s a farkas elment. A veres vitéz, a király és leánya közt, hét
veres párnán ült, de midőn a farkast belépni látá, ijedtében
egy vánkos kiesett alóla, a farkas pedig egy tál étellel elment,
s megmondá urának, mi történt.
„Adj ennem uram, én is ehetném.“ Szólalt meg ekkor
a medve, s ura őt is a palotába küldé, s midőn belépett, a
veres vitéz alól ijedtében ismét kiesett egy párna, mit a
medve, az étellel haza térvén, elbeszélt urának.
Az oroszlán is éhezvén, hasonlóképen ételért ment, s
ekkor a veres vitéz alól ijedtében a harmadik párna is kiesett,
hogy alig látszott már az asztal alól.
Most a királyfi maga ment a palotába, s midőn belépett,
a veres vitéz alól ijedtében minden párna kiesett.
„Felséges király – szóla a királyfi – azt gondolod, a
veres vitéz ölte meg a hétfejü sárkányt?“
„Igen – felelé a király – s magával hozta hét fejét,
im itt vannak.“
„De nézd meg felséges király, mi hibázik minden fejből.“
A király megnézé a sárkány fejeket, s csudálkozva
mondá: „valóban minden fejből egy fog hibázik.“
„Ugy van – szóla a királyfi – s itt a sárkány hét foga.
S tarsolyából kivevén, a királynak nyujtá a fogakat. – Felséges
király, ha a veres vitéz ölte meg a sárkányt, hogy
férhettem volna én fogaihoz?“
„Mi az? – kérdé a király boszusan a veres vitézt –
ki ölte meg a sárkányt?“
„Kegyelem!“ – rimánkodék ez, és rémültében mindent
megvalla, a király pedig kiostoroztatá őt, és kutyákkal üzeté
el a palotából. A királyfit pedig mint vőlegényt tüstént leánya
mellé ülteté ennek nagy örömére, s ollyan lakodalmat
csaptak, hogy Honczidából Bonczidáig folyt a sárga lé. A királyfi
pedig aztán boldogul élt a királyleánynyal, mint férj
és feleség.
Történt azonban egyszer, hogy a királyfi három szolgájával
vadászni ment, s az erdőben sok járáskelés után elfáradván,
s meg is éhezvén, egy fa alatt tüzet rakott, s
mellé ülvén, szalonnát sütött. Egyszerre csak azt hallá,
hogy valaki a fán reszkető hangon kiáltja:
„Jaj be fázom!“
A királyfi felpillanta, s egy banyát láta a fa tetején dideregni.
„Jöszte le, anyjok“ szóla neki, de a vén asszony a
hideg miatt még mindig dideregve mondá:
„Félek leszállni, mert kutyáid megölnek, de üsd meg
ezen vesszővel, mellyet levetek, aztán nem bántanak.“ A jó
királyfi nem is gondolván, hogy a banya boszorkány, a vesszővel
megüté szolgáit, mellyek – a nélkül hogy ő észrevette
volna – legott kővé váltak. Ezt látván a vén asszony,
leszállott, és fanyársat faragván magának, varancsos békát
fogott, s azt a nyársra huzván, a tűzhöz, a szalonna felé tartá;
s midőn a királyfi ezért elakará üzni a banyát, ez a varancsos
békát képéhez csapta, hogy a királyfi elszédült, és
szolgái sem segithetvén, a boszorkány megölé őt, s feldarabolván,
besózta és hordóba rakta.
A királyleány búsan várta férjét, de az napok multával
sem jött haza, s a szegény királyleány éjjel nappal siratá.
Ezalatt a középső királyfi visszatért a fához, mellybe
késeiket döfék, s bátyja kését véresnek találván, utána indult.
Midőn a városba érkezett, az megint feketébe volt borítva.
Ő is a vén asszonyhoz szállott, s ez kérdésére elbeszélé
a másik királyfi egész történetét, s hogy most a város
azért van feketébe borítva, mert a királyfi a vadászaton elveszett.
A középső királyfi mindjárt gondolván, hogy senki
sem volt más, mint bátyja, a palotába ment. A királyleány
örömében nyakába borult, mert férjének gondolá őt.
