Kincsem adta, szép Diána?
Nem aluszom, nem nyughatom,
Mert a sok lánczzörgést hallom.
Csak aludjál, édes kincsem,
Te vagy rubinom, mindenem.
Szép a képed, a termeted,
Érted adom mindenemet.
A béresek fáért járnak,
Azok nagy lármával vannak.
Aluszol-e, Fehér Anna?
Kipiroslott kisded alma.
Nem aluszom, nem nyughatom,
A sok puskalövést hallom.
Csak aludjál, csak nyugodjál,
Csak engemet szivedbe zárj.
Aluszol-e, Fehér Anna,
Oh te kincsem, szép Diána?
Nem aluszom, nem nyughatom,
Mert a sok kardzörgést hallom.
Csak aludjál, csak nyugodjál,
A bátyádnak vége van már. –
Hadnagy uram, hadnagy uram!
Átkozott légy, hadnagy uram!
Viz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotoljon,
Földre téged agyon nyomjon.
Mosdó vized vérré váljon,
Kendő ruhád meggyuladjon,
Az kenyered kővé váljon,
Az ég téged meg se áldjon.
* * *
Ezen verseket csinálta,
Fehér László két barátja,
Itt lóg egyik jobb kéz felől.
Másik pedig a bal felől.
Középett a Fehér Laczi,
Szeretője volt szép Manczi.
387.
Egyszer szombat este végig mék az utczán,
Amott galambomnál eloltják a gyertyát.
Zörgetek az ajtón, senki ki nem nyitja,
Ha te ki nem nyitod, kinyitja a Panna.
Bemék a kis házba, ledőlök ágyára,
Szűrömet, kalapom vetem a ládára.
Lehajtom fejemet karton vánkosára,
Csordulnak könyeim fehér karjaira.
Egyszer éjfél táján kivezetnek engem,
A biró házánál vasra vernek engem.
Oda jön galambom, sirva keres engem,
Ne sirass galambom, lám itt kell engednem.
Se meg ne halj érttem, se el ne jőj vélem,
Sem piros véreddel földet ne fess értem.
388.
Fölmegyek a hegyre,
Lenézek a völgybe,
Ott látom galambom
A kovácsműhelybe.
Lovat akar venni,
Hadba akar menni,
Tudtomra sem adja,
Hogy el akar hagyni.
Állj előmbe, rózsám,
Hadd bucsúzzam tőled;
Ha el nem bucsúzok,
Bujdossunk el ketten.
Ird fel a nevemet
Kalapod szélire,
Ha fejedbe teszed,
Hadd jussak eszedbe.
Selyem zsinórt vettem,
Kösd a lóringodra,
Ha beérsz Budára,
Megemlegetsz róla.
389.
Egy vén paraszt egykor feleségül vett
Egy városi csinos lánykát,
De a menyecske egy huszárt szeretett,
S kérte ravaszul urát,
Hogy hozzon egy kocsi szénát,
Szénát, szénát, hogy hozzon egy kocsi szénát.
A vén paraszt dörmögé most magában,
Ugyan mi furja fejed?
Várj, várj, csak elindulok este felé,
S elbúvok a kapu mellett,
Mintha mennék hozni szénát,
Szénát, szénát, mintha mennék hozni szénát.
Im ugrat egy lovag a faluba be,
Öltözve, mint báb, csinosan,
Jelt ád ablakból a kis menyecske,
S ajtót nyit előtte lassan;
Mond: férjem ment hozni szénát,
Szénát, szénát, mond: férjem ment hozni szénát.
Szivéhez szorítja a szép jövevényt,
S ajkára nyom tüzes csókot,
E tréfa leshelyéből sérti a vént,
S betöri a záros ajtót,
Véltétek hogy hozok szénát,
Szénát, szénát, véltétek hogy hozok szénát?
Kiugrik a lovag a nyilt ablakon,
Mint tolvaj, ha más közelít;
Oh férjem, engedj meg, igy szól az asszony,
Ő becsületből vala itt.
Gondoltuk, hogy hozol szénát,
Szénát, szénát, gondoltuk, hogy hozol szénát.
