János király, országát elhagyva, Lengyelországba menekült. Tarnov
várában szíves fogadtatásra talált, régi barátjánál Tarnovszky
herczegnél, Halics főkapitányánál.
A határon túl már csak lengyelekből állt a hadkisérete, a magyar hadak a
Kárpátoknál mind visszafordultak és hazamentek. Csak a fegyveres
cselédsége volt magyar, kocsisai, hajdui, belső szolgái, azonkívül egy
csoport nemes ifju testőr, azután az udvari káplánja Szerémi György, a
ki mind azt a sok érdekes mendemondát följegyezte (gyönyörű scytha-latin
nyelven), a melyek a király körül történtek. Volt egy Fekete nevű diákja
is a fejedelemnek, a kinek a képe is fekete és aztán a «fehér barát»,
Fráter György, a kinek a neve, mely alatt egymás közt emlegették
«Csontfülű» volt. Mindenkinek volt valami gúnyneve a magyaroknál.
A kimenekülése után nyolcz hónapot tarisznyázott el János király Tarnov
várában.
Mulatni jól lehetett a lengyeleknél, ez tudva van. A király szekerei a
kincsein kívül jó tokaji borokat is hoztak ki Magyarországból, a melyek
nagyon izlettek a lengyeleknek. Csak azt panaszolták, hogy nagyon sok
komló van ebben a magyar «serben». Az ő italuk ser lévén, a bort is
sernek tartották s azt kifogásolták benne, hogy a míg a rendes
seritaltól az ember hátrafelé tántorog s estében a tarkóját üti meg, a
magyar italtól előre esik s az orrát töri be.
Hogy Zápolya János miért nem ment egyenesen Krakkóba, midőn
Lengyelországba menekült, annak kétféle oka is volt. Az egyik a saját
keserűsége Zsigmond király ellen, ki előbb a hugát nőül vette s aztán
hazaküldé. Borbálának a titokteljes halála mély árkot vont közöttük.
De még nyomatékosabb ok volt János királyra nézve Zsigmond királyt föl
nem keresni az, hogy ez is elzárkózott előle.
A lengyel király, a mint hirét vette, hogy Zápolyát tönkre verte Koczián
vezér Szina alatt s az fut Lengyelország felé, rögtön felkerekedett
egész udvarostúl, odahagyta Krakkót, bezárkózott Litva várába s az alatt
az ürügy alatt, hogy nagyon fél a pestistől, senkit a várba be nem
bocsáttatott, a ki Tarnov tájékáról jött levéllel vagy izenettel.
S erre a nagy óvatosságra egészen elfogadható oka volt a lengyel
királynak.
Fráter György egy tivornya alkalmával, melyben ő maga részt nem vett,
azt mondá a királynak:
– Engedd meg, uram, hogy egy lengyel legendát, a melyet most hallottam
jártomban-keltemben, elregéljek neked, a lengyel fehér asszonyról.
– Azt mondd meg, hogy szép-e? S nem fél-e a csóktól?
– Azt mondhatom, hogy szép s más féljen a ő csókjától. Tudva van, hogy
lengyelek fehér asszonynak híják az aféle özvegyet, a kinek az
uborkafáról esett le az ura s ott törte a nyakát, minthogy az eféle
menyecskéknek megkülömböztetés végett fehér kantusban és viganóban kell
járni. Történt egyszer, hogy az ifju kameniczi herczeg, Kazimir behivta
a fehér asszonyt a házába, a kinek fehér fátyol volt a fején. Azt
kérdezte tőle, szép vagy-e te fehér asszony? Arra az leveté a fátyolát.
Pirosfehér arcza, tűz szemei, fekete haja, mosolygó ajkai voltak. «Még
nem tudom, hogy szép vagy-e? mondá Kazimir, hanem vesd le előttem a
testi ruháidat». Erre a fehér asszony elkezdte levetni egyenkint a
köntösét, a míg semmi sem marad rajta s folyvást kérdezé, hogy «szép
vagyok-e? szép vagyok-e»? S mikor aztán mindent levetett magáról, még
akkor sem állt meg a vetkőzéssel, hanem tovább vetkőzött. Tudvalevő:
«hét bőre van az asszonynak». Egymásután levetette, míg utoljára csak a
csontváz maradt, a meztelen koponyával: «no hát elég szép vagyok-e már
herczegem?» S akkor átölelte a két csont karjával, s addig ölelte, a míg
a herczeg a lelkét kiadta. Eszetekbe jusson ez a mese, uraim, a mikor a
lengyel fehér asszonytól meg akarjátok kérdezni: «Szép vagy-e»?