„Szép királyleány, én férjed nem vagyok – mondá a
királyfi – csak férjed öcscse.“ De a királyleány nem hitte,
mert nem is képzelheté, hogy ember ugy hasonlithasson emberhez,
azért egész nap ugy beszélt vele, mint férjével, s
este egy ágyba kelle feküdniök. De a királyfi meztelen kardját
maga és sógorasszonya közé tevén, mondá:
„Ha hozzám nyulsz, ezen kard tüstént elvágja kezedet.“
A királyleány ezen nagyon busult, de próbát akarván tenni,
átveté kendőjét, s ezt a kard tüstént ketté vágta, mire a királyleány
sirva fakadván, az egész éjszakát sirásban tölté.
Másnap reggel a királyfi bátyját nyomozni akarván, vadászni
indult ugyanazon erdőbe, mellyben az, mint hallá, elveszett,
de ott szerencsétlenségére a boszorkánynyal épen ugy
járt mint bátyja, s a banya őt is megölte s besózta.
Azonban a legifjabb királyfi is visszajött a fához, mellyben
késeik voltak, s mind a két bátyjáét véresen találván, a
legöregebbik után indult, s a még mindig feketébe borított
városba érkezvén, ő is mindent megtudott a vén asszonytól,
bement a palotába, hol a királyleány őt is férjének tartván,
vele kellett hálnia, de kardját ő is közikbe tevé, s másnap
a királyleány nagy bújára vadászni ment. Elfáradván, ő is
tüzet rakott és szalonnát sütött, s a boszorkány neki is leveté
a vesszőt, de a királyfi szerencsére megpillantá a sürüben a
hat kővé vált kutyát, s a magáé helyett a vesszővel ezeket
üté meg, s mind a hat tüstént felelevenült. A boszorkány
mindezt nem látva leszállt, az állatok azonban tüstént megragadák,
s kényszeríték, hogy uraikat ismét feltámaszsza.
Miután a két királyfi felelevenedett, örömükben mind a hárman
egymás nyakába borultak, a szolgák pedig a boszorkányt
eltépték, ezután mind haza mentek, a királyleány csak
most örült még igazán, férjét és sógorait egyszerre visszakapván,
s nem félvén többé, hogy kardot tesznek ágyába.
A várost az öröm miatt ismét veres posztóba boríták. A legöregebbik
királyfi aztán sokáig boldogul élt feleségével, s
később ő lett királylyá, két öcscse pedig szerencsésen haza tért.
2.
Hol volt, hol nem volt, még az óperenczi tengeren
is tulnan volt, volt egyszer egy szegény ember, kinek három
fia volt. Egy reggel fölkelvén, megszólítá az apa a legöregebbet:
mit álmodtál, fiam? Hát biz én, édes apám –
felelt ez – egy teritett asztalnál ültem, s annyira jól laktam,
hogy ha hasamra ütöttem, az egész faluban lévő vereb
fölriadt hangjára. No fiam, – felelt az apa – ha jóllaktál,
érd be vele; kenyerünk ugy is szüken van, s ma nem
fogsz enni semmit. Ismét kérdi a középsőtül: mit álmodtál,
fiam? Hej édes apám! olly sarkantyús csizmát vettem, hogy
ha öszveütöttem, hét országra szólt. No jó fiam – felelt ennek
is az apa, – csak hogy csizmád van már egyszer életedben,
beérheted vele a télen! Kérdi végre a legkisebbet:
mit álmodott, de ez vonakodék megmondani. Az apja unszolta,
de ez hallgatott. A kérelem után fenyegetés következett,
s miután ez is hasztalan volt, ütlegelni kezdé a
gyermeket, „Szégyen a futás de hasznos“, a gyermek is követte
e jó tanácsot azonnal, és futott; az apja nyomban a
suhánggal. Midőn az utczára kirohannak, az ott vonuló országuton
jön a király arany szőrü, gyémánt patkós hat lovon.
Megállt s kérdi az apát: miért bántja e gyermeket.
Azért felséges király – mert álmát el nem akarja mondani.
