Nem vádolta-e minden ingó nádszál, minden nyiló virág ezen a nagy rónán:
«te vagy az oka, hogy bennünket magyar vér öntözött! Ha akkor nem
jöttél, most minek jösz ide? – Koronát koldulni! Trónusért könyörögni?»
Mikor olyan közel jutottak Mohács városához, hogy a város alatt felütött
török tábor sátrait megláthatták, egy kocsi jött rájuk szembe.
Arról a kocsiról leszállt egy serdülő ifju, szép, mint Absolon, tarka
selyem köntösbe öltözve; fején biborszinű süveg, lábain sárga szattyán
csizma; süvegéről hosszu fátyol csüggött alá; kezében arany tálat hozott
s azon egy drágaköves kösöntyűt (vagy násfát), melyet a királynak
felajánlott.
Ez az ifju volt Szolimán kegyencze.
Itt leszállt a király a szekeréről s felült a lovára, melyet két kulák
vezetett kantárszáron tovább. Egyéb kisérői gyalog követték nyomban.
Egy mérföldnyi távolságra két sorban felállított gyalog janicsár had
között ment végbe a felvonulás; az út végtőlvégig tarka és piros
szőnyegekkel volt beterítve.
Ilyen tisztességet adott a török szultán a magyar királynak.
A török tábor közepéből, mint egy tündérpalota ragyogott elő a szultán
sátora, bibor szőnyegekből összeállítva, aranygombos rudakkal, felül az
arany félholddal.
De még elébb következett Ajász basa sátora, a szultán kincstartójáé s
azután a nagyvezéré, Ibrahim basa sátora; mindkettő keleti pompával
feldiszítve.
Ajász basa sátora előtt lesegíté János királyt a lováról a szultán
kegyencze s bevezeté őt a basához.
Itt a basa parancsára, leölték a királyról a magán hozott mentét,
dolmányt s felöltöztették himzett török bársony fosztányba, derekára
becses indus övet kötöttek, úgy ültették fel ismét a lovára. Régi
öltönyeit az udvarnokára bizták.
A nagyvezér sátoránál ismét leszállíták a nyeregből, bevezették Ibrahim
basához.
Az üdvözlés után itt ismét lehúzták róla az Ajász basától kapott
díszruhákat s még drágább aranyszövetű kaftányt öltöttek rá; drága
prémmel szegélyzettet, boglárokkal végig rakottat s amazt odaadták a
királyt kisérő Bozza Dömötör nevű csatlósnak.
Itt ismét lóra ültették Zápolyát s úgy vezették a szultán sátora felé,
előtte egy csapat zulák járult, aranyos buzogányokkal kezében rendet
tartva a bámuló besliák között.
Az egész térség a szultán sátora előtt be volt terítve drága keleti
kárpitokkal.
A szultán ott ült, szétnyitott sátorának mennyezete alatt, szinaranyból
készült trónusán; gyöngyöktől és drágakövektől ragyogó öltözetében.
Itt leszállt János király lováról s a szultán kegyencze által neki
felajánlott kösöntyűt karjára kapcsolva, viszont a saját kezéről, a
növendék ujjáról levont egy rendkivüli ragyogású gyémántgyűrűt s azt
tevé az arany tálra, melylyel az ifjucska menten a szultán sátorába
futott s azt térden állva átnyújtá a szultánnak.
Szolimán is felhúzta János király gyűrűjét az ujjára.
János király a pribék Mehemet kiséretében sietett a szultán sátora felé.
Szolimán, a mint a király leszállt a lováról, fölkelt a trónról s gyors
léptekkel jött eléje s mind a ketten, messziről kitárva karjaikat,
egymást átölelték s kétszer megcsókolták. («Miként Judás Krisztust»,
irja a kisérő pap.) De az nem igaz, hogy a magyar király kezet csókolt
volna a szultánnak; ezt csak a török krónikások hazudták hozzá.
Ekkor János király magyar nyelven üdvözlé a szultánt, kivánva neki
hosszú életet, szerencsét, jó egészséget, fegyvereinek diadalmat;
megköszönte neki, hogy nagy szorongattatásában segitségére jött hatalmas
hadseregével.
A pribék tolmácsolá török nyelven a király üdvözletét a szultánnak, mire
Szolimán törökül felelt vissza, jobb kezét kardmarkolatára, balját
mellére téve, melyet hosszú ragyogó szakálla takart.
A tolmács szerint ez volt a szultán mondása:
«Ugy tartson meg engem Allah, a legmagasabb Isten, a milyen
kétségtelenül én tégedet visszahelyezlek királyi váradba, Budára és a te
országodba, valamint a szerémségi szigetbe és annak a váraiba,
Nándorfehérvár és Szabács kivételével. És a mig engem Allah életben
tart, megvédelmezlek minden ellenségeiddel szemben, a mig csak egy
szablya marad egy töröknek a kezében. Tehát én bennem bizzál!»
Ezzel megfogta a király kezét, balfelől bocsátva őt maga mellett, a mi
török szokás szerint megtisztelés, s ugy vezette be a sátorába.
A király kisérőinek is szabad volt belépni a «nagyúr» sátorába. Ezek
voltak, a három pap, Fráter György, Frangepán Ferencz és Szerémi György;
a három főúr volt Verbőczy, Pöstényi és Czibak. A szultán mellett voltak
Ibrahim nagyvezér, Ajász basa és Gritti Alajos a «mindenes».
