Mig az oltár előtt eszve nem eskitnek.
Szeretőm e tánczba, gyürü ez ujjába,
Minden fordulásra rogyog az ujjába.
424.
Tul a vizen egy kisaszony,
Kinek neve Rosza aszony,
Selyem kalap a fejibe,
Nem szüt a nap a szemibe.
Moszt akadtam egy gyengére,
Fejér haju legénykére,
Egyéb hiba nincsen benne,
Menyecskékre jár e szeme.
Kicsi ökör, nagy e járom,
Barna legény az én párom.
Három esztendeig várom,
Mégisz ő lesz az én párom.
Megfogom ez ökröm szarvát,
Felszántom e kertem allyát,
Ne teremjen gyalog bodzát,
De teremjen kerti rózsát.
425.
Forrófalvi zöld erdőben,
Barna legény e szélyiben,
Arany kalap e fejibe,
Nem szüt e nap e szemibe.
Ne bánnyatok, ti szép lyányok,
Hogy ez alföldre szétálok.
Barna szeretőmhöz járok,
Csókért tőle csókot várok.
Kőbül fogok hidat rakni,
Azon fogok hozzá járni,
Azon fogok hozzá járni,
Sz osztán társznak válosztani.
Szép isz vagyok, jó isz vagyok,
Emez aszony veje vagyok.
Szép lyányának társza vagyok,
Hálá iszten, boldog vagyok.
Hezzád jártam szok üdőtől;
Kilencz egész esztendőtül,
De nem bánom fáradságom,
Te vagy immár boldogszágom.
Meg nem untam hezzád járni,
Szárosz utczákon gázlódni,
Mert néjelküled szem szeretni,
Szem nem tudtam lenne élni.
426.
Éjen elmenek rószám, valamerre,
Magyarország köllős közepibe.
Ott beszállok, liliom képébe,
Édesz anyám háza elejibe.
Ott isz kötnek gyöngyöt a nyakamra,
Aranyövet karcsu derekamra.
Ugy indítnak fel a bécsi utra,
Hol meg éjen juthatok nagy szomoruságra.
A nagy urak jőnek látászomra,
De nem jőnek szabadítászomra;
Szabad nekem ez utra kimennem,
Mert meguntam a pusztában ülnöm.
Parancsolom a korcsmárosznénak,
Hozzon bort ki jó bort ivójának.
Bort nem iszom, fogadászom tartja,
Pálinkát szem iszom, mert anyám nem hadja.
Vizet iszom, mikor kedvem tartya,
Azt isz csakugy, ha éjedeszem adgya.
Azt isz csak ugy, ha szájábul adgya,
Mind a galamb, ha társzát itattya.
Az én lovam mindenkor jó kedvü,
Nem kell neki karmazsin szügyellő;
Vagyon neki hevedere, kettő,
Pokrócza isz vagyon tizenkettő.
Ne buszuljon hát szenki menyecske,
Ha ez ura nem igen széjepecske,
Ha meghal isz, meg ne haljon érte,
Mászt hoz neki a tavaszi fecske.
Én isztenem valahára,
Üszely gondot ez árvára,
Hogy ne juszszon budoszászra,
Egyik ajtóról e mászra.
427.
Szerelem, szerelem, átkozott szerelem,
Mért nem termettél volt minden falevelen.
Minden fa tetején, s dyivófa levelin,
Gazdag gyümölcsfákon, s e szöllyő veszejin.
Hogy szakasztott lenne minden szegény legény,
Minden szegény legény, sz minden szegény ijány.
Mert éjen szakasztottam, sz el is szalasztottam;
Kit immár szakasztok, azt magamnak tartom.
428.
Ne higyj a legénynek,
Tüzes e lelkének;
Mert megtudja csalni
Gyermekit emberknek.
Zurgó mogyoróval,
Csattogó dgyivóval,
Keszkeny szalagjával,
Szürü hazugszágval.
429.
Lyányok, lyányok, jó lyánybarátjaim,
Ne járjatok esztve guzsalyosba,
Ez én uram keringő goromba,
Estve, regvel a faluba kering.