Lánczhordta huszárja! ha mérföldekre
Mennék is én hozni szénát,
Kikérem ám máskor az illy időben
Ezen veszedelmes tréfát.
Az ördög hoz nektek szénát,
Szénát, szénát, az ördög hoz nektek szénát.
390.
Berki, Berki, szegény Berki,
Mért halt meg a szegény Berki?
Azért halt meg szegény Berki,
Mert nem adtak jó bort neki.
Adtak volna jó bort neki,
Jó bort adtak volna neki,
Adtak volna jó bort neki,
Most is élne szegény Berki.
De nem adtak jó bort neki,
Azért halt meg szegény Berki,
Adtak volna jó bort neki,
Most is élne szegény Berki.
Hát ne mondja nekem senki,
Hogy meghalt a szegény Berki,
Azt se mondja nekem senki,
Mért halt meg a szegény Berki.
Azért halt meg szegény Berki,
Mert nem adtak jó bort neki,
Adtak volna jó bort neki,
Most is élne szegény Berki.
391.
Megkérette anyámat
Czifra szabólegény;
Engem is megkéretett
Szegény kapáslegény:
Öröme anyámnak
Czifra szabólegény,
Siralom én nekem
Szegény kapáslegény.
Nagy lakzit csap anyámnak
Czifra szabólegény;
Engem csendesen elvisz,
Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak sat.
Szép ruhát varr anyámnak
Czifra szabólegény,
Nekem vesz rása szoknyát
Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak sat.
Magas ágyban hál anyám,
S czifra szabólegény;
Engem szalmásba fektet
Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak sat.
Bottal költi anyámat
Czifra szabólegény;
Engem galambcsókjával
Szegény kapáslegény;
Örömem én nekem
Szegény kapáslegény;
Siralom anyámnak
Czifra szabólegény.
392.
Bakonyi Jutka, hol valál?
„Pápa városában,
Kukoriczát daráltam
A grófnak malmában;
Bezzeg az ám a malom,
Ehhez képest mind álom,
Nincs mása Bakonyban.“
Bakonyi Jutka, szépek-e
Pápán az uj tornyok?
„Az ország tornyainak
Azok ám az anyjok.
Vetekednek felhőkkel,
A csillagos egekkel,
Arany a fedelök.“
Bakonyi Jutka! még azt is:
A templom mint tetszik?
„Oldalai szült márvány,
A boltját most festik;
Bár csak abba mehetnék,
Férjhez ott esküdhetnék,
Be szerencsés lennék!“
Bakonyi Jutka! van-e még
Pápán sárga répa?
„A piaczon átmenvén
Láttam, de nem szép a;
Azért nem is kérdeztem,
Mert soha nem kedveltem;
Mit csúfol kend véle?“
Bakonyi Jutka! mondjadsza,
Épül-e a város?
„Mondhatom azt, nincs ottan
Már egy ház is káros;
Merő cserépfödelek,
Oldalai jó kövek,
Czifrább ám most Pápa!“
Bakonyi Jutka! jövel hát,
Lakjunk mi is Pápán!
„Ha elvesz kend, nem bánom,
Sem anyám sem apám.“
Fogjunk kezet ízibe,
Menjünk pap eleibe;
„Félek ám én kendtül!“
393.
Szapora Margit, hol voltál?
Budán a tornyok közt.
Ott vala vélem az öcsém,
Szőtt a sok selyem közt.
Tétova járánk ide is,
Tétova nézénk oda is,
Bámula szemünk, szánk.
Szapora Margit, szépek-e
A budai csárdák?
Fogd meg az orrod! paloták
Vannak ott, nem csárdák.
Mindenik olly nagy, mint a vár,
Több vár ollyan volna bár,
Torony ott minden ház.
Szapora Margit, szépek-e,
Ott a kontyok, párták?
Bódul a Buda, nincs ott konty,
A pártát elhányták.
Taréjos ottan minden búb,
Beléje férne egész zsúp,
Sátor ott minden konty.
Szapora Margit, van-e táncz?
Dudaszót hallál-e?
Éjjeli nappali ott a táncz,
Azt kérdd, ha eláll-e?
A duda volt-e de bőgött,
Furulya volt-e? de fütyölt,
Szüntelen a rip rop.
