Ezt a kis bajt is hamar elfelejtették. A pestis megszünt. A házi gazda,
a vígczimborák visszatértek s velük együtt a jó kedv és tivornyázás.
Lassankint szállingóztak Zápolya után magyarországi hivek is.
Odavetődött Verbőczy István, a hajdani nádorispán. Ez ugyan unalmas egy
czimbora volt. Mindig lamentált, pityergett, egyre sírt a haza sorsán,
meg a saját magáén, hiába biztatta Zápolya, hogy ne vegye olyan igen
szivére ezt a mostani állapotot. «Lám én mennyit elvesztettem!
Koronámat, birtokaimat, még is nevetem az egész bolondságot.» Azért
Verbőczy csak sirdogált. Utoljára János király odarendelt melléje egy
apródot, hogy egy kendővel törülgesse a könyhullatásban telhetetlen
főúrnak a szemeit.
Majd meg Pozsonyból vetődött oda egy régi katonája, a Bodó Ferencz
harczosai közül. Attól kérdezé János király, hogy mit beszélnek a «német
magyarok» ő felőle.
– Megmondhatom, a mit magam fülével hallottam Báthory István szájából:
elment Zápolya Lengyelországba, beállt a krakkói kollégiumba diáknak,
hogy tanuljon valamit, megunta a magyar bort, egy kis lengyel sörre
vágyott.
– No hát ha visszamégy, mondd meg az uraknak, hogy igen is tanultam már
annyit a lengyel iskolában, hogy nem sokára visszatérek s leteszem az
egzámentet az ő hátukon, hogy jajgatnak bele, a lengyel sörből is eleget
ittam már, s majd a söprüjét ő alájuk öntöm.
De nagyon csalatkozott János király, a mikor azt hitte, hogy ő már
eleget tanult Lengyelországban! Még csak a kezdetén volt a studiumának.
Fráter György nógatására, hogy tenni is kellene már valamit s nem várni
poharazás közben, hogy mikor nyitja meg Zsigmond király Litva vár
ajtaját a «ci devant» sógor vendéglátására, rászánta magát Zápolya, hogy
tesz egy lépést országának visszafoglalása ügyében. Írt a szász
nagyfedelemnek, ki azon időben ellenséges lábon állt Ferdinánddal, kérve
tőle fegyveres segélyt és hadviselésre való pénzt. Ezzel a levéllel
útnak indította egy kengyelfutóját Szászországba.
Arra nem is gondolt János király, hogy valamennyi lengyel szolgája mind
titkos zsoldosa Bona királynénak.
S a lengyel királyné a legkegyetlenebb szivű ellensége volt Zápolyának.
Ha gondolkozott volna rajta, magától is rájöhetett volna, hogy mi okból
ungorkodik ellene Sforza Bona?
Fráter György tudta azt jól, de neki zár volt a száján.
A kengyelfutó, a kire János királynak a szász fejedelemhez irott levele
bizatott, elébb odavitte azt Litva várába a királynéhoz.
Bona királyné egy krakkói aranyművest hivatott magához s azzal egy
tökéletesen hasonló pecsétnyomót vésetett, a minőt Zápolya használt,
annak a czímerével és köriratával. Ezzel a praktikával fel lehetett
bontani János király levelét s ismét lepecsételni.
A levelet elolvasták s aztán utjára eresztették.
A rendes időben, a mi alatt oda, vissza lehet jönni, megérkezett e
kengyelfutó a szász fejedelem levelével, melyben ő felsége értesíti
felséges kollegáját, hogy nagyon örül, hogy szolgálhat neki. Rögtön küld
a segítségére tizenkétezer harczost s a hadviselés költségeire
negyvenezer aranyat.
Ez örömhír fölött nagy volt a jubiláté János király környezetében.
A futár ismét nyargalt oda vissza, azzal a magyar szóval, hogy «adjad
Uram Isten, de mindjárt!»
A visszatérő futár aztán még jobb hireket hozott.
A szász sereg meg is indult, még pedig Slézián keresztül. Minthogy pedig
a sziléziták, mint Ferdinánd király hivei nem akarták megengedni az
átkelést, fegyverrel törtek maguknak utat s ostrommal foglalták el
Olomoch városát (melyet bajos dolog megtalálni a térképen), s e városon
tizennyolczezer márkát vettek hadisarczban, azt is a többi pénzhez
csatolták s küldik János királynak. Itt van már a határon, csak érte
kell menni.
Ez a hír még nagyobb örömöt támasztott. János király rögtön
társzekereket fogadott, mert ennyi hordó pénznek az elszállítására az
kell; arra felültette Fráter Györgyöt, meg a káplánt, mint két
legbiztosabb hivét, hogy menjenek eléje a pénzthozó követeknek.
Azokkal szépen össze is találkozának, de egyebet, mint jajveszékelést,
nem találtak náluk. Útközben a gonosz hajdemákok, a veres inges haramiák
megrohanták őket, a pénzt mind elrabolták.
Ezzel a keserves hirrel tértek vissza János királyhoz.
Nagy volt a keserűsége és boszúsága e miatt Zápolyának, de hát látott ő
már ennél több kincset is elveszni néhanapján. Csak elnyögte a
veszteséget. Ellenben ismét levelet írt a szász fejedelemhez, sürgetően
kérve, hogy noha a küldött pénz sárba esett, de legalább a hadsereget
küldje gyorsan, hogy még idején betörhessen vele jó Magyarországba.
Ezt a levelét is elvitte a kengyelfutója elébb Litva várába.
Bona királyné aztán e sürgető levél helyett iratott egy másikat János
király nevében, a melyben ez arra kéri a szász fejedelmet, hogy őszre
fordulván az idő, ez évre már elkésett a hadmivelés. A magyar felkelő
hadak nem szeretnek télvizben táborozni. Azért jobb lesz, ha a szász
segélyhad nem jön be az idén.
Ezt a levelet vitte el a futár a szász fejedelemhez.
A szász fejedelem aztán erre a levélre megint egy keserű és fanyar
választ adott János királynak: «hogy ha te magad is félsz a téli
háborútól s előre fázol a vizben hóban czafolástól, akkor én is megyek
haza a téli szállásomra s várhatsz rám, a míg megmelegszem».
Zápolyát majd a guta ütötte meg haragjában, mikor azt a levelet olvasta!
Hisz ő épen az ellenkezőt irta a szövetségesének. Rögtön keresteté a
levélhozó fullajtárt, de már az akkorra úgy elszelelt, hogy nem lehetett
megtalálni.
Most már aztán Zápolya is versenyt lamentált Verbőczyvel.
Ki nem birta találni, hogy ki az, a ki ő vele azt a kegyetlen játékot
űzi.
Fráter György tudta azt jól.
– Én rablókkal és hamisítókkal vagyok itt körülvéve! zugolódott a király
s felkerekedett egész kiséretével, otthagyta Tarnov várát s megszállt
egy közeli kis városban. Ott pedig az első éjjel felgyujták a feje
fölött a házat, a melyben megszállt, a király utoljára is kénytelen volt
valamennyi szekerével együtt a körülkerített templom udvarán letelepedni
s maga ott hált a czinteremben.