Mikor másznak hajnalt harangoznak,
Akkor neki hajnalt hedegülnek;
Mikor másznak esztét harangoznak,
Akkor neki esztvét hedegülnek.
430.
Ugyan miért lennék én szegény,
Szósz-tázlói czángó legény?
Ninczen-e nekem egy bundám,
Sz ho fehér szinű harisznyám?
Övemet zöldre fesztettem,
Guczmám vereszszel bészegtem.
Nem fáj nekem szem bú, szem kín,
Mert enyhítt ez a három szin.
Ez volt ám a czángó szine,
A mig együtt vert a szive;
De moszt nem ver együtt szive,
Azért szok a czángó szine.
431.
Gazdag czángó volt az apám,
Kokojába járt az anyám;
Zidók hoszták azt vászárra,
A meredek Szósz-Tázlóra.
Apám, anyám mind jól éltek,
Szok czukojjal nem czeréltek,
Mikor ő kemek elhaltak,
Nekem czak egy guczmát hagytak.
Igaz, hogy én szegény vagyok,
De lám szükségim szem nagyok,
Vagyon egy barna asszonyom,
Sz aval szükségim pótolom.
Husz juhunk vann sz egy tehenünk,
Mamaliga a kenyerünk.
Sz mégisz jó időket töltünk,
Pap sz patikára nem költünk.
432.
Lovam rétbe nyugszik,
Szájja vérrel habszik,
Szép barna galambom
Rólam gondolkozik.
Elvágtam ez ujjam,
Holtig foly e vére,
Messze van galambom,
Ki nekem békösse.
Szeret vize mellett
Szétálvám kedvemre,
Ott isz e siralom
Eljött bus szivemre.
A Szeret vizinek
Csónakába ülnék,
Sz azon elbudoznék,
Ha belé nem vesznék.
Vajon kár volna-e
A tengerbe veszni,
Sz e tenger vizivel
Magam elvitetni?
Egy csufért, egy roszszért
Életem veszteni,
Egy haszontalanért
Szokat kell busulni.
Jaj mind lecsufola,
A szemmire való,
Kinek e két szemit
Vájja ki a holló.
Ugyan megnézd, rózsám,
Kinek adod magad,
Egy czufval, egy roszval
Ne rontsd virágkorod.
Ullyan beteg vagyok,
Hogy szinte meghalok,
Édeszem házaig
Mégisz elámbolygok.
433.
Vidd el, madár, vidd el,
Vidd el levelemet,
De nem igen messze,
Csak e tenger mellé.
Apámnak, anyámnak
Tedd ez ablakjára;
Ablakjáról vedd el,
Tedd ez asztalára.
Tudom, mingyárt kérdik,
Hogy vagyok, mint vagyok;
Tudjad megmondani,
Tatár rabja vagyok,
Földig vaszba vagyok.
Mert én ugy meguntam,
Karcsu derekamom rabszijjat viselni,
Kezemen lábamon vaszakot zörgetni.
Jobb lett lenne, szivem, hiredet, nevedet
Ne halottam lenne,
Talán esztendőkvel többet éltem lenne.
Szép fekete hajom
Meg szem őszült lenne,
Gyenge piross orczám
Meg szem hervadt lenne.
Két fekete szemem
Ki nem szirtam lenne,
434.
Eegből szállott dali madár,
Dali tánczát járja;
Elől járja Dorkó biró,
Gyöngyös dolománba.
Után járja szeép aszonya
Fejeér rokolyába.
435.
Éen szonbaton régvel,
Éen egy álmot láték,
Ma vaszárnap régvel
Rittam, tellyeszedék.
Széep szeretőm felől
Szomoru hirt hallék.
Azt hallám, azt hallám,
Beteg ágyba fekszik,
Kéjet fekete szeme
Könyükbe feredik.
Azt szokták mondani,
S e próféták irni,
Eszesznek, okosznak,
Józonnak kell lenni.
Ki e szeretetben meg akar indulni,
Hoszas szeretetnek búra kell fordulni.
436.
