Az elpártolt hivek nem csak éles karddal, de még annál élesebb nyelvvel
is harczoltak János király ellen.
Elnevezték őt egymás között «Katalin királynak». Azt jelezték vele, hogy
egészen elpuhult, elasszonyosodott, czifra öltözetekben hiu,
apróságokkal bibelődő; szürkülő haját ólomfésüvel feketíti s a fogait
kefével mossa, hogy fehérek legyenek, a körmeit tisztogatja s evés után
kiöblíti a száját. Szégyenleni való dolgok ezek! Egy férfinál! egy
hadvezérnél! egy királynál! Bezzeg nem használt fogkefét Kinizsi, mikor
a kenyérmezei diadal után foga közé ragadta a törököt s úgy tánczolt
vele egy kopogóst! Így szeretjük a hőst látni! Sáros lábbal, véres
kézzel, lőporfüsttől fekete orczával!
Mikor János király a szinai vesztett csata után kimenekült
Lengyelországba, egy legendát költöttek az elpártoltak, mely nagyon
alkalmas volt a Zápolyákat meggyűlöltetni az egész magyar nemzettel.
E mesemondás szerint az elvesztett mohácsi ütközet után nem veszett el
Lajos király a Csele patakba fulladva, sőt szerencsésen megmenekült az
apródjával, Czettricz Ulrikkal együtt s futott tovább Bátta felé.
A vert had többi része is arra felé igyekezett, csakhogy a nagy
felhőszakadásban egymást nem láthatták.
Mire a városhoz értek, a zivatar elvonult, az ég kitisztult s a
holdvilágnál láthatták, hogy igen nagy csapat lovas gyült már össze az
utczákon, a kiket egy vezér hadirendbe állítani törekszik.
Ebben a vezérben felismerték Tomory Pált. Tehát az érsek sem esett el a
török ágyugolyóktól, az is megmenekült. A magyarok egymás közt Tomory
érseket, a mióta a csuhát felvette, Cseri-basának nevezték széltében
furcsa törökös viselete miatt.
Nagy volt az érsek öröme, hogy a királyt meglátta. Ezüst sisakjának
koronás tarajáról messziről ráismert.
De kevés vártatva egy még nagyobb lovas csapat érkezett vágtatva a
faluhoz. Ennek a vezérében pedig Zápolya Györgyöt ismerték fel, a vajda
testvérét. Őt sem érte halálveszedelem a vérengző ütközetben.
Ekkor azt mondá Zápolya György a királynak:
– Uram. Tartsunk itt pihenőt. Magunk lovastul ki vagyunk fáradva,
megszakadunk a futásban. Neked is jól fog esni, ha egy kissé
megvacsorálsz.
A király ráhagyta magát beszélni, hogy betérjen a plébánoslakba, a hol a
szentatya gazdasszonya rögtön hozzáfogott a vacsorafőzéshez.
Tomory Pál elvállalta, hogy addig, a míg a király vacsorál, a hadi
rendbe állított csapatjával őrt állat a piaczon, nehogy az üldöző török
rajtuk üssön.
Zápolya György pedig arra ajánlkozott, hogy ő az alatt ott marad a
király mellett a plébániában.
A plébánus nem volt ott, mert annak egynehány halálos sebben menekült
vitézt kellett az utolsó szentségben részesíteni, a kik a templom
sekrestyéjében voltak sorba fektetve.
A király mellett ott volt még a két apródja, egyik Czettricz Ulrik, a
másiknak a nevét nem jegyzék fel.
A vacsora elkészülvén, Zápolya György azt ajánlá a királynak, hogy vesse
le a nehéz fegyverzetét, a mi alkalmatlan lenne az étkezésnél. A király
ráhagyta magát beszéltetni, s Czettricz Ulrik, meg a másik apród
lecsatolták róla a vértezetet, úgy, hogy a királyon nem maradt más, mint
az az aranyszövetű dolmány, melyre a királyné saját kezével himezte a
Jagellók czimerét.