Szapora Margit, üstököt
Nyom-e ott a csákó?
Hátul az üstök, és csak egy,
Hosszu, mint a kákó.
Kalapok alatt lisztes zsák,
Hajokat boltbul hordatják,
Magokét eladják.
Szapora Margit, olcsó-e
Ott a bor vagy drága?
A hol a czégér ollyan sok,
Nem lehett ott drága.
Minden könyves piros ott,
Minden kardos tántorog,
Kurjongat minden ház.
394.
Amott megyen egy kis lány,
Selyemczipő a lábán,
Utána egy kapitány,
Daru szőrü paripán.
Mondd meg nekem, te kis lány,
Szeretsz-e még igazán;
Ha nem szeretsz igazán:
Ne járass magad után.
Szeretlek én igazán,
Járatlak magam után;
Ha nem szeretsz, hadd abba,
Nem varrtak a nyakadba.
395.
Három legény áll az utczán,
Három legény áll az utczán;
Gondolkodnak ők magukba,
Hová mennek mulatságba.
Már az egyik kigondolta:
Menyecskéhez, az ablakra.
Beszólottak hajdu módra;
Itthon vagyon-e a gazda?
Ott maradnak virradóra.
Nincsen itthon most a gazda,
Elment ő ma hosszú utra,
Maradhattok virradóra.
396.
Háromféle szeretőm volt,
Lutheránus, pápista, tót,
De megmondtam ő kemeknek,
Hozzám többet ne jőjenek.
De az egyik föl sem vette,
Csak sarkantyuját pengette.
A gazdasszony meghallotta,
A gazdát is felhajtotta.
Kelj fel, kelj fel, te jó gazda,
Valaki jár a házadba.
Mig a gazda gyertyát gyujtott,
Addig a legény elugrott.
Megszorítá jobb kezemet,
Adjon isten jobb szerelmet;
Jól megnézd a személyemet,
Mert soha nem látsz engemet.
397.
Van Pozsonyban három sárga paripa,
Van is annak egy szép barna kocsisa,
Még pénteken jó bort ivott hitelben,
Már szombaton ki volt terítve szépen.
Huzd meg babám, azt a hármas harangot,
Hogy sirjanak a berencsi leányok.
Meghúztam már azt a hármas harangot,
Sirhatnak már a berencsi leányok.
398.
Kinek varrod rózsám, azt az inget?
Neked varrom; katonának visznek.
Ha meglőnek, jó lesz a sebedre,
Vagy ha meghalsz, hideg tetemedre.
Kiáll édes anyám, kapujában,
Látja kedves fiát indulóban.
Ne sirj édes anyám, a kapudba,
Se te édes rózsám, a szobádba.
Az én bucsúzásom nem lesz hosszú,
Csak egy szóbul álló, de szomorú.
S hagylak az istenre, szép galambom,
Gyönyörűn zöldellő virágszálam.
399.
Három árva sirdogálva
Áll a temető árkába;
Kelj fel, kelj fel, édes anyám,
Lerongyollott az én ruhám.
Nem kelek fel, édes fiam,
Lelankadt már az én inam.
Van ti néktek most anyátok,
Van az úrnak gondja rátok.
400. A FALOPÓ.
Minapában hogy kimentem
Az erdőre fát vágni,
Elfáradva ledűltem én
Az árnyékba fekünni.
Alig kezdtem szenderedni,
Hát egy hunczut kerülő
Jól rám vágott, kelj fel, ugymond,
Te, álomba merülő!
Hát te megint, te rosz ember,
Ide jöttél fát lopni?
Megállj, hunczut! oda viszlek,
Hol fog állad felkopni.
Gyere velem az udvarba,
Vedd fel a fát hátadra,
Mert ha nem jösz, majd kötelet
Hurkolok a nyakadra.
Oh, nagyságos kerülő ur!
Csak most egyszer engedjen,
Ha még másszor engem itt ér,
Árestomba rekeszszen.
Ámbár szegény legény vagyok,
Senki semmit nem tud rám,
Geczi pajtásomon kivül,
De ő ki nem mondja rám.