Nagy madarat láték nagy bánatba,
Magosz fenyü fának tetejébe,
Ugy szol, ugy szol, ugy keszereg,
Fejit földbe csökkesztette,
Magát holté eresztette.
Oda mene kisz göricze, kérdi:
Mit szirsz, mit szirsz, te nagy madár?
Hogy ne szirjak, kisz göricze,
Ha egyszer társzam elvesztettem.
Ne szirj, ne szirj, te nagy madár,
Társzad helyett társzad leszek.
Nem kell nekem szenki társza,
Szenki társza, szenki átka.
Erdőt mezőt észe jártam,
Csontját bontyát esze gyüttem,
Kápolnába rakogattam,
Tulujával megfedettem,
Vérivel megfesztettem.
437.
Korcsomaház a templomunk,
Két muzsikus, két jó papunk.
Erdélyorjszág ajz én hajzám,
Mert ott lett vót ajz én anyám.
Akárki mit bejszéljen,
Aj szerelem nem szégyen.
Jere hojzám kincsöm, Turus,
Ne légyen szived háborus.
Ha hojzzám el nem jöjsz mára,
Hojzzád mönök éjjszakára.
Hová hová? ajz zángorba!
Gyere inkább ajz ágyamba.
TIZENHARMADIK KÖNYV.
VEGYESEK.
438.
Kitették a holt testet az udvarra,
De nincs a ki végig, végig sirassa;
Most tetszik meg, ki az igazi árva,
Senki sem borul a koporsójára.
A csillagok feketébe öltöztek,
Engem babám, az irigyek üldöznek;
Jó az isten, pártját fogja a jónak.
Tudod babám, sok alja van a szónak.
Gyere babám, vegyünk három paripát,
Szántsuk fel a mi rózsánk kerte alját;
Vessünk bele szőke kis lányt rózsának,
Barna legény hadd arassa magának.
439.
Őszi harmat, hideg eső,
Őszszel érik meg a szőlő.
Ha megérik, bornak szűrik,
A szép leányt férjhez kérik.
Ne menj rózsám, a tarlóra;
Gyenge vagy még a sarlóra;
Ha elvágod a kezedet,
Ki süt nekem jó kenyeret?
Én ültettem a diófát,
Más köti hozzá a lovát.
Én szerettem meg a szép lányt,
Más éli vele világát.
440.
Fakadj piros rózsa, fakadj csendesen,
Kellemes illatod hintsed édesen.
Mert azért tartalak,
Hogy másnak adjalak.
De tudod-e, kinek?
A szép Czenczinek.
Czenczi kedves lélek, szivemnek fele;
Őt ha elveszteném, meghalnék bele.
Más ha mást kedvellett,
Nekem Czenczi kellett.
Czenczit ugy szeretem,
Mint az életem.
Teremj, kis fa, teremj rózsát, szépeket;
A kis Czenczi nagyon kedvel titeket.
Czenczi azt szereti
Ha az öltözeti
Tele van rózsával,
Rózsa szagával.
441.
Kincsem, komám asszony,
Lelkem, sógorasszony,
Nem látta kend az uramat?
„Láttam éjféltájban,
A korcsmában,
Korcsmárosnéval volt tánczban.
Ketten ölelgették,
Hárman szeretgették,
Azok a fáin menyecskék,
A kik a pénzét elszedték.“
Bárcsak az ördög elvinné,
Pokol fenekére tenné,
Kityem, kotyom
Komám asszony!
Kity, koty, hepp!
442.
Kis Laczinál füstös kémény,
Ott a barna piros legény,
Rá vágyik a bokrétára,
Barna leányok csókjára.
Arany bimbó bokrétája,
Arany szegfű nyilik rajta,
Az a leány leszakasztja,
A ki Laczit megcsókolja.
Gyere ide barna rózsám,
Néked adom a bokrétám,
Néked adom a szivemet,
Édes, csókolj meg engemet.
443.
Ángyom, ángyom, édes ángyom!
Kell-e bunda más világon?
Kell-e bunda más világon,
Ángyom, ángyom, édes ángyom?
Nem kell bunda, sem köpenyeg,
Mert a pokol ugy is meleg.