Ne bántsd, jó ember, szólt a fejedelem; hanem tudod mit?
e gyermeket nékem fogod adni, vedd érte ez erszényt, én
álmát tudni akarom és viszem magammal. Az apa belé egyezett,
s a király tova utazott a gyermekkel. Oda haza elő hivatá
a gyermeket, s álmát tudakozá tőle; de a gyermek itt
sem vallott semmit. S sem kérelem, sem fenyegetés nem
birhatá reá, hogy álmát elbeszélje. A király e nyakasságon
fölharaguvék, s szóla bőszülten: gaz gyermek, királyodnak
engedetlenkedni, tudd meg, annyi, mint halált érdemleni,
halni fogsz, de ollyan halállal, hogy időd leend meggondolni
mit tesz engedetlenkedni a királynak. Itt poroszlókat szólittatott
be, s parancsolá, hogy egyik vártoronynak falrejtekébe
rakják be elevenen. A gyermek nyugodtan hallgatá az
itéletet, csak a király szép leánya sápadozott, ki elmerülve,
s titkos örömmel legelteté szemeit, a nyulánk, hó arczú,
bogár szemü, s gazdag holló hajfürtözetü gyermeken. A
gyermek elvitetett; de a leány föltevé magában, hogy mentője
leend a deli gyermeknek, kihez az első pillanattól szerelmi
vonzalom köté. A müvesek egyikét megvesztegeti
tehát, hogy észrevétlenül egy követ szabadon hagyjon,
mellyet ki s be lehessen tenni. Ugy lön, s a szép leány titkon
táplálta kedvesét falrejtekében. Egy nap ezek után történt,
hogy mind az utólsó szőrszálig mindenben hasonló hét
fehér lovat vezettet a fejedelem udvarára, a kutyafejü tatárok
hatalmas fejedelme, olly meghagyással hogy a lovak
mindenike esztendővel öregebb a másiknál, s ha ki nem
találja, mellyik a legfiatalabb, s mint következnek egymásután,
a legöregebbik, a mennyi füszál országában, annyi tatárral
árasztja azt el, őt felnyársalja, s leányát nőül veendi.
A király e hirre megütközött; birodalmának bölcseivel
tanácskozott, de hasztalan, azért búban és gyászban volt az
egész udvar. Búsult a szép király kisasszony is, s nem nyájasan,
mint máskor, hanem könyes szemekkel vitte az eledelt
kedvesének. Ez látván könyeit, okát kérdezé. A király
kisasszony elpanaszolván baját, vigasztalá, s mondá neki,
javasolja atyjának, hogy hét edénybe hétféle zabot öntsenek,
mellyek mindenike, hét külön évi termés legyen. A
lovakat bocsájtassa rá, s idejök szerint, a korább, vagy későbbi
évi zabhoz fognak állni, s ekkor jegyezzék meg őket.
Ugy lön. A lovakat visszaküldék, korukat kijelelve, s a
tatár fejedelem igazolá a megfejtést. De lön ismét, hogy egy
pálcza, mind két végén egyenlő vastagságu, érkezett tőle,
ismételvén az előbbi fenyegetést, ha ki nem találja: mellyik
vége való a tőrül. A fejedelem búsult ismét, s a leány elpanaszlá
bánatukat a fiunak. Ez mondá: ne busuljon fölséges
királykisasszoy, hanem mondja atyjának, hogy a pálczának
mérje ki tökéletesen közepét, itt kössön reá czérnát
s azon csüngesse, a nehezebb vége le fog billenni, s ez
lesz a tőrül való. A király ugy cselekedett s visszaküldven
a kijelelt végü pálczát, a tatár fejedelem fejcsóválva igazolá
a megfejtést. Még egy próbát teszek, mondá ez bosszankodva,
a mint látom, velem akar ott mérkőzni valaki, meglátjuk,
mellyikünk kezébe marad a szíj vége. És történt nem
sokára, hogy egy nyil repült a királyi palota falaiba, melly
azt, mint földrengés, alapjáig megingatá. Az ijedelem nagy
volt, s még nagyobb lőn, midőn a nyil szárnyán látták a
tatár fejedelem előbbi fenyegetőzéseit irva, ha azt onnan
kihuzatni, s visszalövetni nem lész képes a király. Ez még
inkább busúlt mint eddig, s álom nem jött szemeire. Felszólítatta
birodalmának hőseit, fel minden szerencse-gyermeket,
ki burokban, foggal, vagy ősz hajfürtel született, s
fele királyságát, s leányát igéré annak, ki a tatár fejedelem
kivánatát teljesitendi. A leány bús képpel elbeszélte ez uj
bajt is a fiunak, s ez tanácsolá, hogy most a rejteknyilást,
nehogy megtudják szerelmöket, rakassa be, mintha az soha
ki nem járt volna, mintha álmodta volna, hogy ő még él, s
ő lész képes véghez vinni a tettet: bontassa ki a falakat.
