A keresztesi ütközetben, a hol a hű vitéz Bodó Ferencz, Zápolya legjobb
alvezére megkisérté a hadi szerencsét megfordítani János király javára,
a Zápolya elleni harag lett a győztes.
Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt,
az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a
magyaroknál «Kóczány») Ferdinánd-párti vezér seregét.
Megfordítva esett le a koczka.
Török Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár
nem török volt már, hanem német.
Bodó Ferencz maga került két tűz közé.
Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta
ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját s megadta
magát kényre kegyre.
A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előre
rugtatott, elvitték a német táborba. Nagyon szép társaságot talált ott
már együtt. Csupa magyarból állt a német. Ott volt már Pekri Lőrincz is,
a másik János párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, a ki az
ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás
napján. Ez is elhozta a ráczait. Azokat ráczoknak hitták, akármelyik
táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!
– Hozott Isten, pajtás! Kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor
meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. «Csakhogy megint
összekerültünk!»
Bakics szaporítá a kaczagást.
– Kész a párti! Vagyunk négyen. Játszhatunk durnyit.
S mindjárt előhuzta a tarsolyából a német kártyát, a mit a magyarok
harminczkét leveles bibliának hinak. (A brandenburgi ismertette meg a
magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne
ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első
«ferblinél» «blindre» «hozom»-oztak?! – Mingyárt a millénium utáni
esztendőben lesz!)
Bodó Ferencz azt mondá a kaczagva fogadó czimboráknak, hogy:
– Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkináltok egy kupa borral,
azt is megiszom az egészségetekre, – meg a magam kontentumára, – de
egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János
királynak tettem le a parolámat s én meg nem rágom a szijat.
Török Bálint kinevette ezzel a komolykodásával.
– Ugyan mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak
olyan «magagyütt» király, senki se hivta. «Elmehet kend, a hogy jött
kend.» – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá?
Mindjárt «volt-nincs» lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.
– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is
kitérjek németnek, akkor inkább veressetek lánczra, zárjatok börtönbe,
mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.
– No hát pajtás, lánczra sem verünk, tömlöczbe sem zárunk, meg se
keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében. Mondá neki Török
Bálint. Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk
el nem szököl, magadat hadi fogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat,
lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.
Bodó Ferencz ráállt az ajánlott kapituláczióra, s mind a három
kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéseül.
Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy
nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülömb legény
közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzüket a durnyin. Az
egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori
székről, (a rácz Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg
székely volt) odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.
– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink
fel vannak nyergelve. Most már «illa berek! nádak, erek!» arra futhatunk
el, a merre akarunk.
Bodó Ferencznek magának is nehéz volt a feje, azt se tudta már, hogy
égen jár-e, vagy a földön? Engedé magát a szolgája által a nyeregbe
feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapiczányon vezettetni.
Észrevétlenül kijutottak a labancz táborból. A magyaroknak nem szokásuk
előőrsöket felállítani. Túzokoknak való az, a kik félnek a puskástól.
A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, neki
ereszték a kantárszárát s vágtattak csillagirányában a Tisza felé.
A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifujta a vezér fejéből a mámort.
Csak egy kamuka dolmány volt rajta, a jó medvebőr kaczagányát leveté
mulatozás közben, az ott maradt a sátorban, a vágtató nyargalástól
megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. A
gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem
csak iszik s attól aztán még rebellisebb lesz a belső része.
– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni, mondá a
csatlósnak.
– Ahun látok valami világot! Tán valami tanya lesz ott.
Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu,
ajtó, be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is
beköthetik a lovaikat, üres az egészen.
A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely
egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyumécses égett, az öreg a
mellett ült, előtte egy könyv, tán a «Szentek hegedűje».
Fel sem kelt, mikor a vitéz urak beléptek.
Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, ráczul, «adjon Istennel»,
«zbogommal».
– Van-e itt valami harapni való? kérdezé az alvezér.
– Van… Mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, a mi sehogy sem
szép.
– De nem kivánjuk ingyen, fizetünk érte. Itt van egy arany.
– Akkor van posajtott káposzta.
– Hát szalonna nem volna hozzá? Ezért a másik aranyért.
– Akkor szalonna is lesz.
– Aztán ha tüzet rakna kend s megfőzné hevenyén a káposztát a
szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.
Arra aztán tüzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá s megfőzte a
«korhelyleves»-t.
Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba s
adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.
A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferencz csak úgy foghegyen
szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.
– Min búslakodol, vitéz uram? szólítá meg az öreg gazda. Midet hagytad
el?
– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az
ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborából, hitemet adtam rá, ezért
meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom
is, de nincs becsületem.
– A bizony nagy veszteség.
– Mit mond kend erre öreg?
– Hát én azt mondom, hogy a ki magyar, megtartja a szavát, a kinek pedig
hite nincs, annak Istene sincs.
Bodó levette a süvegét s keresztet vetett magára.
– No kapitány uram, futhatunk már odább, mondá jól bepofázva a szalonnás
káposztából, a csatlós.
– Te futhatsz, mondá Bodó Ferencz, mert te paraszt vagy, de én nemes
vagyok, engem visszavisz az adott szavam, a honnan elszöktem.
Azzal kiment, paripájára ült s visszatért az ellenséghez.
Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe.
Odáig kellett Bodó Ferencznek őket követni.
Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piacz közepén nagy sokadalom volt.
Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó oda rugtatott a
közelébe.
«Ő kegyelme Török Bálint ezredes kapitány uram hirdeti a lakosságnak,
hogy a fogoly Bodó Ferencz, János király kapitánya megszegte az adott
szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…
– Hazug vagy beste lélek! ordítá közbe Bodó Ferencz, hazug a gazdád is,
beste lélek az is! Itt van Bodó Ferencz! Nem szökött sehova!
Azzal aztán odavezették őt a kapitányok elé.
– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti
kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!
Úgy is tettek. Lánczraverték, elküldték a bécsujhelyi börtönbe.
Sokszor megkisérté Ferdinánd király ezt a vitézt a maga pártjához
édesgetni. Nem hajolt rá, mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is
halt meg, nyolcz esztendő múlva.
Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak, mikor már nem
volt több.