Tyihajnáré!
444.
Zöld erdőben jártam,
Zöld levelet láttam,
Le is szakasztottam,
Kedves galambomnak
A kezibe adtam.
Rá irtam nevemet,
Olvasd el galambom,
Ugy tudod meg,
Kinek hívnak engem.
445.
Oh te áldott Kanaán! Balaton melléke,
De sok szegény legénynek édes anyja vagy te.
Üveget adsz kezébe, bort az edényébe,
Oh de áldott jó föld ez, Balaton mentébe.
Alma terem a pusztán, buza a Kunságban,
Alma, dió, mogyoró a szép Somogyságban,
Oh de áldott jó föld ez, Balaton mentében,
Oh de áldott jó bor ez, Zala vármegyében!
446.
Béborula, jaj elmula
A nap fényes világa. –
Jere be rózsám, jere be,
Csak magam vagyok ide be,
Három czigány legény hegedül,
Csak magam járom egyedül.
Az erdőben, zöld mezőben
Gerliczék zengedeznek. –
Kassai hajdu vagyok én,
A kapufélen lakom én;
Szeretnek engem a lányok,
A menyecskéknek a lángjok.
Béborula, jaj elmula
A nap fényes világa. –
Csicseri borsó, vad lencse,
Fekete szemű menyecske!
Add uram isten, kezemre,
Hadd bánjak vele kedvemre.
447.
A bogádi utczán foly a viz,
Ne menj arra rózsám, mert elvisz;
Elviszi a pörge kalapot,
Mivel mondasz nekem jó napot?
A bogádi utczán jőj vissza,
A mit adtam rózsám, add vissza.
Lám én a tiédet odadtam,
Egy pár csókkal adós maradtam.
A bogádi utcza ligetes,
Magam vagyok benne egyenes.
Egyenes vagy, babám, mint a nád,
Nekem nevelt az édes anyád.
448.
Lányok fonják a lenszöszt;
Beszélgetik magok közt:
Jaj anyám! a fonás,
Nehéz a várakozás.
Czipőt veszek, szülöttem,
Csak ne sirj, ríj előttem.
Jaj anyám, jó anyám,
Nem az az én nyavalyám.
Szoknyát veszek, szülöttem,
Csak ne sirj, ríj előttem.
Jaj anyám, jó anyám,
Nem az az én nyavalyám.
Legényt hozok, szülöttem,
Csak ne sirj, ríj előttem;
Ugy anyám, jó anyám,
Ez ám az én nyavalyám.
449.
Zörög a kocsi, pattog a Jancsi,
Talán értem jőnek.
Jaj édes anyám, fölnevelő dajkám,
Keed is eljön velem.
Fölteszik a ládám, azután az ágyam,
Magam is felülök:
Jaj édes anyám, fölnevelő dajkám,
Keed is eljön velem.
450.
Nincsen feleségem, de majd lesz,
Haza viszem télben, ha hó lesz.
Veszek neki csizmát, pirosat,
Üttetek rá patkót, magosat.
Fényes a te patkód, ragyog is,
Ragyogó csillag vagy magad is,
451.
Már én nekem megesett,
A szeretőm meglesett.
Már én nekem nem hisznek,
Mig a sírba nem visznek,
Akkor is csak ugy hisznek.
Ha jó mélyen betesznek.
452.
Amott van egy kis ház
Arczczal napkeletnek,
Keserű a leve,
A mit abban főznek.
Benne van egy asztal,
Gyászszal megteritve,
Rajta van egy pohár,
Bánattal megtöltve.
Akárkié legyen
Az a teli pohár,
Csak nekem kedvezzen
A kegyetlen halál.
Ugyan édes anyám,
Mi bajom én nekem?
Három rőf pántlika,
Által nem ér engem.
Eddig egy rőföt is
Bokrosan kötöttem,
Már most három rőföt,
Csimbókra kell kötnem.
Kötöttem bokrétát,
Egy szőke legénynek,
Hogy ha meghalok is,
Szépen kivigyenek.
