Mindezen sulyos, válságos események alatt neszét sem lehetett venni
Fráter Györgynek.
A mióta a hatvani országgyűlésből, jó tanácsának elvetése után, Zápolya
János haza küldé a kolostorába, azóta a barát elő sem jött onnan. Csak
ott a zárda rideg falai közt jegyezgeté fel a naplójába a napok
tapasztalatait, a mikben semmi örvendetes nem volt.
Mint a szép gyümölcsben, melyet a féreg meglepett, látta terjedni a
rohadást az egész nemzetben. Tán az almának a férge is azt hiszi
magáról, hogy ő annak az almának a fejedelme?
Őt nem hitták elő a kolostorából, hogy dandárvezetést bizzanak rá, pedig
több hadvezéri tehetsége volt, mint Tomorynak és egyéb püspököknek.
Fráter György a maga hadi iskoláját a hős Corvin János alatt végezte.
Azt már elfeledték.
Mikor Zápolya János Székesfehérvárott királylyá koronáztatta magát,
akkor sem jutott eszébe a régi patronusának, hogy az egyetlen egy igaz
hű emberét magához hivassa.
Pedig Fráter György meg tudta volna mondani Zápolyának előre, hogy kiben
bízzék, kitől féljen.
Főurak, főpapok majd az egyik, majd a másik király pártjára állottak, ki
többet igért nekik. Megadni egyik sem sietett. Egymásnak a birtokait
bitangul adományoztatták maguknak s árulkodtak egymásra, hogy azokat
elkoboztassák. A honfierény fehér holló volt már.
Minden levél, a mit a két királyhoz irtak, azon kezdődött, hogy «uram
adj pénzt». S minden válasz, a mit a két király adott rájuk, azon
végződött, hogy «nincs pénz».
Hadserege egyiknek sem volt számbavehető, s a mi volt, azt nem fizették.
Zsoldba csak az idegen állt, nagynéha a paraszt, a nemesre nem lehetett
számítani, mert az, ha megneheztelt, ha a tél következett hazament,
elpárolgott.
Adót senki sem fizetett.
Templomba nem jártak, a papot nem becsülték, az új vallás terjedt
rohamosan.
A török dúlás elől menekült bujdosókkal volt tele az ország.
Mikor János király végre rájött, hogy azt az egyetlen hű és eszes
emberét felkeresse a sajóládi remeteségben, már akkor az ügye ez első
fejezetében a királysága történetének menthetlenül el volt veszve.
Az Ausztriából betörő Ferdinánd király hadserege előtt mindenütt
visszavonult János király serege. Egyenkint feladta Győrt, Tatát,
Komáromot, Esztergomot, Visegrádot, utoljára magát Budavárát. Mikor
Zápolya a maga seregével tábort ütött Sajólád alatt, s Fráter György
végig járta a táborát, azt a tanácsot adta neki, hogy ezzel a sereggel
ne álljon csatát Ferdinánd hadaival szemben, mert ebben nincs
egyetértés, összefüggés, hadi rend.
Mégis elfogadta az ütközetet, meg is verték. Tokaj alól alig tudott
elmenekülni a Tiszán át Salm, Ferdinándpárti fövezér elől, s Erdélyig
meg sem állt. A rácz ezredek, vezérükkel együtt átpártoltak tőle
Ferdinándhoz. De átmentek a magyarok jelesei is, kik eddig János király
támaszai voltak, köztük Török Bálint és Perényi Péter a korona őre. Ez
még a koronát is átvitte Ferdinándhoz.
És akkor ugyanezzel a koronával, ugyanabban a székesfehérvári
főegyházban, ugyanaz a Podmaniczky István püspök koronázta meg
Ferdinándot, a ki egy évvel elébb Zápolya Jánost kente fel királynak,
ugyanaz a Bakics vitte előtte az ország zászlóját a koronázási dombig a
négy kardvágáshoz.
Zápolya János még egyszer megkisérté a hadi szerencsét, Erdélyben új
hadakat gyüjtött s azokkal egész Mezőkeresztesig hatolt. Két hű, derék
hadvezére volt még, az egyik Bodó Ferencz, a budai néplázadás győztes
leverője.
Zápolya egy éjjel ismét megjelent a sajóládi kolostorban.
– Futásban vagyok! Mondá Fráter Györgynek. Nincs már se országom, se
hadseregem, se koronám. Magam futok, a merre szabad még az ut. Te rád
bizom, hogy rejtsd el a kolostorod pinczéiben a kincseimet.
Zápolya nagy társzekerekkel vitette maga után hirhedett kincstárát.
– Nem úgy uram, mondá Fráter György. A kincseket nem rejtjük el, hanem
haszonra fordítjuk. Nem futsz egyedül a hazából, én is veled megyek. S
lesz még országod, hadsereged, koronád. Hanem most már én cselekszem!
S e naptól fogva kezdődik Utyessenovich Martinuzzi Györgynek fényes
élettörténete.
E naptól fogva ő volt Magyarországnak a vezére, a többi mind csak eszköz
a kezében. Maga a király is.