Szolimán szultán másnap az egész táborával felkerekedett és megindult
Bécs felé.
Útközben Ajász basa meglepte Visegrádot, s minden nevezetesebb
ellenkezés nélkül elfoglalta. Várvívás nem volt czélja e hadjáratnak, de
Visegrádot a szultán kivánta elfoglaltatni, mert a futtában elfogott
Perényi Péter koronaőrtől megtudá, hogy ott van Magyarország angyali
koronája.
Ekkor aztán a fogoly koronaőrt, a koronával együtt felküldé Budára János
királyhoz.
Zápolya könnyen megbocsátá Perényinek a hűtlen elpártolást, a koronával
együtt való visszapártolásért s ezzel az egygyel is szaporodott a főurak
száma szomoru fényü udvarában. A két első híve fogolyként került hozzá,
Nádasdy és Perényi. Jó kezdet! Harmadiknak önkényt jelent meg Petrovich
Péter, rokona.
Szent-Ferencz hittérítő napján kapott János király Bécs alól egy a
szultán által diktált levelet, ilyen tartalommal.
«Tiszteletreméltó barátom! Örüljön felséged, mivel a te ellenségeidet
Bécsben körülszorítottam, hogy az Iszter folyóból vizet nem meríthetnek,
sem nyilást nem találnak, melyen át városukból kimenekülhessenek, mert
az én népeim körül fogták aztat; annálfogva rövid időn mindjárt azonnal
el lesz foglalva Bécsnek városa».
A Szent-Ferencz napjára egy hétre következő Szent-Lukács napján azonban
olyan goromba idő állt be, a mely derék télnek is bevált volna.
Kegyetlen északi széllel jött a hóförmeteg, s ez ellen nem volt Allahnál
segítség. A törökök szakálla nem volt szokva a zuzmarához, kopasz
tarkója a hóeséshez. Semmi parancsszó nem volt képes ott marasztalni a
török hadsereget. Mind felszedték a sátraikat s takarodtak sebesen Bécs
alól.
Szolimán gyors szekereken előre küldé az ácsait, hogy készítsenek Buda
és Pest között hidat. Takarodót fuvatott. Azon az uton, a melyen jött, a
Dunán tul, visszamennie nem volt tanácsos, mert annak a környékét már
jövet kiélte a török sereg, a Dunán innen még volt élet.
Negyednapra készen állt a hid a két város között. Jó, erős hajókon épült
hid: olyan széles, hogy három teve elmehetett rajta egymás mellett. Ezen
a hidon kellett átvonulni az egész török hadseregnek. A basák, agák a
hid mentében csónakokon követték az ezredeiket, s buzogányokkal ütötték
a rendetlenkedőket. Éjjel is tartott az átvonulás, a mikor nagy üstökben
égő szurok világosítá meg a hidat.
A mint János király értesült róla, hogy Szolimán megérkezett Ó-Budára,
eléje sietett egynehány erősszivü barátjával; mindössze a két barát
(Ferencz és György), Verbőczy és Petrovich. A többi félve hátramaradt.
Azok között volt a nem rég érkezett Várday, esztergomi primás és Perényi
Péter, a kik János királynak meghódoltak.
A szultán sátorában ismét magányosan tanácskozott a két uralkodó,
Mehemet tolmácsolása mellett s Szolimán megigérte Jánosnak, hogy jövő
évre újból megindítja a Bécs elleni hadjáratot.
Nyolcz álló napig tartott a török sereg átvonulása a pesti oldalra.
Végre elérkezett Szent-Dömötör napja, a ki is a magyaroknak különösen
tisztelt szentje vala: úgy hogy a juhászok, gulyások, csikósok ennek a
napjától számították az esztendőt, a nagy alföldi városban Szögedében
külön temploma volt, ékesen faragott szobrával, kinek is minden neve
napján új subát tettek a vállára. Midőn Hunyady Mátyás király Szegeden
országgyülést tartott, meglátva, hogy Szent Demeter vállán igen
disztelen suba volna, levétette azt onnan, s saját drága bársonyos,
prémes és bogláros mentéjét akasztá a nyakába, a hogy ez a szentek
történetében olvasható.
Ezen a napon költözött át a Dunán Szolimán fényes parádével.
A Budán talált huszonnégy ágyuból tizenkettőt elvitt magával,
diadaljelül, a hátrahagyott tizenkettőből János király üdvlövéseket
durrogattatott a szultán tiszteletére: olyan jó sikerrel, hogy négy
«szakállas» szétrepedt. A mellett a trombitások és siposok igen szépen
hangicsáltak.
A szultán sátorát a gubacsi pusztán állíták fel, s pihenő napot
tartottak.