* * *
Elvennélek rózsám,
De anyám nem enged,
Mert a házábul is
Majd kiverne téged.
453.
Ritka a katona, kinek párja nincsen,
Ritka a szerelem, kiben hiba nincsen.
Mi haszna szeretem, ha el nem vehetem;
Ollyat nem szeretek, kit el nem vehetek.
Akkor lesz, akkor lesz a keserves óra,
Ha az én galambom felül a fakóra,
Bevágja csákóját fekete szemébe,
Hogy ne lássa senki, hogy hull az ő könye.
Fujjad szellő, fujjad zöld erdő harmatját,
Hogy ne lássa senki piros csizmám nyomát.
Piros csizmám nyomát, selyem kendőm habját,
Selyem kendőm habját, bus szivem bánatját.
454.
Diófának ágas bogas ága,
Megver isten téged nem sokára,
Vert volna meg mind a három isten!
Mért csaltál el az idegen földre.
Ágas bogas az diófa ága,
Itt hagylak angyalom, nem sokára.
Föliratom híremet s nevemet,
Úgy siratom kedves szeretőmet.
455.
Mért nincs minden lánynak
Kut az udvarába?
Aranyos diófa
Pitvar-ajtajába?
Magos a teteje,
Csipkés a levele.
Szeretőm szavai
Most jutnak eszembe.
456.
Közel a tél, mén a fecske,
Hallod-e te kis szüzecske,
Mondd meg nekem, szelidecske,
Leány vagy-e vagy menyecske?
Nem vagyok én szelidecske,
Sem szüz, sem lány, sem menyecske.
Mert én kerti virág vagyok,
A harmatért majd meghalok.
Ha te virág vagy a kertben,
Én meg harmat vagyok ebben.
Estve a virágra szállok,
Reggelig rajta uszkálok.
457.
A leány gyöngyvirág,
Tizenhat esztendeig,
Liliom, rózsaszál
Tizennyolcz esztendeig.
De ha idejét haladja,
Csak a legények bolondja.
458.
Lisztet pénzen vettem,
Vajat kölcsön kértem,
Mégis a rózsámnak
Pogácsát sütöttem.
Pénteken szapultam,
Szombaton kimostam,
Mégis a rózsámnak
Fehér ruhát adtam.
459.
Gyere be, gyere be gyönyörű, kis madár,
Csináltattam neked aranyból kaliczkát.
Aranyból kaliczkát, ezüstből ajtaját,
Ezüstből ajtaját, gyémántbul válluját.
Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni,
Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni,
Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni,
Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.
460.
Ki ki ki ki ki ki,
Ki galambja vagy te?
Ingasd meg magadat,
Karcsu derekadat.
Ingatom magamat,
Karcsú derekamat.
461.
Elment a szeretőm idegen országba,
Azt irta levélben, menjek el utána.
Nem megyek utána idegen országba,
Inkább meggyászolom fekete ruhába.
Délig feketében, délután fehérben,
Tarka kezkenőben, piros czipellőben.
462.
Tiszaháti kis leány,
Gyere által a Tiszán.
Ha általjösz a Tiszán,
Megcsókollak a partján.
Nem megyek én, nem biz én,
A legénytől félek én.
Ne félj rózsám, nem bántlak,
Subám alá takarlak.
Itt a csónak, ülj belé,
Evezz a partja felé.
Magam leszek révészed,
Tudom hogy hasznát vészed.
463.
Ollyan a szemed járása,
Mint a csillag ragyogása,
Ollyan a szád mosolygása.
Mint a hajnal hasadása.
A te szemed ollyan kerek,
A mennyit lát, annyit szeret.
Lám az enyém ollyan igaz,
Száz közül is téged választ.
464.
Be szépen ég az a gyertya,
Be szép barna legény tartja,
Ha az isten nekem adja,
Nem kell senki száz aranya.
Be szép a szeretőm szeme,
Be szépen néz az emberre;
Olly szépen néz az emberre,
Hegy én majd meghalok érte.
465.
Nem dicsérem, hogy szép,
Mint hajnali csillag,
Angyalka módjára
Ki előttem ballag.