Ha mondani akarná is,
Csak nem mondja magára:
Mert ő maga hítt engemet
Lopni el a vásárra.
Ott sem loptam csak tiz gombot,
Esküszöm a hátfámra,
Ki nem hiszi: most is itt van,
Tekintsen bár ruhámra.
Nem vagyok én ollyan ember,
Mint valaki… gondolja,
Az apámnak mindennemü
Teteme azt mutatja.
De nem használt a beszédem,
Engemet ugy behajtott,
Mint bikát a tilalmasbul,
S váltságom lett harmincz bot.
401.
Hallottad-e hirét
Székes-Fehérvárnak?
Nem hallottam hirét,
Nem is tudom nevét.
Salutát izentem
A Lekner Antalnak,
Hogy irjon levelet,
A Gábor Évának.
Nem irhatok néki,
Mert nem is irhatok,
Most fekszem betegen,
Halálos ágyamban.
Vártam vacsorára,
Egy pár pogácsára,
Egy arany gyürűre,
Selyem kezkenőre.
Elvagyon készitve
A láda fiában;
Nem is került kézbe,
Mód kézhez adásra.
Lekner Antal ágya,
Majorána fája,
A főtül valója,
Rozmaring bimbója.
Bár ne csikorogna,
Bár csak fenyő volna,
Hogy a Lekner Antal
Könnyebben nyughatna.
402.
Peringer kertjében,
Liliom mellette,
Ki volt a kertésze,
A ki azt ültette?
A ki azt ültette,
Miska volt a neve,
Szép piros hajnalban,
Szépen öntözgette.
Fölkelt már a csillag,
Az ivó kut felé
Ballag a kis Miska
A Liszkája felé.
Talán meg is virad
A mig oda ballag;
Gyönge szerelmének
Hamar vége szakad.
Miska volt a neve,
A ki azt ültette,
Szép piros hajnalban
Szépen öntözgette.
403.
Meghalok, meghalok,
Még beteg sem vagyok;
A pesti temetőn
Nyugodni akarok.
Csináltatsz-e nekem
Diófa koporsót?
Bizony csináltatok
Márványkő koporsót.
Hát behúzatod-e
Fekete fátyollal?
Bizony behuzatom
Fekete bársonynyal.
Kivereted-e majd
Szép sárga szögekkel?
Bizony kiveretem
Tiszta arany szöggel.
Eltemetsz-e engem
Temető szélébe?
Bizony eltemetlek
Virágos kis kertbe.
404.
Az alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én.
Jőj be hozzám szelid lányka, pihenni,
Öreg anyám majd gondodat viseli.
Sötét felhők tornyosulnak az égen,
Hull a zápor a tiszai térségen.
Barna kis lány, selyem kendőd megázik,
Gyönge vállad, hószin nyakad megfázik. –
Szétoszlanak már a sürű fellegek,
Isten hozzád, kedves legény, én megyek.
Élj boldogul, a jó isten áldjon meg,
Ollykor ollykor rólam is emlékezz meg.
TIZENEGYEDIK KÖNYV.
JÁTÉK ÉS GYERMEKDALOK.
405.
(Egy fiu és leány kezöket összefogva s jól feltartva kiállanak;
s ezek kapusok. A többiek hosszu sorba fogózva jőnek,
amazok feltartott keze, mint kapu, alatt átbuvandók.
A sor vezére igy köszön):
|Vezér.
Kakas! isten jó napot!
|Kapus.
Récze, rucza fogadja.
Hát ki népei vagytok?
|Vezér.
Lengyel László jó királyé.
|Kapus.
Az is nékünk ellenségünk.
|Vezér.
Miről való ellenségtek?
|Kapus.
Minapában itt jártatok,
Hidunk lábát lerontátok,
Fel sem ácsolátok.
|Vezér.
Ácsok vagyunk, ácsmesterek,
Fenyőfábul kifaragjuk,
Ingyen aranyozzuk.
|Kapus.
Hát hol kapjátok az ingyen aranyat?
|Vezér.
Fel-felfutunk Boldogasszonyfalvára.
Kérve kérjük, adva adják,
Tekenővel mérik.
406.
Vándor.
Jőjetek révészek, jőjetek át!
Révészek.