A leány ugy tett. A fejedelem bámult, s igazán csak álomnak
tartá beszédét a fiuról, kit már majd nem felejtett, s
pornak hitt a falak között. Azonban a szükség, ha valóság
nincs, álomhoz is örömest fordúl, s aggodalma leánya álmát
is lehetőnek láttatá. A király kibontatja a falat, s egy deli
vitéz lépett onnan ki.
Nem lesz több aggodalmad királyom, szólt a reménytől
lelkesült fiu, jobbjával kiragadván a nyilat, ugy sujtá
Tatárország felé, hogy a fejedelmi palota tetőgombjai is hullottak.
Ezt látván a tatár fejedelem, már nemcsak látni,
ösmérni is ohajtá azt, ki mindezeket teljesité. A fiu azonnal
ajálkozott elmenni, s tizenkét vitéz kiséretében utnak
indult. Azonban a tatár fejedelem bűvösségét probára teendő,
magát semmivel nem különbözteté kisérőitől, sőt fegyver,
ruházat s minden készületök a lehetségig egyenlő volt.
A fejedelem pompával fogadta őket, s látván egyenlőségüket,
a cselt, mi ez alatt lappang, azonnal gyanitá. Ő, nehogy
tudatlanságát elárulja, nem meré kérdezni, mellyik az a
bölcs, s hatalmas karu vitéz, s bűvös anyját bizta meg ezt
kitudni. E czélból éjjelre mindnyájokat egy háló szobába
rendelé a bűvös anya; maga pedig a szoba egy rejtekébe
elhuzódott. Lenyugodván a jövevények, egyik egész elégülettel
megszólalt „hej be jó bora van a fejedelemnek!“ Jó
bizon – szólalt fel egy másik, – mert embervér van benne.
A bűvös anya megjegyezte, mellyik ágyból jött a hang,
s midőn elaludtak, annak egyik hunczutkájából elcsapott,
s lassan kilopózott a szobából, s a jelt tudtára adá a fiának.
Felkelnek a vendégek, s hősünk azonnal észreveszi a jegyet,
s hogy azt kijátsza, mindenikéből elvágatott annyit.
Ebédelnek, s a fejedelem nem tudott semmire menni. Más
éjjel ismét belopódzott a fejedelem anyja, s egy ismét felszólal:
hej be jó kenyere van a tatár fejedelemnek! Jó bizon,
szólt egy másik, mert asszonytej van benne, s midőn
elaludtak, azon ágyban fekvőnek, honnan a hang jött,
bajszából csapott el egy parányit, s tudtára ada a jelt fiának.
Ezek már vigyázóbbak lettek egymásra, s észrevevén a
jelt, mindnyájan elcsaptak ugyan annyit bajszokból, s más
nap a fejdelem ismét semmire sem tudott menni. Harmad
estve ismét elrejtezett a vén asszony, s egy felszólalt: hej
be szép ember ez a fejedelem! Szép bizon, mert szerelemgyermek,
felelt egy másik; s midőn elaludtak, annak sisakja
ellenzőjén, honnan a hang jött, egy karczolást tett, s a
jelt tudatá fiával. Azonban reggel, mindnyájokét egyenlőn
jelelve látta a fejedelem. Végre magán erőt vevén a
fejedelem, szólt: látom, nagyobb mester van köztetek nálamnál,
hanem annál inkább vágyom őt ismérni; azért jelentse
ki magát, hadd lássam őt, s hadd ismerjem az egyetlen
embert, ki bölcsebb, hatalmasabb akar lenni nálamnál.
Az ifju kiáll, s szól: én bölcsebb, s hatalmasabb nem
akartam lenni náladnál, csak azt tejesitettem, mire fölhittál
bennünket, s én vagyok az is, kit három éjjelen megjegyeztél.