Ez alatt Szolimán felizent Budára János királyhoz, hogy szeretné
meglátni az «angyali koronát».
Zápolyának nem lehetett ingadozni az ösztön ellen. Az a korona bizony a
szultán kegyéből jutott az ő kezébe vissza. Még is saját személyében
vitte azt át, lovon ülve, a szultánhoz, a Rákos mezejére, a kivel most
már harmadszor találkozott.
A szultán pompás aranyozott háromlábura helyezteté el a koronát s azután
karonfogva János királyt ismét elvezeté őt az istállójába, s
megajándékozá egy fehér arab ménnel és azzal a fekete paripával, melyen
saját maga lovagolt a hidon keresztül. Azonfelül ingyen ajándékba
átengedé a királynak a nagy derék hidat, melyet a két város között
veretett s az összes keresztyén foglyokat, a kiket a janicsárok
rabszijra fűzve magukkal hurczolának.
Ezen való örömében János király egészen megfeledkezett a koronáról.
Csak midőn Budára visszakerült, a szultán ajándékainak jó hirével s a
primás kérdésbe tevé előtte, «hát a szent korona hol van?» akkor jutott
eszébe, hogy azt bizony ott felejtette a szultán sátorában.
«Vissza pedig nem mehetek érte, mert én már a szultántól bucsut vettem,
összeölelkeztünk, csókolóztunk: nem lehetek olyan goromba, hogy most
megint visszamenjek hozzá a koronáért».
«Azt pedig vissza kell hozni!» Kiálták minden oldalról a hivei. «Menjen
hát érte más!»
A primás és Perényi szánták rá az életüket, hogy elmenjenek a félelmes
oroszlán barlangjába, visszakövetelni tőle Magyarország legszentebb
kincsét, az angyali koronát.
A szultán kegyesen fogadta mind az egyházfejedelmet, mind a bánt.
Megértve a tolmácsa által azoknak a rangbeli méltóságát, előttük is
ismétlé a királynak tett fogadását, hogy Magyarországot, a Szerémségét,
s Boszniának azt a részét, melyet Ulászló birt, átengedi János királynak
a váraival együtt; és követelte a két főúrtól, hogy esküdjenek előtte
hűséget János királynak, a mit azok teljesítettek is.
Ez alatt megpillantá Várday Pál érsek az állványra tett koronát.
– Mit keres a magyarok koronája e helyütt? Kérdezé a szultántól.
A nagyúr dölyfösen felelt.
– Ha volt, volt a magyaroké, most pedig a törököké. Csak azért akartam
meglátni ezt a koronát, mert azt beszélik róla, hogy az angyalok hozták,
s mi törökök nagyon tiszteljük az angyalokat. Akartam látni, hogy hát
milyen drága köveik vannak az angyaloknak? De bizony mondhatom, hogy
nagyon közönséges drágakövek, nem sokat érnek».
A primás és a bán készen volt a feleletre. Előszedték a saját
drágaköveiket, melyeket kincstárukból hoztak el s felajánlák azokat a
szultánnak, váltságul a koronáért.
A gyémántok, rubintok, zafirok nagyon megnyerték a szultán tetszését.
– No hát vigyétek vissza a koronátokat a királynak, viselje egészséggel.
Előbb azonban a szultán felpróbálta a fejére a koronát, s utána a jelen
volt basák, Ibrahim, Ajász, Mehemet, mind játékot űzve a szent
ereklyéből, sorba feltevék azt kopasz tarkóikra: úgy adták át végül a
primásnak.
A két főúr vágtatva sietett vissza Budára a koronával.
Midőn a primás elmondá a király és az udvariak előtt a történteket s a
midőn odaért, hogy azt az angyali ereklyét hogy illeszték egymás után a
fejeikre a török vezérek, kicsordult a könny a főpap szeméből s mint a
zápor hullott a kezében tartott, a kebléhez szorított koronára s ez a
könybaptisma lemosta a foltot a szent ereklyéről.
A többi is mind sirt, a ki csak jelen volt, maga a király is úgy sirt
mint egy gyermek. Csak egy ember volt, a ki visszafojtotta a
könyhullatását, Fráter György. Összefont karokkal ott állt és
hallgatott. Magában gondolá: «Az arany rozsdáját, a korona foltját,
csupán csak forró vér moshatja tisztára».
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Georgius Sirmiensis, a király káplánja, kinek adataira
támaszkodtam, abban a téves felfogásban, miszerint Izabella Zsigmond
király első nejének, Zápolya Borbálának a leánya, folyvást Zápolya
hugának nevezi a királyleányt, következetesen «ancillá»-nak czímezve a
király «leányát». (Szolgáló.) J. M.]