Alig ült a király az asztalhoz, Zápolya György azt mondá a másik
apródnak:
– Eredj ki fiam a ház elé. Állj lesbe, hogy nem jön-e a török a
hátunkba? Ha lármariadót hallasz, rögtön jelentsd, hogy a királylyal
tovább futhassunk.
Csak Czettricz Ulrik maradt még a szobában.
De még hozzá sem kezdhetett a király a vacsoráláshoz, a midőn a vajda
öcscse gorombán rá támadt:
– Te! Nyálas király! Beste lélek! Te vesztetted el Magyarországot! Te
fosztottad meg az én családomat Lőrincz bátyám örökségétől! Most bizony
meghalsz!
Azzal kirántotta az oldalán függő háromélű cseh dákosát s a királyra
rohant vele.
Czettricz Ulrik, a helyett, hogy kardot rántott volna a király
védelmére, rémülten rohant az ajtónak, ott szemben találkozott a másik
apróddal, a ki meg befelé rohant, majd feltaszították egymást.
«Jön a török!» kiáltá az egyik.
«Odabenn gyilkolják a királyt!» ordítá a másik.
Azzal mind a ketten futottak Tomoryhoz a rémhirrel.
Erre a Cseri Basa leugrott a lováról, s azon pánczélosan kivont karddal
rohant a plébániára, berúgva az ajtót.
De már későn jött. Az ifju király ott vonaglott a földön három szúrástól
halálra sebesülve. Zápolya György ott állt fölötte, a véres tőrrel a
kezében.
Tomory Pál elszörnyedve kiálta: «vessz meg, te harapós haramia!» s egy
csapással ketté hasítá Zápolya György fejét.
Erre megint a Zápolya huszárjai rohantak a Cseri Basára s felkonczolták
kegyetlenül.
Ott feküdt a három halott, a király, a fővezér és az alvezér egymásra
hányva.
Tomoryt és Zápolya Györgyöt aztán a katonák egy közös sírba elhantolták,
a király holttetemét pedig elásták a partba.
Czettricz Ulrik, a ki e vértettnek szemmellátott tanuja volt, a
tusakodásban felkapott a lovára, s elébb Székesfehérvárra, azután Budára
futott. Ott megtudva, hogy a királyné Bécsbe menekült, odasietett hozzá,
s elmondta az egész történetet. De gonosz jutalma lett érte, mert a
királyné azon való haragjában, hogy az apród cserben hagyta a királyt s
nem tudta megvédelmezni, lánczra verette a hír hozóját, s a németek
csunya halállal végezték ki.
S ezt a mesét széltére beszélték az országban és hitték.
Mikor Zápolya felkeresteté a király holttestét s azt Székesfehérvárra
vitette, Mária királyné tiltakozott az ellen, hogy ott temessék el, azt
követelte, hogy adják át ő neki, hogy a krakkói sírboltba takaríttassa
el lengyel őseihez, de Zápolya nem hajtott a szavára.
A papok, kik a királyi hullát beszentelék, suttogva beszélték, hogy a
három szúrás helye látható az arany köntösön, a hogy a háromélű dákos
által lyukasztotta. De Zápolya nagy hamar bibor halotti köntöst huzatott
rá, s a fejére arany koronát tétetett. Aztán nagy sietve eltakaríták a
készen tartott márvány koporsóba. Minthogy ugyanis II. Lajos már
gyermekkora óta mindig nyavalyás volt, minden évben készítettek a
számára, a szerint, a hogy növekedett, egy új márványkoporsót, ha a
kisebből kinőtt, faragtak a számára nagyobbat. Ilyen szépen gondoskodtak
róla.
Mi igaz, mi nem igaz ebből a sok mendemondából? annak Isten a birája! De
hogy ezt mind kitalálták, följegyezték, tovább adták, azt bizonyítja,
hogy a régi magyarok is értették az ellenséges nagy emberek erkölcsi
megmérgezéséhez. Zápolya Jánosnak ez a hiresztelés többet ártott minden
vesztett ütközetnél.