Nem megyünk, nem megyünk!
Mert mérges a szél,
Sötét az éj.
Vándor.
Jőjetek, honfiak, jőjetek át,
Vándor jött, majd ezüst pénzeket ád.
Révészek.
Nem megyünk, nem megyünk,
Mert sötét az éj,
Mérges a szél.
Vándor.
Jőjetek véreim, jőjetek át,
Mit kértek, megadom, megadom hát.
Révészek.
Egy aranyat,
Egy madarat,
Add nekünk vándorka, add magadat.
Sajka sajka, fuss a habnak, hozd ide, hozd ide Tercsikát,
Jőj hát, jőj hát, szép vándor, révészek, honfiak, véreid itt.
Sajka, sajka, fuss haza most, vidd haza, vidd haza Tercsikát.
Mind együtt.
Vígan, vígan zengjük most az éneket,
Tercsit, Tercsit elhozták a révészek.
Tánczra tehát,
Üsd a bokát.
Pannika, fogd meg a szép madarkát,
Rajta tehát!
Rajta tehát!!!
407.
„Jertek által, jó révészek!“
‚Ki népei vagytok?‘
„Lengyel László jó királyé.“
‚Az is nekünk ellenségünk.‘
„Miről való ellenségtek?“
‚Hidunk lábát eltörette,
Meg sem csináltatta.‘
„Ácsok vagyunk,
Ácsodozunk.“
‚Miből ácsodoztok?‘
„Mind ezüstből és aranyból.“
‚Hol vettétek?‘
„Mind ezüstöt, mind sár aranyt,
Boldogasszonytól
Kérve kértünk.
Fenyőfából kifaragjuk,
Még is nektek adjuk.“
‚A kapunak váma vagyon.‘
„Micsoda váma?“
‚Egy szép lány,
Egy arany alma.‘
„A szép leányt megadhatjuk,
Az arany alma most bimbódzik.
Bujj, bujj, zöld ág,
Zöld levelecske!
Nyitva vagyon arany kapu,
Csak bujjatok rajta.“
408.
(Bizonyos tér hidnak képzeltetik, hol egy pár a hid tulsó
végén állván, a tulfelőliek által igy szólíttatik meg):
|Tulsók.
Ereszszetek jó révészek!
|Innensők.
Nem eresztünk!
Mert a minap itt jártatok,
Hidunk lábát eltörtétek,
Meg sem csináltátok.
|Tulsók.
Arany kulcscsal koczogtatjuk,
Még is megcsináljuk.
|Innensők.
Hidnak is van váma.
|Tulsók.
Micsoda váma?
|Innensők.
Egy kemencze kalács, egy szép leány,
(Most szabad az átmenet. Kettő kezét összefogva feltartja,
s a többiek illy éneklés közt átbujnak):
Bujj, bujj, bokrostul,
Bokron innen által.
Vagyok bátor, jó vitéz,
Megyek hidon által.
Haj liliomszál!
Liliom, liliom, hányat termett a mogyoró?
Tizet, tizenkettőt, haj liliomszál.
Kivirágzott a diófa,
Nagyott vetett az árnyéka.
Alatta van szép vetett ágy,
Benne fekszik Márton diák.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
Márton diák rozmarinszál,
Rozmarinszál, levendula,
Levendula, szép viola,
Oh hajnáré! czifra czukornáré.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
A szép leány szintég ollyan,
Mint kis kertben kinyilt rózsa.
Eső éri, illatozik.
Oh hajnáré, czifra czukornáré.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
A vén asszony szintég ollyan,
Mint erdőben borzas macska.
Eső éri, ossad, possad,
Bujj, bujj bokrostul, stb.
Hej fürjecske, fürjecske!
Gyönge a te állad;
Életed is kesereg,
Mint a szegény árva.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
Happ, most, ifiak,
Most vagyon kedvetek,
De ha megvénültök,
Nem leszen kedvetek.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
Az árnyékos kis madár
Sem szól minden ágon,
Én sem fekszem mindenkor
A paplanos ágyon.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
Ipsilány, ipsilány,
Ipsilányi rózsa!
Rózsa volnék, piros volnék,
Még is kifordulnék.
