A török müezzimek a déli szurát énekelték, mi alatt a szultán
imaszőnyegére leborulva végezte ájtatosságát. János is csendes misét
tartatott a sátorában Szerémi Györgygyel.
Történt pedig ez a hétországra szóló találkozás «Sarlós
Boldogasszonynak» az ő napján, mely napot száz év előtt Orbán pápa az
ünnepek közé emelt annak a fogadásául, hogy a törökök Európából
kiűzessenek. Valamint ugyanezen napot a régi rómaiak is ünnepül avatták
fel annak az emlékére, hogy e napon fordította el Coriolánnak az anyja
társnőivel együtt azt a veszedelmet Rómáról, hogy saját fia, az örök
ellenség hadait vezetve, a hét halom városát elpusztítsa. A quiritesek e
dicső tett emlékére építették fel a «templum fortunæ muliebris»-t
(asszonyi szerencse templomát), melynek oltárán a római matronák
szerencséjét képviselő rézszobor felavatásakor megszólalt: «rite me
matronæ dedicastis!» – «Jól szenteltetek engem az asszonynak.» Hajh hogy
János királynak nem élt anyja! – A magyarok Coriolánjának nem volt
Volumniája!… A magyarok királyának arczán meglátszott a szomorúság,
midőn hiveinek sátorait körüljárta. Maga a káplánja «taborunculának»
nevezi azt. Ezen a táborocskán túl, mely maroknyi hű társain kivül csak
zsoldosaiból és cselédjeiből állt, bárhová tekintett, egy roppant
néptömeget látott maga előtt, melynek arcza, beszédje, viselete idegen,
vallási szertartásai pedig annyival megdöbbentőbbek, hogy a muzulmán
fegyveres a szent neveket mindig emlegeti ugyan, de olyankor arczra
borul és nem fenyegetőzik az öklével az ég felé, a hogy a mi magyarjaink
teszik.
Mikor igy egy dombon állva, szomorkodni látta őt Fráter György, odament
hozzá és megszólítá.
– Uram király. Te most azon elmélkedel magadban bizonynyal, hogy ime itt
volnál már az országod közepén és még senki sincs itt a hiveid közül, a
kik hiva-hivtak, a kik a lengyel határon riadva üdvözöltek; a kik
fegyveres kézzel utat törtek a számodra, a kik az ellenkirály seregét
megüzték.
– Valóban kitaláltad a gondolataim járását, monda János király. Hol van
Athinay Simon? Hol az Artándyak? Hol Homonnay, a Drugethek, hol a
legközelebbi atyámfia jó Petrovich Péter? És az ő vitézlő dandáraik?
Senki sem jön hozzám.
– Ide hiába is várod őket. Hogy remélhetnéd azt, hogy a magyar urak ide
gyülekezzenek fel hozzád; meg a nemes vitézek, százával, ezrével, a hol
elvesznek a félelmes török had tengerében. Hisz azok rettegnek a
töröktől, az ős ellenségtől. S bár arról bizonyos vagyok, hogy a mit a
szultán te neked fogadott kardmarkolatjára, szakállára tett kézzel, azt
ő te irántad meg is fogja tartani: de ki áll jót arról a
baromsokaságról, mely martalócz módra kalandoz a tábor szélein, a sok
gyülevészről, a ki nem ismer se Istent, se embert, hogy az fel nem
konczolja az ide vetődő magyar zászlóaljakat? A magyar nép inkább előled
fut, mint hogy eléd jőne.
– Igazad van. Hát mi tanácsot adsz?
– Szólj a nagyvezérrel, hogy szállíttasson át bennünket, csekély, néhány
százból álló fegyveres csapattal a Duna pesti partjára. A mig a szultán
roppant tábora a budai oldalon vonul fölfelé, mi a balparton tartunk
vele egyenlő járást. Akkor azután utunkba eső magyar helységekben
magunkhoz vonhatjuk a hiveinket: nem fognak félni a török sokaságtól.
Jó tanács volt. A király megfogadta. A negyvezér átszállíttatá a királyt
és kiséretét a Duna balpartjára s eként a Dunát közbehagyva, vonult
Zápolya táborkája a szultánéval együtt fölfelé. Ilyenformán egy-egy
csapat magyar csakugyan összeverődött János király körül; de még mind
hadnagyok nélkül; fiatal emberek, kalandor leventék csatlakoztak hozzá;
azok közül, a kinek jobb lova, fegyverzete volt, azt mindjárt kinevezték
hadnagynak. Fővezér is támadt közöttük, Szokoli Bencze személyében.
Elébb Czibak Imrét kinálták meg vele; de ő csekélylette ezt a
tisztességet.