Zápolyának hideg borzongás futott végig a hátán.
– Ejnye György barát, de átkozott rossz mesét tálaltál fel nekünk
mostan. Egészen lehűtötted vele a lángomat.
Szándékosan hozta elő ezt a mesét Fráter György. Messzelátó terve volt
azzal, hogy János király tiszta erkölcsét megőrizze épen itt
Lengyelországban. Otthon Magyarországban tehet a mit kiván. Ott van a
szép Kardosné asszonyom Debreczenben, a kinél legszebb idejét el szokta
tölteni, de Lengyelországban hagyja hátra jó hirét.
Azt is tudta, hogy Zápolya nagyon babonás, egy ily kisértetes história
megfekszi a lelkét, egy hamar nem fog asszony körül legyeskedni.
Kevésbbé hatott a szivére ez a legenda a király ifjú testőreinek.
Heten ez ifjak közül elkérezkedtek a királytól, hogy bocsássa el őket a
czensztochovai apátságba, a csodatevő Boldogságos Szűz képéhez
búcsújárásra. A király melléjük rendelé felvigyázónak a testőrhadnagyot,
Tornai Jakabot, meg az udvari káplánt.
Az ájtatoskodás után az ifjak betértek egy csárdába, s bőjtös nap lévén,
csukát főzettek maguknak tormás lével, magyarosan. A mellett erősen
fogyasztották a sört s dalolták a régi nótát: «Fürdik a kácsa Fekete
tóba, Készül anyjához Lengyelországba!»
A vidám éneklés hangjára odakerült a csárdába egy fehér ruhás asszony,
azt oda ültették maguk közé s belevonták a bratinázásba.
Az pedig nem is nagyon kérdeztette magától: Szép vagy-e? Inkább ő
magasztalá a magyar ifjakat: «nem adnék egy magyar legényt tiz
lengyelért!» A káplán hiába mondogatta nekik: «pomále! pomále!» azok
csak nem hallgattak rá. Csupán egy a hét közül tette meg, hogy felkelt
az asztaltól s félrevonult a tűzhely mellé a káplánnal. A többi hat ott
mulatott virradatig a fehér asszonynyal, a mikor az megint felvette a
fátyolát s odább ment.
A mint a nap besütött az ablakon, a káplán elijedve mondá:
– Mi lelt benneteket, ifju legénykék? Olyanok vagytok, mint a kiket
sírból huztak ki!
Mind a hatra elragadt a pestis a fehér asszony ölelésétől. Mire
visszaértek Tarnovba, egyszerre mind ágynak estek. S egynap egyik,
másnap másik, sorban meghalt mind a hat, György káplán temette el őket
egyenkint. Csak a hetedik maradt meg, a ki nem ölelte meg a fehér
asszonyt.
Ezt cselekvé a «wlcana» (a hogy Szerémi czímezi szlávdiákul a fehér
asszonyt, talán «farkasnőt» jelent.)
Ez a rémeset oly hatással volt János királyra, hogy ettől fogva
bezárkózott a szobájába, oda adatta be magának az ételét az ablakon át,
egész nap eczetben mosdott, kámforral füstölte a szobáját, s ha valami
követ jött hozzá, a kivel beszélni kellett, annak kívül kellett maradni
az ajtón, a küszöbre pedig odatettek egy medencze parazsat, arra
fenyőmagot hintettek s ennek a füstjén keresztül beszéltek egymással.
Ezzel a félelemmel aztán ő maga adott igazságot a lengyel királynak,
hogy viszont az is elzárkózzék ő előle és az általa küldött kengyelfutók
elől. De még a vidám bratankik is mind elszeleltek Tarnovból, a
házigazdával együtt a pestis hirére. Maga Zápolya is menekülni készült,
ha lett volna, hová?