Neveti, ha kérdem,
Hol lakol, gyöngyalak?
Két szép szemeivel
Integet, ugy ballag.
466.
Estve van már a faluba,
Készül a lány a fonóba.
A legény meg az ablakra,
Oda fagyott az ajaka.
Tartsd ki kis lány, azt a gyertyát,
Engeszszük fel az ajakát.
Bomoljon meg az ajaka,
Minek tette az ablakba.
467.
Én vagyok ám az a kölök,
Ki a korcsmában hömpölyög.
Fakó lovam, meg a deres,
Mindig a korcsmára keres.
Nem egy a szőr a selyemmel,
A kend szive az enyimmel.
Kend is maradjon magának,
Én is barna galambomnak.
Jó vagy velem veszekedni,
Nem tudsz karton szoknyát venni.
Egyet vettél, azt is bánod;
Mindig a szememre hányod.
468.
Rongyos a kend háza vége,
Piros a kend lánya képe.
Adja kend nekem a lányát,
Megcsináltatom a házát.
Azt mondottad, hogy elveszel,
Ha beszántasz, ha bevetel;
Beszántottál, bevetettél,
Engem itthon felejtettél.
Mind azt mondják a faluba,
Én vagyok a világ rosza.
Más is van még a faluba,
Még sem ugati a kutya.
469.
Meg fogok házasodni;
Igy fogom a lányt kérni:
Jőjön kend, hugom aszszony,
Ha nem jön kend, maradjon.
„Nem megyek én, hallja kend,
Itt a kosár, vigye kend.“
Van öt lovam, jó hámos,
Bagaria szerszámos,
Ha arra föltehetlek,
Tudom hogy elrepítlek.
Elszakadt a heveder,
Majd gyalázatba kever.
De már most én ugy teszek,
Feleséget nem veszek,
Ugy is megvénülhetek,
Ha több lányt nem kéretek;
Én tőlem mind ott ülhet,
Felőlem megvénülhet.
470.
Tulsó soron a mi házunk,
Fejér rózsa nyilik nálunk,
Ha fehér kell azt is adok,
Ha piros kell, magam vagyok.
De szépen ég az a gyertya,
Be szép barna legény tartja.
El-eloltja, meg-meggyujtja,
Csak a szivem szomorítja.
Falu végin gyertyavilág,
Ott varrják a két szél gatyát.
Oda legény, oda vele,
Ott a gatya, ugorj bele!
471.
Elhajtottam a libám
Komáromig mezitláb;
Lidláb, ludláb,
Komáromig mezitláb.
Ha galambom láthatnám,
Tovább is elhajtanám;
Lidláb, ludláb,
Komáromig mezitláb.
Komáromi kis leány,
Vigyél által a Dunán;
Lidláb, ludláb,
Vigyél által a Dunán.
Ha átviszel a Dunán,
Megcsókollak a partján;
Lidláb, ludláb,
Megcsókollak a partján.
472.
Azért adtam egy petákot,
Szeresd lányom, a diákot.
Hej ricza, ricza, pattogatott kukoricza.
Azért vettem zöld pántlikát,
Szeresd lyányom a más fiát.
Hej ricza, stb.
Három kita magos kender,
Egy kis beszédem van kenddel.
Hej ricza, stb.
Három huszas nem egy tallér,
Nem minden legény gavallér.
Hej ricza, stb.
Barna Pista a gavallér,
Annál csörög huszas, tallér.
Hej ricza, ricza, pattogatott kukoricza.
473.
Fekete száru cseresznye,
Érted lettem rab, menyecske,
Illyen szép legény létemre,
Veled estem szerelembe.
Érted vagyok rózsám, beteg,
Lel a harmadnapos hideg,
Az is pedig ollyan hideg,
Törik, zuzik mint az üveg.
474.
Kis leány, hol anyád?
Rozmaringot gyomlál.
Minek az én anyám?
Szebb vagyok én annál.
Nem azért keresem,
Hogy őtet szeretem,
Csak azért keresem,
Szóval integetem.
475.