Pedig idő ugyan lett volna a megmozdulásra. Sarlós Boldogasszony
napjától Lőrincz vértanu napjáig tartott a török tábor és vele együtt
János király felvonulása az apostagi révig. Itt a révnél egy karaván
kalmárral találkozék össze a király dandára, a kik Kecskemét tájékáról
élelmi szereket szállítának, jó nyereség reményében.
A pihenő napon a szabad ég alatt isteni tiszteletet tartatott a király a
káplánjával, sátorban rögtönzött oltár előtt s azon kalmárok is
megjelentek, térden állva ájtatoskodni.
A káplán beszéli, hogy a tulsó parton volt felállítva a szultán
nagyszerü sátora, félholdragyogtató aranyos kupolájával.
Forró déli napsütéssel rendkivüli tünemény támadt az égen: a mit a
természettudósok manapság «álnapnak» («halo») neveznek.
Megdöbbentő annak valóban a látása; életemben én is csak egyszer láttam
azt: 1849-ben, azt is Lőrincz nap tájékán. Az igazi nap elhomályosodik,
olyan halavány lesz, mind a hold, körülötte egy nagy fényudvar támad,
mely a fél eget nyalábolja; s a fényes szérü tetején és alján egy-egy
álnap támad, egészen hasonló az igazi naphoz, mig a két oldalán kisebb
félnapok pilácsolnak. És aztán a három egymás fölött álló napkisértetet
egy fénykorong köti össze. Az egész ég maga sápadt és szintelen.
Ezt a fénytüneményt a magyarok bámulták az apostagi pusztáról.
Az egész ott látszott függeni a törökök tábora fölött, melynek közepén
kimagaslott a szultán sátora.
A kalmárok fürmendere, egy kegyes férfiu, névszerint Kalomán Detrik, azt
kérdezé a király udvari papjától, a ki a misét végezte:
– Mit jelentsen ez a csoda odafenn az égen, uram?
Szerémy György serény volt és tudós a dologban, hogy azt mindenkinek
megmagyarázza.
– Ez az égi csoda azt jelenti, hogy nem jól fog sétálni törökök
császárja ezen a mostani bécsi utján.
(Azt már elmondta a hiveinek Zápolya, hogy a szultán Bécset akarja
elfoglalni.)
– Hogyhogy tudod te ezt György atya?
– Hát nézzétek ezt az égi látmányt. Ottan áll egy király a nap fölött,
fején az angyali korona (Szent Istváné), két kezében tart két fényes
kardot, melyek hegyeikkel összeérnek; a lábai alatt, fejjel lefelé
fordulva egy másik koronás király. Ez a jel a török szultán sátora
felett függ s bizony azt jelenti, hogy a keresztyének királya a pogányok
fejedelmét ezuttal a lába alá fogja gázolni.
Most már mindenki megérté a természeti tüneményt s ugy látta, a hogy azt
a káplán megmagyarázá.
– Hej, hej! Monda a kalmár, nem is tudom én se felfogni, se kitalálni,
hogy bizhatik János király a törökök császárjában.
Mire az udvari pap azt mondá, idézve a szentirás szavait:
– Valóban «átkozott az, a ki a királyokban bizik, az emberek fiaiban.»
Szép világosságot vet ez a szó arra a lélekhangulatra, mely János király
legközelebbi környezetében uralkodott.
Mikor Ráczkevi alá érkezett a király, itt jött eléje a legelső hódoló
küldöttség. Ezek voltak a szigetlakó ráczok. Ajándékot hoztak s szépen
könyörögtek, hogy csak attól a kegyetlen Török Bálinttól védelmezze meg
őket. János király aztán megvigasztalta a ráczokat: ne féljenek semmit.
Török Bálint seregét szétverte már Péter vajda.
Itt egy csausz érkezett át a Dunán dereglyével, a szultán parancsát
hozva a királyhoz, hogy most már gyorsított menetben siessen Pest felé:
a török tábor indul Buda alá.
Mikor a gubacsi pusztára elérkezett János király s ott éjszakai
állomásra felütteté a sátorait, jelenték a felállított őrök, hogy a
Dunán négy evezős bárkával közelít a part mentében egy magyar öltözetü
főúr.
Sisak volt a fején, pánczéling a dolmánya fölött; másodmagával jött
lóháton. A másik lovas egy fehér zászlót vitt előtte, s trombitaszóval
adott jelt. Mind a zászló, mind a trombitajel ellenség táborából érkező
követet hirdetett.
Nagy volt a bámulása a királynak, mikor a sátorába belépő követben magát
Nádasdy Tamást ismeré fel: Budavár főparancsnokát.
Első indulata a harag volt.
Nádasdy Tamás a legválságosabb időben hagyta el János királyt,
átpártolva Ferdinándhoz. Ő volt az ellenkirály legeszesebb tanácsadója.
