Szegény János király! Bizony úgy volt Magyarország elfoglalásával, mint
az egér a csapdával. Benne van: de nem tud kijönni belőle.
Ott ült Lippa várában, várva a jó szerencsét. A háromszáz mazur lovasán
kivül, a kik úgy megterhelték a lovaikat zsákmánynyal két oldalt, hogy
alig tudtak mozogni, volt még valami hatszáz török szarácsija, a kik
naponkint ott produkálták magukat előtte a nyargalászásban és
dzsiridhajításban; egy csomó rácz martalócza is volt; de magyar katonája
mentül ritkább volt. Az is pelángyás volt. A főnemesek közül mentül
kevesebben nyikorogtatták az ajtaját. Azok felől ugyan a legszebb
petrezselyem kizöldülhetett a kvártélya előtt.
Ebben a szorongattatásában ért hozzá a rémhir, hogy Török Bálint (a
Valentinus Turkus) jön nagy sereggel, tán húszezer emberrel a
megtámadására. Már itt táboroz Debreczenben.
János király kétségbeestében futtatott Péter vajdához Moldovába, hogy
segítse meg Török Bálint ellen. A vajda már elébb parancsot vett a török
szultántól, hogy Zápolyát meg kell védelmezni Ferdinánd ellen. Péter
vajda rögtön felkerekedett s a «senki tartományán», Erdélyen keresztül,
eléje került Török Bálintnak s úgy szétverte annak a seregét, hogy még a
pora sem maradt. A krónikások tizenháromezerre teszik az elesett
magyarokat; bizonyosan két nullával megszaporították az igazit.
De azért János királynak volt oka Te Deum laudamust tartani Lippa
várában a lengyeleivel. S miután még háromszáz forintot ki is osztott
közöttük, ezzel úgy lekenyerezte őket, hogy elhatározták, még egy-két
hétig ott maradni mellette.
Ez időben érkezett meg hozzá egy kengyelfutó Nándorfehérvárról, pecsétes
levéllel, két török bombárdás kiséretében.
A levelet elolvasva, a király rögtön utasítást adott a két török
pattantyusnak, hogy azt a várfokon felállított hat ágyút egymás után
sütögessék ki.
A mi megtörténvén, a nélkül, hogy valamelyik ágyú szétrepedt s a
pattantyusokat agyonütötte volna, a király mellett levő főurak ugyan
kérdezgeték, hogy mire való volt ez a nagy puffogatás. Mire János király
nagy bizalmasan megsugdosá nekik, hogy ez annak az örömét fejezte ki,
miszerint a hatalmas Szolimán császár megérkezék Nándorfehérvárra, egész
armádiájával együtt az ő trónbaültetése végett.
Ez ugyan nagy öröm volt. – Jön a török!
János király egy kora reggel titokban kiosont Lippa várából; csak a
legbizalmasabb hivei kiséretében. Az ott maradókkal nem is tudatta
elmenetelét. Mise idejére már elért Aradra. Onnan ment Csanádba,
Csanádból Becsébe. Sehol meg nem pihent.
A míg a Bodroghoz nem értek, addig János király nem is szólt felőle a
kisérőinek, hogy hová igyekeznek. Csak az éjjeli szálláson, a hol sátort
ütének, mondá el a velejötteknek, hogy egyenesen a török szultánnal való
találkozásra sietnek, a ki Nándorfehérvárból izent neki, hogy Mohács
alatt akar találkozni vele. A szultán Belgrád felől jött.
Hej gyorsabban tudott most Zápolya megérkezni Mohács alá a találkozásra,
mint három év előtt!
A míg a révnél éjszakáztak, a beállott sötétben megszökött mellőle
valamennyi nemes kapitány úr. Nem maradt ott mellette más, mint Czibak
Imre, Verbőczy István, meg három pap: az udvari káplány, Ferencz barát,
meg Fráter György.
Mikor hajnalra kelve megérkezett a király sátorába Mehmet bég, a
magyar-török, elbámulva monda a királynak: «ej ha! Felséged kiséretében
három pap van s csak két katona.»
– Van katonám elég, felelt János király; de nem hisznek a törökben. Csak
a pap mer a martyrhalállal szembeszállni.
Volt pedig még János királynak fizetett cselédsége elég nagy számmal,
lovászai és hajdui és három négyesfogatu szekere.
Eközben megérkeztek a török szultán gályái az Iszter folyamon. (A Dunát
így nevezték a krónikások.) S azok átszállíták a tulsó partra János
királyt kiséretével együtt. Szolimán ott várt reá a mohácsi téren.
Ugyanazon a téren, a melyen négy év előtt a magyar nemzet szine-virágát
porba gázolta.
A király egyedül jött.