Bujj, bujj bokrostul, stb.
Zöld selyem rosta,
Két garas héja,
Szederszemű szép Pannika,
Fordulj angyalmódra.
Bujj, bujj bokrostul,
Bokron innen által.
Vagyok bátor jó vitéz,
Megyek hidon által.
Haj liliomszál.
Liliom, liliom! hányat termett a mogyoró?
Tizet, tizenkettőt, haj liliomszál.
409. GYERMEKDAL
(mellyet körbe fonódva, s körbe járva egyetemesen énekelnek,
s e szavaknál: ropp, ropp, ropp, mindnyájan
tenyereikkel csattognak).
A kassai rózsafa tetején
Két szál vessző.
Szőtték, fonták,
Összeroppantották.
Ropp, ropp, ropp!
Körtéfa, körtéfa!
Kőrösi, kerepesi körtéfa!
Városi gazda, gyöngyösi táncz.
Könnyüjáró kis menyecske.
Dob, szerda!
Termett a megyfa, hajlott az ága,
Kendermorzsa, szép kis menyecske,
Jövel, csókold, a kit szeretsz.
Ezt ölelem, ezt csókolom.
Adjon isten lassu esőt,
Mossa össze mind a kettőt.
Szita, szita, péntek,
Szerelem, csütörtök.
Dob, szerda![7]
[7] Kördal, mellyet leányok és legények körbe fonódva
és forogva énekelnek, mig közepett felváltva egy legény
és leány áll mind addig, mig ezen szavakra:
„jövel, csókold, a kit szeretsz“ jő a sor, a midőn
a középen álló egy kiszemelt leány s illetőleg legényhez
közeledik, s azt a kör közepére vonja, megöleli,
egy párt fordulván vele, a középen hagyja,
maga pedig a nagy körbe vegyül. Végre, mikor már
mindenik volt a kör közepén, az ének végével, e
szavaknál: _dob_, _szerda_, mindenik egyszerre párt
választ magának, e amugy igazán megforgatja.
Szántottam gyepet, vetettem gyöngyöt,
Hajtottam ágát, szedtem virágát.
Engemet, mátka, hárman kéretnek,
Adjál tanácsot, mellyikhez menjek.
Az elsőnek is az neve Zsigmond,
Ha ahoz megyek, az kurvának mond.
Az másodiknak az neve Péter,
Ha ahoz megyek, perpatvar lészen.
Az harmadiknak az neve János,
Kinek konyhája szüntelen zsiros.
Kincsem, galambom, Szegedi János,
Fujjad a sipot, járjuk a tánczot.
Fürdik a csóka fekete tóba,
Fiához készül Lengyelországba.
Elment az uram, bolond karafi,
Cserfa erdőbe almát keresni.
Adná az isten, hogy oda veszne,
Talán még engem más is elvenne.
Ollyat ugrok, mint paripa,
Megfordulok, mint karika.
(Itt ugranak és megfordulnak).
Borsodba mentem, borsos bort ittam,
Mézesdbe mentem, mézes bort ittam.
Törökvárra mentem, uj csizmát vettem,
Megpatkoltattam, egy tallért adtam.
Hull a borsó,
Nincsen korsó![8]
Zabot, zabot a lovának,
Gyöngyöt, gyöngyöt a lovának.
Gyöngykoszorút a lányának,
Arany páczát a fiának.
Ég a gyertya, ha meggyujtják:
Mig egy pár tánczot eljárják.
Járjad, járjad jó katona,
Hadd vigadjon ez az utcza.
Ez az utcza ollyan utcza,
Piros alma terem rajta,
Ollyan poshadt, mint az iró,
Egye meg a szolgabiró.[9]
410.
Kivirágzott a diófa,
Nagyot vetett az árnyéka.
[8] Füzér-alakban leánykák és legincsék összefogódznak
s énekelve keringenek egész körben. Majd szétszakasztják
a kört, kifordulnak, s egy csomóba gombolitják
magokat, épen ugy, mint a füzértánczban
(cotillon); ez pedig olly sebesen történik, hogy midőn
e szavakat mondják: _hull a borsó_, a gyöngébbek,
kivált a legszélsőbbek, lehulladoznak.