Nádasdy mellén keresztbe tett kézzel közelített János király felé; de
Zápolya tiltó mozdulattal tartá vissza, rákiáltva: «hogy mersz elém
kerülni, áruló?»
Mire a főúr, fejét mélyen meghajtva, rebegé:
«Királyom! Megbocsáss!»
Zápolya érzékeny szivü volt, lágy ember; könnyen állt nála a
kiengesztelés, csufolták is érte: «a tótnak vaczkor a fügéje».
Nádasdy a leggyöngébb oldaláról kerülte meg János királyt: az
ellenkirályra panaszkodott, annak a hibáit halmozta egymásra. Mert az is
kedves ugyan a híres nagy emberek előtt, ha őket hizelegve dicsérik,
magasztalják, de még sokszorta kedvesebb, ha a vetélytársukat
ócsárolják.
«Ferdinánd király sokat igért, semmit sem váltott be: az országot is itt
hagyta, feléje sem jött többet; az országgyülést nem hivta össze,
hadainak nem fizeti a zsoldot, azok is rablásból élnek, a helyett, hogy
a török ellen készülne, a protestáns fejedelmekkel küzködik: a király
helyett Budán a nádor, Báthory István kormányozott volna, ha tudott
volna hozzá. De az is, a mint hirét vette, hogy Szolimán jön Buda felé,
ugy elszaladt, hogy azt sem mondta meg hova bujik? Budavár védelmét
Nádasdyra bizta. De annak nincs védelemhez több ereje kétezer német
katonánál s huszonnégy ágyunál. Besserer uram, a katonai főparancsnok, a
mint a török Tolnáig jött, maga is kereket oldott: itt hagyta a várat,
seregestül. S a nagy zürzavar hegyébe még Ferdinánd király egy
fennhéjázó levelet bocsátott ki, a minek kópiáját a várkapura
kiszegezték, a melyben ugyancsak nyálazza a markát, hogy igy meg amugy
kikergeti a törököt Magyarországból; de sőt még Jeruzsálemet is elveszi
tőle. Nem elég, hogy megsiratnak, még ki is nevetnek bennünket.»
Mind ezt nagy kedvére vált hallani Zápolyának. A Ferdinánd-párti
magyarok panasza volt az ő legerősebb védelme. Két rosz közül az öregebb
jóvá teszi a kisebbet.
Hanem azért még sem fogadta el Nádasdynak a kapituláczióját. Pedig az a
süvegében hozta eléje, úgy kinálta Budavárát. Jöjjön minél előbb János
király a maga magyar csapataival s nyilt kapukat talál.
– Tudod, Tamás, nem lehet az, hogy én most Budavárát egy ágyúlövés
nélkül elfoglaljam, mert azzal megsérteném a hatalmas török szultán
büszkeségét, a ki a diadalai sorába kivánja iktatni Budavárának
ostrommal elfoglalását, s ha abban én őt megelőzném, én rám bizonynyal
megharagudnék. Azért csak eredj te vissza Budára és várd el, a míg a
szultán megszállja a várat; engedj a bástyáid oldalába egy pár rést
lövetni s akkor tűzd ki a fehér zászlót s aztán kösd meg a szultánnal a
kapitulácziót. A szultán nagylelkü: a mit megfogad, azt meg is tartja.
Ezzel a jó utasitással visszabocsátá János király az ellenséges
várparancsnokot Budára.
Mikor Nádasdy eltávozott, a király mellett levő magyar urak
sopánkodának, hogy még is kár volt a felajánlott kapitulácziót el nem
fogadni s a nyitott kapun be nem sétálni a várba.
A király bölcsen megnyugtatá őket.
– Bemenni könnyű Buda várába, de kijönni nehéz. Ha mi, kétszáz magyarok
most bevonulunk a várba, az a kétezer német, a ki benn van, minket
könnyen elfoghat. Hátha a ravasz Nádasdynak csak az a praktikája, hogy
engem és titeket becsaljon az egérfogóba? Akkor egy pallos csapással
ugyan hamar véget vethetne az én királyságomnak.
Ezt az okot mindenki helyesnek találta. És e szerint János királyból
ezuttal a félelem nagy diplomatát csinált.
E közben a budai oldalon előnyomult a török derék sereg. A szultán a
Kelenföldén ütteté fel a sátorát, s parancsot adott az ostrom
megkezdésére. A Dunán felszállított ágyuit felállíttatá a várral
szemben. A várvédők egy ágyulövéssel sem háboríták az előkészületet.
Az első lövésekre nagy rés törött az István tornyon, a második a
középbástyát rongálta meg, a harmadikat nem várta be Nádasdy; de gyorsan
kitüzette a fehér zászlót.
