Volt pedig már a magyarnak ellensége elég, de azért legnehezebb
ellensége volt saját maga magának, – ki tud a magyar békülni mindennel,
de magával nem.
Az alatt a rövid pár év alatt, hogy a két ellenkirály huzakodott a szent
István palástján, ugyanazokat a főurakat hol a Ferdinánd, hol a János
udvarában látjuk. «Ki ád többet?» Az a jelszó. Pénzt, a míg van, ha az
elfogyott, magas méltóságokat, gazdag bérletet, hivatalt. Az egyik
király elkobozza a másik király hiveinek az uradalmait, várait s
kiosztja a saját pártosainak, arra a másik király hasonlót tesz az ő
hiveivel, mikor aztán a főúr visszapártol, követeli vissza az
elajándékozott birtokát, akkor meg az ajándékot nyert lesz hűtlen, az
pártol át az ellenfélhez. Sóbánya, rézbánya, harminczadbérlete a kivánt
jutalom, ha számadást követelnek, ok a megharagudásra. A hadsereg
élelmezése, várak ellátása biztos koncz. Hadserege nem kap élelmet, vár
nem láttatik el, pénz a nagy hazafi zsebében marad. Ha szemére vetik,
fut az ellenfélhez. Ha nincs más eladni való hivatal, van püspökség,
kanonokság, azt osztogatják. Éretlen suhancznak, a ki soha pap nem volt,
a credot sem tudja elmondani, püspökséget adnak. A ki sok katonát hoz
magával, az természetesen generális rangot kap. – S még a kik ugyanazon
asztalnál ülnek s a királylyal együtt koczintanak, azok is fejenkint
mind ellenségei egymásnak s az a törekvésük, hogy mi módon vegyenek el
valamit az átellenesük tányérjából?
A szegény nép pedig ellenségnek nézi valamennyit. Mikor már látja a
toronyból, hogy katonaság közelít, nem nézi, milyen zászlót hoz? tudja,
hogy rabolni, gyilkolni jön, s azzal fut az erdőbe, a nádasba, hajtja
előle a lábas jószágát, akár török, akár német, akár magyar, akár rácz,
mind egy ördög. – Még a lengyel is, a ki segíteni jött, csak azt nézi,
mit szedjen fel a nyergébe s ha úgy felzsákmányolta magát, hogy nem bir
el többet a lova, akkor hazamegy a táborból.
S a miben aztán a versengő fejedelmek fényesen igyekeznek egymást
felülmulni, azok a nagy igéretek. Boldogság, dicsőség, örök béke, három
világrész meghódoltatása, soha adó nem fizetés, hivatal minden embernek,
a ki a nyakravalóját fel tudja kötni, földosztás, aranyeső, örök
üdvösség, paradicsom itt a földön és a másvilágon s végül a zsidók
kiűzetése, – ez mind a két pártnak a programmja.
Egymást pedig kölcsönösen szidalmazzák, ocsárolják, gúnyczímekkel
emlegetik.
Nincs már magyar! Egy fia sincs! Irmagja sincs több! A János pártiak úgy
hiják a Ferdinánd pártiakat, hogy «német», amazok meg «törököknek»
csufolják a testvéreiket.
Kivételt csak János király képez. Az «tót». Minthogy szepesi főúr. Még
pedig nem is tót király, hanem – «slavus pes non mordet». (Tót kutya nem
harap.)
Ferdinánd király komoly ember, nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és
szerfölött józan, nem talál bele a «sirva vigadó» magyar életmódjába.
Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a
«widerkom»-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a
példát, mulatozása a dévajságig, az izetlenségig megy. Sok embert, a ki
a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.
Igy volt Török Bálinttal és Czibak Imrével.
Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült
fekete czárt lenyakaztatá, a levágott főt, diadaljelül felvitték Budára
János királyhoz.
Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére s az asztalra épen
magával szemben odahelyezteté egy ezüst tálra a levágott főt. S aztán
valahányszor egy áldomást ivott, egy pálczával ráütött a halott fejre.