[9] Az előbbenihez, nótáján kivül, mindenben hasonló
játékdal.
Alatta van János diák,
János diák, édes szivem.
Keziben van rozmarinszál,
Rozmarinszál, apró virág,
Apró virág, levendula,
Levendula, édes szivem!
Szántottam gyöpöt, vetettem gyöngyöt,
Hajtottam ágát, szedtem virágát.
Az igazmondás nem emberszólás.
Holtig valóság, holtig valóság.
Szedem szép rózsáját,
Kötöm bokrétáját,
A fejébe rakom
Gyöngyös koszorúját.
Erdő hátán gilicze,
Barna szemü menyecske,
Mondd meg nekem nevedet,
Kinek hínak tégedet.
Vén banya, száraz tuskó,
Vesd a kemenczébe,
Szép menyecske, piros alma,
Fordulj az ölembe.
Városi biró, gyöngyösi kutya,
Roppants egyet, kis menyecske,
Öleld, csókold a kit szeretsz.
Ezt ölelem, ezt csókolom.
Csir ide, csir oda,
Kecskevári dombra.
Huzd meg czigány azt a nótát,
A kit régen megtanultál.
Hadd ugorjak kettőt, hármat,
Szeretőmmel járok tánczot.
411.
Bujj, bujj, zöld ág, zöld levelestül.
Nyitva vagyon arany kapum,
Csak bujj által rajta.
Nyissad asszony, kapudat,
Hadd kerüljem váradat.
Uj hold, fényes nap!
Bocsáss kapun által.
Hányat termett a mogyoró?
Tizet, tizenkettőt,
Huszat, huszonkettőt,
Harminczkettőt!
412.
Kis kacsa fördik fekete tóban,
Fiához készül Lengyelországba.
Kelj fel, mosdjál, kis menyecske,
Öleld, csókold a kit szeretsz.
Ezt ölelem, azt csókolom,
Az asszonyom lányát,
A Zsuzsikáját.
413.
Uj ház, fényes ház, bocsáss kapun által,
Vagyok bátor, jó vitéz, megyek hidon által.
Ollyak a legények, mint a csillagok,
Csoportosan járnak, mint a farkasok.
Ollyak a leányok, mint az angyalok
Mert párosan járnak, mint a galambok.
414.
Haj lapula, lapula, kakasdi lapula,
Kerekesi széna.
Utczu bizony, lobot vessünk,
Kemenczére teregessünk,
Guggolj le!
TIZENKETTEDIK KÖNYV.
CSANGÓ DALOK.
415.
Gyenge iffiucska kin törli szemeit,
Kitöl küldené el ő isz a levelit,
Rigótol küldené, rigó ullyan madár,
Felül e fészkire, száll e falevélre.
Micsó példát meglát, mind kifütyérgeti,
Titkos levelkejét azért nem viheti.
E fecskétül küldi, feltette magában,
Kit igy szólíta meg nagy búbánattyában.
Vidd el, fecske, vidd el ez én levelemet,
Apámhoz, anyámhoz sz ez én kedveszemhez.
Ülly fenyü fájára, szálly ez ablakára,
Sz ez én édeszemnek tedd ez asztalára.
Jól tudom megkérdik, hogy vagyok, mint vagyok,
Tudjad megmondani, tatár rabja vagyok.
Tatár rabja vagyok, térdgyig vaszba vagyok,
Kezemen, lábomon vasz zurgot zurgotok.
416.
Azért szeretem én falu végin lakni,
Mert ez en édeszem ott jár le aratni.
Kicsi ez e buza, nagyot kell hajlani,
Mégisz ez en rózsám tud markot hajtani.
Szereti e dolgot, szapora munkája,
Meg isz áldja isten, lesz bora, buzája.
Szerényen dolgozik, mert szeret éngemet,
Éjen isz szeretem őt, épen mind lelkemet.
417.
Az én édeszemnek dombon ülő háza,
Csikorgós kapuja, dobogós ajtaja;
Mázos kemenczéje, tükör a tüzhelye,
Csillogós ajtaja, márványos házföldje.
Pántyika padlása, sinor gerendája,
Szép fekete fodor bárány bőr gucsmája.
