Zápolya elérte hát, a miről annyit álmodott, s a mit Fráter György
Lengyelországban megjósolt neki, hogy ott fog ülni fényes Buda várában,
a királyi székben.
Hajh mennyire más volt ez a Buda vára, miként a hajdani, melyet Lajos
király idejében látott!
Azt a régit még Szolimán első hadjárata alatt leégették a törökök. A
nádor, primás, kincstartó palotái, a Fuggerek hatalmas házai
elpusztultak, az utczákon nem robogtak a hajdani fényes hintók, a
hordozó zsellyéket nem követte a hajdusereg, semmi kengyelfutó, apród,
alabárdos. A leégett palotákat megvásárolták potom áron a szomszédból
betelepült német iparosok, a nemesi czimerek fölé ki volt függesztve az
olló, a csizma, a perecz, a posztónyiró, a kulcs, a patkó. A hajdani
magas, mázolt cserepes tetőket helyettesíté a deszkázott eszterhaj.
Szekeret sem lehetett látni a piaczon, a szamár volt az egyedüli
teherhordó állat.
Milyen nagy volt még hat év előtt a lárma a miatt, hogy Buda várában egy
csoport német rontja a levegőt, a magyar nemesség törvényt hozott, hogy
azok mind eltávolíttassanak, most pedig német volt minden, a viselet, a
beszéd, az erkölcs. S János királynak az volt a nagyobb gondja, hogy
ezeket a németeket rábirja szép szóval, maradjanak itten, mert külömben
üres marad Buda vára. Nagy része a lakosságnak meg is nyugodott a
biztatásban. Nekik János király is olyan jó volt, mint Ferdinánd.
Élelmi szer elég volt felhalmozva a várban. Nádasdy huszezer emberre
számított s féléves ostromra, ahoz mérte az előkészületeit. Aztán kapott
kétezer embert, s tartott a várostrom fél óráig. Így aztán annyi liszt,
szalonna, bor megmaradt, hogy abból a lakosság között is lehetett
szétosztani.
A király magával hordta a szakácsát, az elkészíté az ebédet az udvariak
számára (még akkor főméltóságok nem voltak, csak jó czimborák) a várost
körülsétálván az urak asztalhoz ülének s hozzáláttak az étkezéshez.
A hosszu asztal nagy sávolyos abroszszal volt leterítve egész az asztal
hidjáig. Mikor a király elhelyezkedék az asztalfőn: észrevevé, hogy a
kinyujtott lába valami kemény tárgyba beleütődik. Az étekfogónak
megparancsolá, hogy nézze meg, mi az? és távolítsa el onnan.
Az étekfogó bebujt az asztal alá, s mikor ismét előhuzta a fejét az
abrosz alul, sápadt volt az arcza, egész halálfia lett ijedtében.
– Jézus Mária! Fölséges uram!
– No, mit láttál?
– Nem merem megmondani.
– Mondd meg bátran!
– Egy koporsó van itt az asztal alatt.
Erre a szóra az urak felugráltak a székeikről, csak a király maradt
ülve. Ellenben Nádasdy Tamás elkezdett hangos hahotával kaczagni.
– Ne ijedjetek meg urak! Monda a volt várkormányzó. Tréfa van ebben a
castrumdolorisban. Ezt a koporsót a derék Besserer generális csináltatá
magának, a kit Ferdinánd király Budavára fővezéréül ide küldött.
Megesküvék, hogy a várat az utolsó csepp véreig védelmezni fogja, s csak
ebben a koporsóban fekve engedi magát kivitetni a várból! Aztán ő volt a
legelső, a ki megszökött, mikor a török Eszéknél átlépett a vizen. Én
aztán megtartottam a butordarabot, igen alkalmas volt a boros átalagokat
elrejteni benne.
Azzal nagy nevetés között előhuzták a csodálatos bortartó ládát az
asztal alól. Szép gyantáros koporsó volt, a tetején kiverve ezüst
szegekkel «Besserer Szigfrid» neve, a felemelt teteje alatt pedig a
boros átalagok.