Jól van ifju, most igazold szavadat, miként lehet boromban
embervér? Hivasd pinczéredet, fejedelem, s majd
elmondja ő, szólt a fiu. Ez reszketve megjelen, s elmondja,
hogy mikor az emlitett bort töltögeté, késével ujját megcsapta,
s ebből csordult belé. Hát kenyeremben mint van asszonytej?
kérdé a fejedelem. Hivasd sütőnéd és megmondja, szólt az
ifju. Ez kérdőre vétetvén, elmondja, miként most szoptatós
lévén, meggyült emlőjében a tej, s dagasztás közben megeredt,
s belé cseppent. A bűvös anya pedig, mint mikor
hirül vitte a fiu mondását, most ujra megvallá hogy a fejedelem
csakugyan szerelem gyermeke. A fejedelem nem
fojthatta tovább bosszuját, s szólt dühösen s kevély pöffeszkedéssel:
én ollyan embert, ki vélem mérkőzhet, nem
fogok türni; nékem, vagy néki, halni kell. Védd magad
ifju! s e szóknál pallosát villogtatva rá rohan. Az ifjut a
fejedelem véletlen csuszamlása megmenté, mert mielőtt ez
talpra állhatott, átdöfte, s fejét kardján nyujtotta át otthon
királyának. Ime a mi történt vélem, az vala álmom, szólt most
a győztes ifju, de ki nem mondhattam előre, mert különben
nem teljesedett volna. A király átölelte most az ifjut,
birodalmának felét s leányát átadá neki, s még talán ma is
boldogul élnek, ha meg nem haltak.
3.
Egyszer volt egy fiatal herczeg, tán alig 25 esztendős,
magos sugár termete hasonló volt a beligeti fenyőkhez,
homloka is bus volt mint a sötét fenyőé, mennydörgő hangja
szikrásztatta fekette szemeit, öltözete, pánczélya fekete
volt, mert a herczeg, kit az egész világ röviden Csabor
urnak hivott, a nagy király válogatott vitézzei között szolgált,
s fekete gunyáján kivül más czifrasága nem volt, csak egy
aranycsillaga, mellyet a nímet táborba azért ajándékozott
Csabor urnak a nagy király, mivel ez életét mentette meg.
Nagy hire volt Csabor ur vitézségének, s jó szivének, a
szegények iránt nagyon adakozó volt; s sokszor a nagy király
dorgálta miért osztogatja olly kimillés nélkül vagyonát,
de a papok nem dicsekedhettek a Csabor ur alamizsnájával,
mert ezeknek soha semmit sem ajándékozott, misére
pedig pénzt nem osztogatott, ezért neheztelt is rája az
egész papság, kivált a főpap a nagy király udvarából, de mivel
igen szerette Csabor urat a nagy király, ellene nyilván
véteni még pap uram sem mert, alattomban mindazonáltal
főzte a cserepet. Egy hideg öszszel haza érkezett a nagy
király Csabor urral a táborból a király várába egy nagy viz
partján, még le sem nyergelték a csődöreket, s már szólitá
a nagy király Csabor urat – „Fiu, nyugodd ki az éjjel magadot,
s hajnalba midőn pitymallik, siess bizodalmasabb embereiddel
tul az alföldi havasokon az öreg Demeterhez Románba,
a mint hallom olá uraiméknak barátságom nem fér
fogaikra, mert már a törökkel czimborálnak – tudd meg
fiu, hány hét ott a világ, s intsed az öreg rokát vigyázna
farkára, mert az érseki palást helyett aligha istrángot nem
küldök neki“ – Csabor ur örömmel vette a nagy király
parancsát, s bucsut vévén Margit asszonytól, barna csődörén
repült a fövényes pusztákon ált az Olt mejékére, onnan egy
hideg fagyban tört keresztül a havasokon s Jordán Boërnál
a király hű emberénél, bészállott, itt hallá az öreg Demeternek
álnokságát egész kiterjedésében, és azt is, hogy ez
a nagy király főpapjától alattomba ingereltetik a csavara
csinálására. Ezeket értvén, utnak eredett Csabor ur, s negyed