A szultán maga mellé ülteté János királyt a széles trónra. Az
országnagyok állva maradtak; a trón mögött kuporgott maga alá szedett
lábakkal a török krónikás, kinek életfeladata volt, minden szavát a
szultánnak pergamenen megörökíteni.
A magyar urak bámulták a pompát, mely a szultán sátorának belsejét
diszíté. A kárpitok arany virágokkal áttört nehéz selyemből valának, a
szőnyegek drága persa szövöttesek; a trón előtt kiterítve egy roppant
királytigrisnek a bőre; szines strucztollakból volt a trón baldakinja.
Maga a trón tiszta szinaranyból, kirakva virágmódra szines
drágakövekkel; a füstölők és öles gyertyatartók mind aranyból; a függő
lámpa hegykristály csészéjéről rubint és smaragdcsapok csüngtek alá; a
kárpitokat tartó zsinórokat keleti gyöngyfüzérek képezték. Nehogy a
nedves föld a drága szőnyegeket föláztassa, a sátor alá padlózat volt
rakva, gyöngyház csigákból és zöld és veres arany ragyogásu kinai
tengeri fülekből (halyotys).
A király nem titkolhatá el bámulatát ez elbüvölő pompa fölött, s azt
szavakban is kifejezé. A szultánnak tetszett e magasztalás.
De ő is tudta azt viszonozni.
– Valamennyi drágaköveknél, a miket itt szemlélsz, becsesebb az, a
melyet te ajándékoztál nekem a gyürűdben. Már rég kivántam egy ilyen
szép gyémántot bírni; de hasonlót nem tudtam találni. Ugyan mondd meg,
atyámfia, hogyan jutottál ehez a drágakőhöz?
A mire János király ezt felelte:
– Ez a kő Mátyás királyé volt: a Hunyadyé. Annak pedig az én apám volt a
kincstartója. Mátyás király halála után csak ott hagyatott ez a drágakő
az apámnál.
(Szerzési jog! – De hát koronát lehetett venni rajta.)
Ekkor a török szultán azt kérdezte a magyar királytól:
– Vajjon mennyit érhet, mire becsülöd, ez a drágakő?
Felelé a király:
– Minálunk megér ötvenezer márkát.
– No, minálunk megérne százötvenezer márkát.
Ilyen hiábavaló beszélgetéssel tölté a két koronás fő azt a drága időt,
melynek minden perczre fordulót képezett egy ország történetében.
Fráter György nem állhatott ellent a szivének. Megszólalt. A királynak
szólt: halkan, de elhatározottan.
– Király! Beszélj a császárral az ország dolgairól.
Az elszörnyedés felhördülése tört ki minden ajkról.
Hogy egy halandó – egy rabszolga – egy pap meg mer szólalni kérdezetlen
a nagyúr szine előtt. Egy kutya el meri ugatni magát a szentek
szentjében! A török vezérek handzsáraikhoz kaptak, a magyar urak halálra
ijedtek, maga János király is elsápadt.
A szultán büszkén fölemelte fejét.
– Mit mondott az a barát? Kérdezé a tolmácstól.
A tolmács megérteté a szót.
– A barátnak igaza van.
A magyar urak föllélekzettek.
– Mi a neve annak a barátnak? Kérdezé a nagyúr.
– «Fráter György.»
– Nem fog nálam feledékenységbe menni.
A magyar urak irigykedve néztek Fráter Györgyre.
Azzal a szultán inte a környezőinek, hogy hagyják el a sátort
valamennyien. Mind kimentek s a sátornyilás nehéz függönyeit is
leereszték. És azután teljes egy óráig maradt a bezárt sátorban János
király a szultánnal. Hogy ott mit végezének, az titok maradt mindenki
előtt.
A szultán jelt adott a sátor függönyeinek széthuzására s arra a királyt,
annak jobbját mind két kezében tartva, kivezeté a sátorából s búcsut
vett tőle.
Mikor János király felült a paripájára, a szultán azt mondá neki:
– Ejnye atyámfia: de szép lovad van! Hogy hiják?
– «Kopott»-nak.
Az a ló «szepe» ló volt (szürke veres szeplőkkel).
– Hol tudtad ezt szerezni? Nekem nincs ilyen szép paripám.
János király rögtön leszállt a lováról s felajánlotta azt a szultánnak,
a mi annak nagy örömet okozott.
(Még a szultánt is meg lehet vesztegetni.)
– De már most nézd meg te az én lovaimat; monda a szultán, s a hogy
magyar földesurak szokták tenni a vendégeikkel, karöltve vezeté el a
királyt az istállóiba s az ajándékba elfogadott paripájáért kiválasztott
a számára hármat viszonajándékul. De a magyar urak azt mondák, szakértők
lévén, hogy bizony nincsenek a török szultánnak olyan derék lovai, mint
János királynak.
A kisérők is meg lettek ajándékozva egy-egy török paripával; a szultán
bámulatát fejezte ki a fölött, hogy a barátok milyen biztosan ülik meg a
nyerget; mire a pribék felvilágosította, hogy az a két szakállas pap
valamikor lovas katona volt, vitéz harczos. A min fölöttébb bámult a
szultán; a kinek egyszer kard volt az oldalán, hogy tudott az attól
megválni?
A királyt azután elvezették a számára felütött sátorba, s a kisérő
uraknak is külön sátorokat adtak s diszőrséget rendeltek melléjük.
Ettől fogva egész Budáig a magyar király a török szultánnak utitársa
volt: – vendége: – foglya.