első és második osztályokba, a miknek az
ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a
szakaszok mind üresek.
– Hát nincs pasasir? – kérdi a Nro 1. kalauztól.
Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg
nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus
felhivásra ad precziz választ.
– Van ördög!
– Hát hol maradtak?
– Ott pokolba: Hatvanba.
Azzal tovább tappog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak
valami harminczan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. A mint
leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.
A detektiv erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, a ki a III. osztályú kocsik
ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz
a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasip.
Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani állomáson,
hogy a hó eltemette az útat, mind kiszálltak, ott maradtak az
állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az útat, s
majd csak a kassai gyorsvonattal fognak eljönni reggel. A III.
osztályban levő utasok eljöttek.
Akkor aztán ezeket vette szemügyre a detektiv.
Először kiszállt a waggonból egy felvidéki atyafi, a ki fenyőmadarakat,
meg húros rigókat hozott hosszú füzérekben felakasztva elől-hátul a
vállán. Ennek épen ilyen zegernye időben kell utazni.
Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság,
nagykendőkkel összevissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy
fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, a
mik gondosan bevoltak bugyolálva, kettőt, hármat, négyet. A kofa
ráförmedt a detektivre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van
benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árúczikk a fővárosban. Mikor
minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a
kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve koczkás gyapot
kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében
volt egy fogantyús utazó ládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles
kézikosár. A harmadik utiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt
szorítva.
Egy hordár átakarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki, «majd csak
magam viszem». Ez sajnálja a rézpénzt.
A fenyőmadaras atyafi, meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek
tartották a fináncz ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adóról
felelő bárczát, a fiatal nő azalatt leült a nyilt csarnokban egy padra,
a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.
A detectiv nagyokat tappogott, a perronra visszatérve, boszuságból-e,
vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat, odament a konstáblerhez.
– A kire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s
csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, ha megjön. Én addig be megyek
a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktól. Talán azok látták. Maga
addig itt maradhat.
– Köszönöm a grátiáját.
A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a
finánczczal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az utijegyeit. Az
állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltani a külső
lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel
kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs
Péter. Azzal az is ment aludni.
Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a
nagykendője alá. Még karmantyuja sem volt.
De valaki mégis észrevette az ottlétét, a Vigyázz, oda ment hozzá,
körülszaglálta.
– Kutyuskám! suttogá a hölgy.
A Vigyázz erre mind a négy lábát előre feszíté, elkezdé a kurtafarkát
erősen csóválni s kettőt vakkantott, azon a hangon, a mely azt jelenti a
kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott
és elszaladt.
A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a kendőjéről a szitált
havat, a mit a szél kívülről behordott.
Egyszer aztán czammogó lépések hangzottak a vasut mentén. Valami lámpás
fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.
A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az
arczából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, a miről
jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelző
zászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.
Mikor a pad előtt elczammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas
kettős csahintást hallatá s erre az ember észrevette, hogy ott a padon
valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpájával. Látta, hogy az egy
fiatal leány.
– Hát maga, lelkem, mire vár itt?
– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a
városba.
– Hát nem ide való?
– Nem. Vidékről jöttem.
– Hiszen elmehetett volna az omnibuszszal a vendéglőig.
– Én nem szállhatok vendéglőbe, mert ott drága az élet.
– Hát miért jött Budapestre?
– Munkát keresni.
– Hát aztán miféle munkát tud maga?
– Tudok varrni, meg himezni.
– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár
boltról-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?
– Azt gondolom, hogy úgy kezdik.
– Hát addig miből él meg?
– Hoztam hat zsemlyét a kosaramban. Ez hat napra elég.
– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a
várostól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes
asszony. Annak van egy kis kamrája, a mosókonyha mellett. Azt kiszokta
adni ilyen maga forma varró leányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem
kell a kamarát, mert a mosókonyháról elég meleget kap. A feleségem még
munkát is szerez a leányoknak, sok uri házban bejáratos. Most épen
faczér a kamrája. A mult héten történt, hogy a mamzell, a ki nála
lakott, (Lidinek hivták, én biz a másik nevét soha sem kérdeztem) egy
este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt
hiszem a Dunába ugrott. Ki tudja mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan
könnyen megy az. Hát jobb, mint ha gyufát ivott volna. No hát, ha nincs
valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem
szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember
vagyok, röptiben fogok a számára új czimmerfrajlát.
A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt
mondta, «menjünk».
A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő
beleegyezését is birta, megköttetett, vidám csaholást indított meg s
azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette s
előre futott vele a kijárathoz.
A constabler akkor is ott állt.
Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdáról a vele
jövő kisasszonyra, a hogy illik tapasztalt rendőrhöz.
– No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerűlt a
mamzell Lidi? Csak látogatni volt oda haza?
– Az ám. Hagyta rá az öreg. Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná
a leányasszonykának az utitáskáját: ne czepelje maga.
– Megtenném szivesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat,
hogy egy konteszre kell rálesnünk, a ki hazulról megszökött a mai
vonattal, de a táviró se kutya! Eléje került.
– S ezt most el akarják fogni? kérdé az őr.
– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és
minden feltünés nélkül kisérnünk kell, a hol meg fog szállni, s arról
hírt adni az alkapitány úrnak. A detectiv is ott van.
Az öreg nevetett egy kicsit.
– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a
detectivnek, hogy gyanum volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az
a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkisérném a
lakásáig hivatalból. Hahaha!
Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta. Aztán
utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint a ki nem állhatja meg, hogy ne
nevessen ezen a bolondságon.
Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta
hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arczát a kalapjából kivett
zsebkendővel, aztán megint feltette a kalapot zsebkendőstül, s lehuzta
az álla alá a viharszíjt, a mi igen szigorú kifejezést ád az arcznak.
– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis
tudósítással az előljáróságot tévutra vezetni meg nem kisértem.
Jójczakát öreg apó. Jójczakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa
nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.
– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor
fráj napja van: ő meg egy padlásszobát bir tőlünk, magyarázá Ádám apó az
új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.
Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a
mamzellnek a bőröndje vitelére.
– Köszönöm! szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. Nem
szoktam én soha hordárral czepeltetni magam után az uti bőröndömet.
Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ő
volt az az eltünt grófkisasszony, a ki felől a detectivnek meg a
konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.
Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, a
melynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki
keresni.