napra Románba ért, szállást a püspöknél vön, s általa
szinből szivesen fogadtatott, liba nyelvvel akará a vén kuvasz,
Csabor urat ámíttani az idevaló dolgok felől, de bajos volt
a nagy király emberét megcsalni. Csabor ur a püspök sok
beszédére semmit sem felelt, s ezért azt hivé a püspök hogy
Csabor urat elaltatá, de ez annál vigyázobb vala, s egykor
észrevevé hogy minden éjjel számos nép gyült a nagy templomba;
ő is azért egy éjszakán böeroson öltözve belopodzott
oda, s irtozva hallá mint egyeznek a Csukolyok a püspökkel
a nagy király ellen, s mint koholnak a török segedelmével
pártolást s támadást, csöndesen halgatá mindezeket
Csabor ur, s másnap eggyik szolgáját levéllel elküldé a
nagy királyhoz, melyben az egész dolgot tisztán elárulta;
de a szolgát meglesték a kémek, megtámadták, agyon verték,
s a Csabor ur levelét tőle elvévén, azt a püspöknek adták
– ki megtudván a levélből azt, hogy Csabor ur minden
éjjel a templomba lopódzik, még azon éjjel, mikor
a sokaság egybegyült, be záratá a nagy czerefa ajtókat,
s boszus beszéddel eléadá a népnek, mint lenne
közte áruló; erre mindenik halált kiáltott, s kész volt a
szent keresztre megeskünni, hogy ők nem azok, ekkor a
püspök egy széket tétetett az oltár garádicsára, leült, s
rendre megeskette a jelenvalókat, csak egy barna bundás
nem mozdult a szentelt viz edénnye mellől, s ennek szóla
a püspök „hát te ki vagy; hogy nem járulsz felém?“ de a
fekete bunda nem mozdult, most tudta a püspök a dolgot,
s parancsolá: kötöznék meg a barnát, nyomult a sokaság
tellyesíteni a parancsolatot, ekkor lehulla a barna bunda,
s ott álla Csabor ur, mint a beligeti sötét fenyő zord homlokkal
szikrázó szemekkel, jobbjába aranyozott nyelü réz
füttykös volt, balja egy széles palloson nyugodott – rezzenve
állott a sokaság, mint a vadász, ki midőn nyulat kergetne,
hirtelen medvére bukkan – azonban nem sokára
rohantak a prédára, s anyi mind az, Csabor ur minekutána
mintegy 30at le vert volna, maga is halva czeppent le, vére
magasra precskelt az oszlopra, s most is látszik a románi
öreg templom bémenetelénél balra, eleget meszelik az olá
papok, de még is csak nem fehéren marad. – Megtudá ezt
a nagy király, főpapját elzárata, s iszonyu haddal jőve megboszulni
a Csukolyokat, kik Csabor urat megölték, seregével
férfi gunyában eljöve Margit asszony is, s addig sirt a véres
oszlop alatt, mig egy mise után halva emelték fel a
kőpadlásról.
_Jegyzés_: Mind a kitételek, mind a szófüzetek a menyibe
lehetett az érthetőségért a beszélő pór Csangó előadásához
hűn meghagyattak.
JEGYZETEK.
(_A kezdő számok mindig dalokra vitetnek._)
5, 6. dal egymásnak változata. Illy példát lelünk még a 17, 18; 22, 23;
34, 35; 80, 81; 142, 144; 150, 151; 308, 310; 313, 314; 375,
376. stb. dalokban.
15. dalban a harmad szak három végsora: Könyes bus szivemre stb.
érthetlen.
16. dalban a viola olly virágnak mondatik, melly a szeretőket
_megismerteti_ –. A jobb _kéz_nek beadása, ugyanott, bizonyossá
tesz (_kezes_kedik) a hűségről.
21. dal átkot emleget. E fogalom gyakori népünknél, s rettenetes.
26. A _nefelejcs_ népünknél is _emlék_virág, vagy Kazinczy
szerint: _emlény_.
32. A szerető koporsójára kiván borulni a megholt szeretőnek. Lásd
a 326. dalt. Ez nagy tisztelet a halott iránt.
37. „Fekete gyászban jár szivem“ sor szerint talán van _fehér_
gyász is; mert különben mért volna megkülönböztetve a gyász?
Lásd a 148. dalt.