Piros alma, pirosodjál,
Szép legény, ne házasodjál,
Gyönge vagy a házasságra,
Az viszen a más világra.
476.
Isten átkát nem kivánom,
De ha rád száll, azt se bánom.
Szálljon is rád azt kivánom,
Gyilkosom benned nem szánom.
Az a fa is száradjon ki,
A melly alatt megfogsz állni.
Az a csárda gyuladjon ki,
Mellyben csendesen fogsz hálni.
Borod, buzád ne teremjen,
Szántó földed ne zöldeljen.
Páros késed kiforduljon,
Az is a szivednek álljon.
TIZENNEGYEDIK KÖNYV.
(Toldalékul).
MONDÁK.
1. A HÁROM KIRÁLYFI.
Volt, hol nem volt, egy kakas kukorikolásnyival még
heted hét országon is tul, volt egy roppant nagy rengő jegenye
nyárfa, ennek volt hétszer hetvenhét ága, minden ágon
hétszer hetvenhét varjufészek, minden fészekben hétszer
hetvenhét varjufiu. A ki mesémre figyelmetesen nem hallgat,
vagy azalatt szundikál, annak mind ez a varjufiu vájja ki a
szemét, a ki pedig mesémre figyelmetesen hallgat, soha sem
látja az isten országát.
Volt hol nem volt, volt egyszer egy király, s ennek
volt három fia, kik annyira hasonlítának egymáshoz, hogy
anyjok sem bírta megkülönböztetni.
A király vándorolni küldé három fiát. Ment, mendegélt a
három királyfi, s harmad nap egy rengeteg erdőbe értek, hol
legelőbb is egy farkassal találkoztak s három kölykivel.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? –
kérdé a farkas – innen tovább nem mentek, mert én és fiaim
széttépünk.“
‚Ne bánts minket farkas – mondák a királyfiak – inkább
add nekünk fiaidat szolgául.‘
„De széttéplek ordítá a farkas.“ És rájok rohant, a
királyfiak azonban meggyőzék a farkast, s magokkal vitték
három fiát.
Mentek, mendegéltek tovább a rengeteg erdőben; s másnap
egy medvével találkoztak s három fiával.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? –
kérdé a medve – innen tovább nem mentek, mert én és fiaim
széttépünk.“
‚Ne bánts minket medve – mondák a királyfiak – inkább
add nekünk fiaidat szolgául.‘
„De széttéplek orditá a medve.“ És rájok rohant, a királyfiak
azonban meggyőzék a medvét, s magokkal vitték három fiát.
Megint mentek, mendegéltek a rengeteg erdőben, s harmadnap
oroszlánnal találkoztak s három fiával.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? –
kérdé az oroszlán – innen tovább nem mentek, mert én és
fiaim széttépünk.“
‚Ne bánts minket oroszlán – mondák a királyfiak –
inkább add nekünk fiaidat szolgául.‘
„De széttéplek ordítá az oroszlán.“ És rájok rohant, a
királyfiak azonban meggyőzék az oroszlánt s magokkal vitték
három fiát, s igy minden királyfinak három szolgája volt:
oroszlán, medve és farkas.
Végre kiértek a rengeteg erdőből, mellynek szélén az ut
egy fa alatt három felé szakadt, itt megszólalt a legöregebbik:
„Üsse mindenikünk kését a fába, s aztán induljunk mindenik
más uton, esztendő mulva térjünk vissza, s kinek kése
véres lesz, azt veszedelem érte, s a menjen a többi után.“
‚Ugy legyen.‘ Mondák a többiek, s késeiket a fába ütvén,
elindultak mindenik más uton.
A legöregebbik hosszu vándorlás után egy városba ért,
melly egészen fekete posztóba volt borítva, s itt egy öreg
asszonyhoz szállt.
„Miért van ezen város feketébe borítva?“ kérdé a királyfi.
‚Hej nagy veszedelemben élünk mi – felelé az öreg
asszony – a város melletti tóban lakik a hét fejü, tüzokádó
sárkány, s ennek minden héten egy szüz leányt kell adnunk,
s holnap a király leányát viszik neki, ezért van feketébe
borítva városunk.‘
„S nincs ember a ki segitene?“ Tudakozódék tovább a
királyfi.