Ez a koporsó volt az első nevetni való tárgy János király trónfoglalási
utjában.
Az ebédre következett délután azonban egészen lerontá a vidám
hangulatot.
A várban levő kapituláns német helyőrségből valami négyszázan, s velük
együtt mintegy negyven iparos polgár, felgyülekezék a királyi vár elé s
ott sorakozva, követeik által tudatták a királylyal, hogy ők nem
maradnak tovább itten, hanem hazamennek Bécsbe.
Mind a király, mind a kisérő urak váltig biztatták és rémítgették őket,
hogy ne menjenek ki a várból. Itt biztos helyen vannak. Ha egyszer innen
kivonulnak, senki sem felel az életükért. De azok megbikacsolták
magukat, hogy ők mennek. Sőt még a városbiró, Wolfgang posztónyiró is
velük akart menni, a gazdagabb polgárokkal együtt.
A királynak nem volt hatalma őket visszatartani. Nádasdynak pedig nem
engedelmeskedtek, nekik nem vezérük többé! Tehát elkellett őket
bocsátani.
Az elvonuló német csapatok azután kibontott zászlókkal, teljes katonai
pompával, dobverés mellett vonultak ki a bécsi várkapun át a vörösvári
út felé. A mint azonban a logodi mezőre értek, egyszerre előrohantak az
erdőből a lesben álló janicsárok és lovas szarácsiak s a körülfogott
csapatot elnyomták baromsokaságukkal. Egy sem menekült meg a német
katonák közül.
A várban maradottak onnan nézték a bástyafokról a kétségbeesett
küzdelmet, mely alig tartott egy óráig.
A ruháiktól megfosztott holttestek ott hevertek a török tábor másnapi
elvonultáig. A janicsárok a zsidóvárosban vásárt ütöttek a lemészárolt
katonák és polgárok öltözeteiből. János király csak az otthagyott
hullákat eltemettetni jöhetett elő a várból. Ez volt uralkodásának
bevezető lapja.
… Így adja elő a napok történetét a legközelebbről látott szemtanu,
Szerémi György káplán.
Mást énekelnek azonban a magyar hegedüsök, s megint mást a török
krónikások.
Ezek szerint úgy történt Buda vára megostromlása, hogy Nádasdy Tamás
végső lehelletéig védte Buda várát, s a török sereg első rohamát vitézül
visszaverte. De miután a törökök egy tüzakna felrobbantása által a
várfalon rést ütöttek, a fellázadt német katonák rárohantak a vezérükre,
megkötözték s börtönbe zárták. Maguk aztán kapituláltak s átadták a
várost a töröknek.
A győzelmes basák ott találták Nádasdyt a börtönben meglánczolva. Menten
a szultán elé czepelték, a ki elmondatta magának a magyar vezérrel a
várvédelem történetét. E fölött a szultán haragba jött s azt parancsolá,
hogy Nádasdyt foglyul kell küldeni Sztambulba. Vitték rögtön a hajókhoz.
Mikor azonban a Dunaparton a csónakokhoz értek, Nádasdy kiszabadítá
magát az őrei kezéből s egy csónakba beleugorva, az egész török hajóhad
szeme láttára átevezett egyedül a Dunán, s János király táborába
menekült. Ekkor megint a németekre haragudott meg a szultán a vezérükön
elkövetett árulásért s mint áruló hitszegőket méltán és érdemük szerint
konczoltatá fel szeme láttára.
Hát így sokkal szebb a történet, s a magyar vezér vitézségének és a
török szultán nagylelkűségének öregbítésére szolgál. Magam is elismerem,
hogy mint költőnek, inkább ezt a mesét kellett volna igaz történetül
elfogadnom, mint az igazat elmesélnem. Mégis az utóbbit választottam,
mert magyar hegedűsök, török krónikások az ő uraik asztaláról
duskálkodtak, azoknak hizelkedtek, de a szegény káplán együtt koplalt a
királyával, s soha sem hizelkedett neki.