45. dal szerint a rozmarin _bánatot_ jelentő virág. Lásd a 117. dalt.
53. szerint a rózsa, viola, lelkem, _egyenlő_ rangu kifejzései a
szeretőnek. A galamb, angyal, csillag, babám stb. számtalan jön elő.
55. dal emlékezik ama régi szokásról, miszerint vőlegény s
menyaszonynak padlásra szoktak ágyat vetni.
59. dalban „a kedves udvarán három szép czédrusfa áll“. A
czédrus igen kedves népünk költészetében. Némellyek ebben keleti
emléket gyanithatnak, s ez valószinü, de még valószinűbb,
hogy a czédrust a bibliából szerettük meg annyira. Lásd a 126.
dalt.
60. dal végszakában: ki, vagy mi értessék a „pacsirta“ alatt?
62. dalban: _Faháztul való vagyok_, ennyit tesz: szegény,
alacson születésű vagyok. Én a faháznak illy értelmét is tudom
a nép szójárásában: szerető háza. „Hová mégy?“ –, A faházhoz,
vagy a „tett helyre“. Mindkettő egyet jelent.
64. „Három esztendővel tovább éltem volna“. A három szám
temérdekszer jön elő.
71. dal a pávát _szabadító_ madárnak hirdeti. – A végszak igy is
daloltatik:
Rab vagy rózsám, rab vagy,
Én meg beteg vagyok;
Ha te kiszabadulsz,
Én meg meggyógyúlok.
95. végsora: megátkozlak, elhervadsz. – Ime az egyben másban,
szendergő mythosok fölfedezése! az átkozott elhervad, mond a
beküldő, Kelecsényi ur.
100. szerint a cziprusfa, mint régieknél, halottat jelentő, a sir tetején
hervad.
130.
A barna magyar fajta.
A szöke uri fajta.
De van egy pár sor, melly a kettőt egybevonva, igy módositja:
Se nem szőke, se nem barna,
Ez az igaz magyar fajta.
152. dal végszaka különös merész alkotásu, mert a második sorból
ki van hagyva két szó; igen, de az egyik kihagyott szó már meg
van az előbbi sorban, mig a másik megvan a következőben. Az
egész stropha igy értessék:
Buzát kötöttem _keresztbe_,
Nem tudom hány (_szem_) van ezer (kereszt)-be;
A mennyi _szem_ van ezerbe,
Annyiszor jussak eszedbe.
153. _Leiratom képedet_, azaz leföstetem. Innen képiró ma is
festő.
167. Hogy a fának sirokra ültetése bevett szokás, ezzel együtt több
dal mutatja.
168. dal illy czim alatt: Házasok éneke, a Handbuch der ung. Poesie
után adatott, melly azt a Jankovich-gyüjteményből közlé, 1503 ki
kézirat szerint.
170. dalban olly valamit olvasunk, mi talán csak a magyar nép költészetében
honos, p. disznóugatást kergettem, nyulfekvést agyon
ütöttem stb. Ez népünk humorához tartozik; s mennyiben
_képtelenségekről_ (Absurditäten) emlékezik, képlenségi
költészetnek nevezhetnők.
171–179. szám alatti költemények magyarázata, különösen pedig az
ételeké, mint: vajrénye, turbula, netrebula, ableginy, szaladós
vakarcs, paszpa stb. Vácz és Szombathelyről volna várható,
honnan az A. és B. alatti versek érkeztek. Ezekben is előjő a
képlenségi költészet, mint a 122. lapon _Repczét_ (folyó)
_megvadásztam_, az _erdőt halásztam_, _tálat szövettem_.
120 lapon igy szólásforma jő elő; más_há_, összehuzva ebből:
_máshová_; miből lett a _másuvá_ is. Nehány vers hiányos; mint
volt a kézirat, holott e versek rendesen négy sorosak. Egy fél
sor kimaradt érthetlen volta miatt, a 123. lapon. A kézirat igy
áll Tar…orditás. Ezt nem követhetém. – 137. lapon a káposztáról
mondatik, hogy „országunkba Kap nevü ur hozta.“
183. Bachust emliti; bizonyságul, hogy a régi mythologia szinte
népünk közé is lehatott.
208. dal végszakában harmadik sornak ez tétessék be:
_Számat előre tátom_.