418.
A pünkösti rózsa kihajlott ez utra,
Sz ez én szekeremnek kivagyon e rudja.
Jóra e vagy roszra, e jó iszten tudja,
Minden horgast, borgast ő fordíthat jóra.
Kimenék, kimenék, kimenék ez utra,
Látám édeszemet, ő isz láta engem.
Akarám kérdeni, szánom buszítani,
Mint gyenge iffiat megszomorítani.
Áldott apa, sz anya, ki tégedet szült volt,
A ki téged szült volt, sz téged fölnevelt volt.
Adjon iszten annak ezernyi ezer jót,
Ki a te bölcsődet megrenditette volt.
Nem egyszer sz nem egyszer, ezernyi ezerszer,
Ugy hallottam rózsám, rózsafán termettél,
Piross pünkösd napján hajnalban születtél,
Áldott az a napom, mellyen megszerettél.
419.
Sziraszsz, édes anyám, immár most szirathatsz,
Mind jártam éltemben, ugy sziraszsz holtomban.
A Duna martyára szállott egy madárka,
Fészket indítani, de fél ez árvíztől.
Majd e tenger habja kezdi magát hánni,
Akkor az ő fészkit el fogja rontani.
420.
Ugy jő naprul napra bánat e fejemre,
Nagy fájdalom szállott bánatos szivemre.
Ha e nap elnyugszik, ez elmém bujdoszik,
Hosszu tenger éjjen szoha el nem nyugszik.
Ha nekem isz volna egy iró diákom,
Iró diákomval levelet iratnék.
Bizott emberemtül bátyámhoz küldeném,
Bátyámnak házához, apám udvarába.
Irom levelemet nagy szetét tömleczbe,
Kérem isztenemet nagy alázatoszan.
Hogy ha még valaha hazámba vihetne,
Az én isztenemnek uj fogadást tennék.
Az ő szent házába mindennap elmennék,
Nyomorult rabokért szivbül könyörögnék.
421.
A hol felnőtt vala egy édesz almafa,
Szárig gyoszár virág alatta nőtt vala,
Szegény árva lyánka alatta ül vala,
Maga koszorúját kötögeti vala.
Hova gyoszár nem ér, bila gyöngyvel toldgya,
Bila gyöngyvel toldgya, aranyval nyomtattya,
Énekeli vala tanolt énekeit,
Törölgeti vala keserves könnyüit.
Isztenem, isztenem, szerelmesz isztenem!
Apa sz anya nélkül hogy kell igy megélnem?
Attyafiju nélkül, egy hitesz társz nélkül,
Mit fogok csinálni éltemben egyedül!
Csak ajtón szóllamlék egy idegen szózat,
Ne szírj, ne keszeregj, e szavakra biztat,
Apád, anyád sz atyádfija leszek,
Hitesz társzad helyett, hitesz társzad leszek.
Ne hitegeszsz ingem, te kevély idegen,
Mert nekem isz vagyon jegyesszem gyürüsszem.
Jegyesszem, gyürüsszem, jegybeli szép mátkám,
Ő lesz életemben nekem apám sz anyám.
Ki moszt isz oda van hadban hadakozni,
Hadba hadakozni, zászlót elhordozni,
Holnap délelőttre tán jó hirt fog hozni,
Hajnalkor akarok elibe indulni.
422.
Most van esztendeje, mászodikba fordult,
Hogy ez éjen édeszem háboruba indult,
A hosszú utakat elejibe vette,
A bút sz a bánatot magához ölelte.
Keszéerj el engemet bár csak a kapudig,
Ha kapudig nem isz, bár csak ez ajtódig;
Onnét elmenek én, szivem, egyedül isz;
Ingem iszten őröz, őrözzön téged isz.
Tunya neked, szivem, ágyadban heverni,
De rosz nekem, kincsem, hadak között lenni.
Hadak között lenni, rólad gondolkodni,
Titkos bánatimat éretted szenvedni.
Az esső isz esik, köpönyegem ázik,
A szél patkójától a kő isz szikrázik.
Győzünk-e vagy vesztünk, tán immár elválik,
E szok szenvedés tán megjutalmazódik.
423.