A mint meghallotta a szultán, hogy Budavára feladta magát, azonnal
sietett, azt saját személyében átvenni.
S minthogy a lövések által a kapu bejárata betemetődött, lóháton nem
mehetvén fel a várba, a szultán leszállt a nyeregből, s a fedett lépcsőn
gyalog ment fel, nem sajnálva az «arany csizmáit».
Mikor ezt látták odafenn a várban, hogy a szultán gyalog jön fel, arany
csizmákban, nagy lett a polgárság között a felindulás. Az utczákon sár
volt. A német polgármester, Wolfgang, posztónyiró volt. Nagyhamar
kiteríté a posztóit az utczák mentében, s minthogy mind az nem volt
elég, a házakból a vánkosokat és párnákat hajigálták le az utczára, hogy
a szultán be ne sározza az arany csizmáit.
Nádasdy azonban nem várta be a szultánt, hanem a mint az a keleti fedett
lépcsőn felfelé lépegetett, ő az alatt a rejtett lépcsőn Pest felé
leballagott, s csónakon átkelt János király kisjenői táborába.
A szultánt a királyi várban csak Szente uram fogadta, az öreg várnagy, a
ki minden viszontagságban hiven megmaradt a helyén. Másodizben is végig
járta a török császár Hunyady Mátyás pompás vártermeit, s azzal
parancsot adott a jancsár agának, hogy rögtön siessen egy zászló
janicsárral és tíz zulákkal a pesti oldalon táborozó János királyhoz, s
azt minden magyar kiséretével együtt hozza ide, s bánjon el vele
utasítása szerint.
Azután a polgármestert és a notáriust hivatta maga elé, s tolmács által
tudatta velük rendeletét, mely szerint mindenkinek, a ki Budavárában és
városában lakik, életét, vagyonát és szabadságát biztosítja, s az összes
török katonáknak, halálbüntetés alatt megtiltja a legcsekélyebb kihágást
is a lakosság és a kapitulált katonaság ellenében.
S az ilyen rendeleteknél a szultán szigorusága ismeretes volt. Egyszer
egy zászlóalj spáhit megtizedeltetett, azért, hogy parancsa ellenére a
buzavetéseket legázoltatták.
Azzal a szultán ugyanazon az uton, a melyen jött, visszatért Kelenföldi
táborába. Még az éjszakát sem tölté Buda várában. Az a magyar királynak
volt átengedve egészen.
A jancsárok és zulákok jöttek nagy sietve a pesti oldalról Buda várába.
Hozták magukkal a magyar királyt és fegyveres kiséretét. Olyan sietve
hajszolták őket, hogy a legtöbben azt hitték, hogy most veszteni viszik.
A fehérvári kapun át hozták fel a királyt a várba, egyenesen a királyi
palotába.
Ott a hajdani trónteremben felállították a trónt, mely egészen török
mintára készült, pompás baldakinnal és kerevettel, rendkivül becses és
drága trón volt!
Ekkor a csausz-vajda azt kérdé a királytól:
– János király, látod-e ezt a széket?
– Látom.
– Ülj bele a székbe, a hogy az én uram, a szultán megparancsolá, hogy
veled cselekedjünk.
S azzal a vajda egy intésére négy csausz megkapta a királyt, kettő
könyökénél, kettő a térdeinél fogva, s a levegőbe fölemelve beleültették
a trónba. Aztán ismét, meg ismét fölemelték, háromszor behelyezék a
kerevetbe. Ez volt a trón elfoglalás czeremoniája török szokás szerint.
Ez megtörténvén, a csausz-vajda következő beiktatási beszédet tartá
János királyhoz, még pedig, hogy az ünnepség tökéletes legyen, tót
nyelven («Slavonica lingua», valószinüleg bolgárul).
«A legmagasabb Isten megadta neked a szerencsét és hatalmat, hogy a te
Magyarországodon uralkodjál, és más tartományokat is meghódíthass. Élj a
te hatalmaddal.»
Erre valamennyi csausz, zulák és janicsár három izben arczra borult a
király előtt, ezen kiáltással:
«A legmagasabb Isten engedje, hogy mindnyájan meghalhassunk a te
lovadnak a lábai alatt.»
Erre ismét felugrának, s hangosan üvölték háromszor:
«Allah! Allah! Allah! Hői!»
S erre valamennyien felkerekedének s gyors iramodással futottak ki a
királyi palotából, onnan végig az utczán, ki a várkapun, se jobbra, se
balra nem néztek, a hogy nekik meg volt parancsolva.
Nehány percz mulva nem volt egy török sem Buda várában. Zápolya és hivei
egyedül voltak Mátyás király dicsőséges palotájában.
Így ment végbe János király trónfoglalása.