„Még eddig nem akadt – folytatá az öreg – pedig királyunk
leányát, s halála után a királyságot annak igérte, ki
a sárkányt megöli.“
A királyfi nem szólt többet, de megpihenvén, a tó felé
indult, s midőn a királyi palota előtt elment, látá a királyleányt
az ablakban sirva. A királyleány pedig ollyan szép
volt, hogy haladtában a nap is megállt ez ablak felett, szépségét
csudálni. Végre a tóhoz ért, már messziről hallván a
hétfejü sárkányt ordítani, hogy a föld is rengett belé.
„Hogy mersz felém jőni? meg kell halnod, ha hét lelked
van is“, kiáltá a sárkány, de a királyfi válasz helyett
buzogányát ugy sujtá hozzá, hogy egyik fejét tüstént összezuzta,
s aztán karddal rohaná meg a sárkányt, s kutyáit reá
uszitá, s mig ő maga a sárkány fejeit vagdalta, addig szolgái
összemarczangolák, s igy megölte a sárkányt, mellynek
vére hét mértföldnyire patakban folyt. Ezután a sárkány
fejéből kihuza egy fogat, s a tarsolyába tette, de nagyon
el levén fáradva, lefeküdt a sásba, s kutyáival együtt mélyen
elaludt.
A veres vitéz a sásból nézé az egész harczot, s látván
hogy alszik a királyfi, hozzá sompolygott, s megölvén őt,
négy darabra vágta testét, hogy fel ne lehessen támasztani,
s osztán a sárkány hét fejét felszedvén, a városba ment.
Eltávozván a veres vitéz, a három kutya felébredt, s
ordítani kezdének bújokban, midőn látták hogy urok meg van
gyilkolva.
„Hej csak kötelünk volna, hogy összeköthessük, tudnék
én egy füvet, melly tüstént feltámasztaná.“ Mondá a
farkas.
„Csak volna, ki összetudja kötni, hoznék én kötelet.“
Mondá az oroszlán.
„Összekötöm, csak kötél legyen.“ Szóla a medve, mire
az oroszlán a városba rohant, a farkas pedig ment füvet keresni,
s a medve ura testét őrzé.
Az oroszlán a kötélverőhez rohant be, s reá kiálta:
„adj kötelet, mert összetéplek.“ A kötélverő ijedtében
minden kötelét oda dobá, s az oroszlán egy csomóval visszasietett.
Ez alatt a farkas is megtért a fűvel, s a medve összeköté
a királyfi testét, a farkas megkente, mire a királyfi
mintha ébredne, szemét dörzsölé s felkelt.
„Hej be sokáig aludtam“ mondá, már lemenőben látván
a napot, és szolgáival visszatért a városba, s midőn elment
a királyi palota előtt, ismét látta a királyleányt, de most már
mosolyogva nézett reá. Aztán megint az öreg asszonyhoz
ment a királyfi éjszakára. Másnap felkelvén a királyfi, a város
egészen veres posztóba volt borítva.
„Miért van most veresbe borítva az egész város?“ kérdé
a királyfi.
‚Mert a veres vitéz megölte a sárkányt, s megmenté a
királyleányt, s ma tartja vele lakodalmát‘, felelé az öreg
asszony. A királyfi pedig bement a palotába, hová az egész
nép tódult. A király épen leányához vezeté a veres vitézt,
s mondá:
„Ime leányom, ezen vitéz ölte meg a sárkányt, azért
mától fogva csak ásókapa választ el tőle.“
„Király apám – felelé a királyleány – nem ez ölte
meg a sárkányt, én nem lehetek annak felesége.“
„De ez ölte meg – szóla hangosan a király – s bizonyságul
magával hozta mind a hét fejét, azért feleségévé
kell lenned, mint igértem.“
Ezután nagy vendégség lett, de a királyleány sirva ült
az asztalhoz, a királyfi pedig busan ment haza.
„Adj ennem uram, ehetném,“ szólítá meg a farkas, midőn
szállására ért.